A júniusi kánikula elég érzékenyen érint, aminek hatására gyakran ébredek meg éjjel. Ez történt a döntő harmadik meccsének ideje alatt is. A szokásos alvajárásom folytán – ajtó kinyit, konyha célkeresztbe, víz majd vissza – egy pillanatra kinyitottam a szemem, és az órára rápillantva bevillant, hogy vannak ám ilyenkor érdekességek a tévében. Rossz az, aki rosszra gondol.
Annyi erőt éreztem magamban, hogy az ágyamra visszahuppanva a távirányítón megnyomjam azt a szép, sokat használt piros gombot. A sportcsatornára rátalálva, elég szoros állásnál kapcsolódtam be a harmadik összecsapásba. Arra még emlékszem, hogy átfutott a fejemen egy gondolat, amely azt súgta, megérné megnézni a meccset. De mivelhogy egyik csapatnak se szurkolok igazán, ráadásul a szemhéjam is ellenem fordult, elég hamar átpártoltam a tengerparti álomvilág kényeztetéséhez.
Reggel elég furcsa helyzetben ébredve, tudatosult bennem, hogy a döntő harmadik meccsét se sikerült élőben megnézni. Ráadásul olyan szinten elaludtam a nyakam, hogy a fejemet oldalra fordítani még annyira se tudtam, mint egy medve. Nem a legkényelmesebb tévénéző pózba aludni, az biztos.
Este 20:00-kor immár a nappaliban huppantam a tévé elé. Az az a hely, ahol egészen biztosan nem fogok elaludni, még akkor sem, ha a meccs unalmas. Előtte gyorsan kirohantam az éjszakai kedvenc kirándulóhelyemre, a konyhába. Jól feltankolva (kaja, pia) visszasiettem a tévé elé, és nagyon vártam az ütközetet.
Azt mondjuk nem értem, hogy miért nem lehet egyből a meccsel kezdeni az ismétlést, és miért kell végigszenvedni a meccs előtti cirkuszt. A játékosok bemutatásával semmi bajom sincs, de hogy az amerikaiak miért űznek gúnyt a himnuszukból, azt nem igazán értem. Majdnem sírva fakadtam azon a gitáros előadáson (bár én inkább szerencsétlenkedésnek nevezném). A cirkusz sajnos folytatódott.
Egy számomra nagyon sokat mondó képet jelentett az, amikor megpillantottam Duncan arcát, miközben a másik oldalon James bohóckodott. Akkora kontraszt csapott meg, mint talán még soha.
Egyik részről ott volt a már többszörös bajnok, akit nyugodt szívvel nevezhetek már veteránnak. A rezzenéstelen, komor pókerarcú Tim Duncan. Tudta, hogy nehéz, talán a mindent eldöntő meccs előtt állnak, amit ha sikerül hozni, akkor már félig-meddig az ujjukon érezhetik a bajnoki gyűrűt. Ha tehette volna, biztosan odaszólt volna a kiskirálynak: „Hé haver, ez itt a döntő!”
A másik oldalon ott volt a tejfelesszájú LeBron James, aki élete első döntőjét játssza, és aki szemmel láthatóan nagyon élvezi a felhajtást, a showt. Élvezheti is, hiszen már az felér egy csodával, hogy ez a Cleveland döntőt játszhat. Ennek örömére egész komoly kis koreográfiával készült. Az első produkciója alatt, meggyőződhettünk arról, hogy egy árnyékoló bokszvilágbajnokságon jó esélyekkel indulna. A másodikat már nem voltam képes kellőképp megfigyelni, mert eszembe jutott, hogy az egyik éjszakai kalandom alatt, nem pusztítottam el a spájzban pihenő csokit. Miután ezt is megtettem, a meccs kezdetét vette.
Túl sok szót nem ejtenék róla, élveztem is meg nem is. Félelmetes hogy a Spurs iszonyat gyenge játékkal, idegenben két vállra fektette a keleti bajnokot, de talán még félelmetesebb az, hogy a keleti bajnok milyen könnyen adta magát azon a meccsen, ami mint tudjuk, eldöntötte a bajnoki cím sorsát.
Meg lehet kövezni azért, hogy már most kijelentem, de a legvérmesebb Cavs drukkerek is ugyanolyan jól tudják, mint én: a hajó – szó szerint – ünnepélyesen elsüllyedt! Persze ameddig King James és társai több erőt fektetnek bele a meccs előtti koreográfiákba, mint a meccsvideók elemzésébe, addig ezen valahogy nem lepődök meg.
Szerző: Szabó Levente
Dátum: 2007. 06. 14.