Az újkori NBA legösszeszokottabb és leghatékonyabb irányító-magasember párosát John Stockton és Karl Malone alkotta. A Jazz sikereihez azonban nagymértékben hozzájárult egy harmadik játékos is, aki kicsit kevesebbet kapott a rivaldafényből.
Jeff Hornacek legalább annyira megtestesítője volt Jerry Sloan edzői hitvallásának, mint a híres-hírhedt „Stockalone-páros”. Sloan mester ugyanis nem csak a szívós, kőkemény védekezés és a végletekig csiszolt elzárás-leválás mániákusa, hanem imád tisztára játszott középtávolikat és triplákat eredményező támadásokat megkomponálni. Az ilyenek kulcsa, hogy legyen, aki a végén bedobja.
Hát Hornacek bedobta. Majdnem mindet. Ha csak egy talpalatnyi helyet kapott, már indult a halálos tempó. Bár fizikai adottságait tekintve sosem tartozott az elitbe, épp elég képzett és ravasz volt ahhoz, hogy körmönfont dobócselekkel és jó ütemű betörésekkel tapadósabb védőket is őrületbe kergessen. Remekül passzolt, okosan védekezett, nagyon biztos kézzel büntetőzött. Mindennek tetejébe az átlagos fizikumú, fehérbőrű, jólfésült, kissé üveges tekintetű Hornacek az NBA kigyúrt szuperatlétái között inkább nézett ki sportos körzeti orvosnak, mint egy bajnokesélyes csapat életveszélyes hátvédjének.
Mikor 2000-ben szegre akasztotta a kosarasmezt, a Utah-drukkerek sejthették, hogy egyhamar nem sikerül megfelelő utódot találni a hibátlanul elválasztott hajú tempódobóautomata helyére. De hogy bő 7 év múltán is csak részlegesen sikeres a keresés, arra talán még a legborúlátóbbak sem számítottak.
Az első „próbálkozó” a korábbi Knicks-ikon John Starks volt, aki fénykorában erőszakos, remek védő volt, bárkit átzsákolt, de kinti dobónak inkább szeszélyes volt, mint pontos. A visszavonuláshoz készülődő Starks utódja a dobóhátvéd posztján az a középiskolából draftolt DeShawn Stevenson lett, akit élénk fantáziájú draftelemzők nem átallottak Michael Jordanhez hasonlítani. Tőle szokatlan módon Jerry Sloan több hónapnyi türelmet is megszavazott az ifjoncnak, de 2002 nyarán a Hornaceket „csak” tempdobásaival megidéző, egykori NCAA-sztár Calbert Cheaney-re fanyalodott. A „nagy utazó” Cheaney-t egy évre rá Raja Bell váltotta, aki a jó védekezés mellett a tiszta triplákat is bedobálta, s ezzel mélyen belopta magát edzője szívébe. Annyira azonban nem, hogy a 2005-ben pocsék szezont futó Jazz harcba szálljon a Phoenix-szel Bell kegyeiért, így az egyéves Devin Brown-bérletet követően Derek Fisher szállt be, de a 2006-ban draftolt Ronnie Brewer már akkor lesben állt, hogy átvegye a stafétát.
Brewer igazi antitézise Hornaceknek. Gyermekkori balesete miatt dobásnál olyan furán tartja a könyökét, hogy dobásesztétikából leckéket vehetne Shawn Mariontól. Ennek megfelelően tripladobása egyszerűen nincs, középtávolija bizonytalan. Nagy elődjével szemben viszont Brewer fürge, szívós, kitűnő védő (nyilván elsősorban ennek köszönheti Sloan bizalmát), aki a rengeteg lopott labdával végignyargal a pályán és rendesen megcibálja a gyűrűt. Az Arkansas egyetem egykori üdvöskéje labdavezetés-passzolás-betörés téren sem elveszett, de az ő csapatba építése után pláne nem nagy meglepetés, hogy a Jazz nagyon vágyott már egy kinti nehéztüzérre.
Mivel a Williams–Boozer-féle pick-and-rollok egyre többször idézik fel Stocktonékat, itt volt az ideje egy Hornacek-klón beszerzésének.
A tegnap a Sixers-től elhozott Kyle Korver négy dologban máris hasonlít Hornacekhez: gyilkos tripladobás, sajátos frizura, ő is fehér és őt is a 2. körben draftolták. A többit nem lesz könnyű megtanulnia…
Dátum: 2007. 12. 30.