Ez az interjú 2004 júniusában a Pistons-Lakers döntő alatt készült, aztán közel 10 évig winchesteren porosodott, most eredeti formájában közreadjuk.

Az nba1.hu jelmondata – Mindent az NBA-ről magyarul- nem áll messze attól, amivel Dávid Kornél pályafutását lehetne leírni: minden az NBA-ben, ami magyar. Nem meglepő hát, ha interjút kértünk Kornéltól, aki hosszas (legalább 1 másodpercet gondolkodott) morfondírozás után kötélnek állt.

Az NBA kerülésednek mi volt az első lépése? Hogy figyeltek fel rád?

1996 nyarán járt Magyarországon Mark Spencer üzletember, aki többek között kosárlabda csapatokat vitt ki amerikai túrákra. Augusztusban látott egy fehérvári előkészületi tornán, ahol jól ment a játék. Meg is kérdezte, hogy nincs-e kedvem kipróbálni magam Amerikában. Mondtam, dehogy nincs, de aztán annyiban maradt a dolog. Később édesapám révén kapcsolatba kerültem egy fiatalon Kanadába kivándorolt úriemberrel, Milkovics Károllyal, aki később atyai jóbarátom lett. Miután végigjátszottam az idényt az Albacomppal, Karcsi révén megkerestük Spencert, bár én nem nagyon hittem benne, hogy lesz az egészből valami.

Milkovics milyen kapcsolatban állt a Bullsszal?

Semmilyenben. Egyszerűen csak a kosárlabdában élt, sok embert ismert, a fia is edző volt. Karcsi azon volt, hogy egy olyan csapatot találjon, aki az általuk soha nem hallott Magyarországról fogad egy játékost. Jellemző rá, hogy a Chicagóval vette fel a kapcsolatot, mondván a legjobb csapatot próbáljuk meg, ne a legrosszabbat. A Bullsnál nagyot néztek, hogy mi az a Magyarország, ott is van kosárlabda? Bár ők akkor már kevésbé idegenkedtek az európai játékosoktól, hiszen náluk játszott Kukoc. Ebben az időben az NBA-ben még nem pattogtatott túl sok európai játékos, Vlade Divac és Drazen Petrovic mellett nemigen voltak ismert nevek. A Bullsnak volt egy horvát származású európai játékosmegfigyelője – ő vitte ki Kukocot is -, aki ugyan nem látott játszani engem, de már hallott rólam. A legnagyobb lépést Milkovics tette és nagyrészt ennek köszönhetően a Chicago meg is keresett. Éppen nyaraltunk a feleségemmel, mikor felhívott Jerry Krause, a Bulls menedzsere. Megkérdezte az adataimat és megmondta, hogy mikor kell megjelennem náluk. 97 nyarán felültem tehát a repülőre és elindultam a nagy kaland felé.

Mik voltak az első benyomásaid Chicagóban?

Bár angolból érettségiztem, nem beszéltem túl jól a nyelvet. Így a dolgok kezdtek izgalmasan alakulni, mikor a megbeszéltekkel ellentétben senki nem várt a repülőtéren. Volt egy telefonszámom, azt felhívtam, mondták, hogy menjek a Hilton szállóba. Taxiba ültem, az elvitt a világ végére, a hotelben persze nem volt szobafoglalásom. Ott álltam este 10-kor Chicagóban a batyuimmal, azt sem tudtam, hol vagyok. Most ez humorosan hangozhat, de akkor nem volt valami felemelő érzés. Ott aztán rájöttem arra a félreértésre, ami később végigkísérte a pályámat, hogy az amerikaiak azt hitték, hogy a Dávid a keresztnevem. A repülőtéren is vártak, de mivel a keresett nevet nem találták az utaslistán, elmentek. A szobafoglalás is megvolt.

Hogy fogadtak a csapatnál?

Másnap mentem a Berto Centerbe, olyan hihetetlen körülmények fogadtak, amilyeneket sem előtte, sem azóta nem láttam. Az edzőterem, az öltözők, a súlyzóterem olyan felszereltségű volt, hogy tátva maradt a szám. A falakon mindenütt poszterek az aranygyűrűket sorozatban nyerő Bullsról.

És akkor mindjárt be is mutattak Jordanéknek?

Nem, a nagy sztárok akkor még nem voltak ott. Játszottam 5 edzőmeccsen, az első hármon jól is ment a játék. Phil Jackson is látott, mert éppen a 3. mérkőzésen volt ott. Utána szóltak, hogy októberben visszavárnak a felkészülésre. Ki is mentem újra, három másik játékossal (köztük Rusty La Rue-val) együtt.

Ekkor már találkoztál a csillagokkal is.

Igen, az edzés előtt felmentünk a Bulls egyik termébe, ahol a székek szintkülönbségekkel voltak elhelyezve. A legfelső sorban lévő székeken – érdekes módon – volt egy nagy 23-as meg 33-as és a támláik is kényelmesebbek voltak. Mi, újoncok a legelső-legalsó sorba kerültünk. Aztán bejött Krause, mondott egy rövid beszédet, utána nekünk kellett bemutatkoznunk. Borisz Gorenc elmondta, hogy Szlovéniából jött, én, hogy Magyarországról, mire Pippen meg is jegyezte (Kukocra is célozva), hogy Krause megint Európából erősített. Aztán szép sorban az egész csapat bemutatkozott.

Még Jordanék is?

Igen, de ők persze nem azt mondták, hogy én vagyok Michael Jordan, hanem csak annyit, hogy van három aranygyűrűm és kész.

Mi történt az edzőtábor befejezése után?

Kaptam egy nem garantált szerződést a Bullstól, ami azt jelenti, hogy a szezon közben bármikor (csak január 10-e táján van egy olyan „fordulónap”, amitől kezdve már garantáltakká válnak ezek a szerződések is) elküldhetnek a csapattól. A Seattle ellen kétszer is játszottam az előszezonban, majd a CBA-ben szereplő Rockford Lightning csapatához kerültem. Ott is végigcsináltam az edzőtábort, ami egyébként sokkal keményebb volt, mint a Bullsnál. Mikor kiderült, hogy ott sem számítanak igazán rám, hazajöttem és befejeztem az idényt az Albacomppal. A csonka szezon miatt a következő idény csak 99 januárjában kezdődött. Karcsi újra felvette a kapcsolatot a Chicagóval, én pedig megint kimentem. Ez már egy teljesen új csapat volt, csak néhányan maradtak: Kukoc, Harper, Simpkins és még néhány kiegészítő ember. Elkezdődött az újjáépítés, így kaptam lehetőséget én is.

Nyilatkoztad akkortájt, hogy a középtávoli dobásoddal meglepted őket.

Igen, mert én korábban mindig centerképzést kaptam, bedobóként sohasem játszottam, így nem láthattak igazán tempót dobni. Mikor kimentem, azonnal hármas posztra raktak, hiszen akkoriban alig 100 kiló voltam és nem igazán erőcsatár alkat. Gyors voltam és elég jól dobtam középtávolról, erre nem számítottak, persze nem bánkódtak nagyon. Ezután kiscsatárnak megfelelő edzéseket is kaptam.

Jobban érezted magad hármas poszton, mint négyesen?

Egyáltalán nem, de kezdtem megszokni. Főleg mikor már megtanultam a triangle-offense-t, amiben inkább csak védekezésben volt különbség a két poszt között. Így aztán Jalen Rose-t és Grant Hillt is kellett fognom, ami elég kemény volt, hiszen itthon centerposzton védekeztem.

Az újoncok között harmadik voltál büntetődobó-százalékban 80 százalék fölötti eredménnyel.

Igen, és a mai napig vallom, hogy ez elsősorban koncentráció kérdése. Ha megvan a kidolgozott és besulykolt mozdulatsor, akkor már csak koncentrálni kell.

De akkor hogy lehet, hogy Tim Duncan, a világ egyik legképzettebb játékosa nem tud rendesen büntetőt dobn?

Ennek az az oka, hogy azok a játékosok, akik egyébként is sok pontot dobnak, kevésbé koncentrálnak a büntetőknél. Egyszerűen nem érdekli őket annyira. Bár erre is van ellenpélda, hiszen pl. Stojakovic és Nowitzki nagyon ponterős, mégis remek büntetődobók. Duncannek is nyilván megvan a technikája, csak nem figyel annyira. Én kevés pontot dobtam, kevesebb lehetőségem volt, nekem fontos volt, hogy bemenjenek a büntetőim.

A meggyengült Bullsban Kukocot és Harpert sztárként kezelték?

Kukocot egyértelműen, ő akkor futotta élete legjobb idényét. Harpert már kevésbé, ő korábban a Cavaliersnél és a Clippersnél volt sztár, a Bullsba már rutinos, öreg rókaként érkezett, aki nagyon értette a kosárlabdát, de a vége felé egyre többet húzta a lábát.

Milyen volt Kukoc emberként, voltak sztár-allűrjei?

Igen, voltak. Tartotta a három lépés távolságot. Azt hittem, hogy európai játékosként máshogy fog viszonyulni hozzám, de nem. Látszott, hogy az első európaiak között kikerülve nagyon meg kellett szenvednie mindenért, hiába volt előtte sztár Európában. Neki is voltak gondjai az angollal és hosszú évekbe telt, mire Amerikában is elfogadtatta magát sztárjátékosként. Az újoncidényemben nagyon távolságtartó volt velem, aztán később jobb lett a viszonyunk.

Feltűnő, hogy a csonka szezonban Brent Barry önmagához képest milyen gyengén muzsikált a Bullsban.

Barry nem tudott beilleszkedni a háromszög-támadásba. Akkor írt alá egy nagyon jó szerződést évi 5 millió dollárért (éppen most nyáron járt le), ezért is nagyobbak voltak vele szemben az elvárások.

Az érte kapott Hersey Hawkins szintén nem villogott.

Igen, de ő akkor már pályafutása végén járt és nem az a Hersey Hawkins volt, akinek a tripláit Seattle-ben megcsodálhattuk. Büntetőzni még mindig nagyon tudott, volt egy-két jó meccse, de neki ez már inkább levezetés volt.

Volt-e abban valami törvényszerűség, hogy később azokhoz a csapatokhoz kerültél, akik ellen jól szerepeltél Bulls-játékosként? Legjobb meccsedet a Cleveland ellen játszottad, dupla-dupla a Raptorsnak és a Boston ellen is jól ment a játék.

Igen, ez sokat számított. Nyilván a véletlen is közrejátszott, de olyan értelemben törvényszerű is volt, hogy az említett csapatok ellen többet játszottunk, hiszen a Torontóval és Clevelanddel nemcsak egy főcsoportban, hanem egy csoportban is voltunk, így idényenként négy meccsünk volt velük. Jobban a szemük előtt voltam és később is emlékeztek rám. Így például a bostoni játékosok évekkel később is megismertek, mikor odakerültem és Jim O’Brien is emlékezett rám, pedig 1999-ben nem is ő volt a vezetőedző.

Kicsit visszakanyarodva a pályád elejére: sikeresebb lehettél volna, ha valamelyik egyetemről kerülsz be az NBA-be?

Igen. És lett is volna rá lehetőségem. 1992-ben túráztunk Amerikában a Honvéddal és akkor ajánlott fel ösztöndíjat a New Orleans egyetem, ahol egyébként Tim Floyd volt az edző. Szerencsém is volt, hiszen mikor a Bullshoz kerültem, Floyd emlékezett rám és rögtön azt kérdezte, hogy mi történt velem azóta és hogy miért nem mentem ki akkor.

És miért nem?

Még egy évig szerződés kötött a Honvédhoz és nem engedtek el.

Pedig azért az más lett volna, ha az NCAA-ből drafton keresztül kerülsz az NBA-be.

Hajjaj, de mennyire. Abban az évben volt az utolsó idénye a New Orleansban Ervin „Tragic” Johnsonnak (nem Magic, hanem Tragic), aki még ma is játszik a Minnesotában. Akkor már tudták, hogy a következő évben Johnsont draftolni fogják és mellé vittek volna engem az utolsó idényére. Meg is kaptam az ösztöndíjat, de a Honvéd csendben elbojkottálta az ügyemet és így nem mehettem ki.

A Bullsba kerülésed után kisebbfajta nemzeti ügy lettél itthon, mindig benne voltál a hírekben, az akkor még gyerekcipőben járó interneten nézegettük a statisztikáidat, stb. Mennyire érzékelted ezt kinn?

Nem igazán. Csak a hazaérkezésem után érzékeltem ezt, bár a szüleim mondták korábban is, hogy szerepeltem a hírekben, de nem foglalkoztam ezzel, hiszen szinte minden másnap meccsünk volt és arra kellett koncentrálnom.

Volt-e olyan játékos a Bullsnál vagy később, aki afféle mentorodnak számított?

Igen, Bill Wennington, az öreg motoros, aki mindig a Harley-Davidsonjával pöfögött be az edzésekre. Ő mutatott meg sok mindent és segített az apró, napi dolgokban is.

Az akkori edződ, Tim Floyd azóta sem produkált nagyot, nemrégiben a Hornets kispadjáról állították fel. Te hogy láttad őt belülről?

Amikor a Bullshoz került, még nagyon tapasztalatlan volt. Bár az NCAA-ben elismert edzőnek számított (ha nem is ért el kiugró sikert), mert a New Orleans után az Iowa State egyetemnél jó eredményeket ért el. Floyd elég zsákbamacskának számított a Chicagónál, inkább azért kerülhetett oda, mert rendszeresen együtt pecázott Jerry Krause-zal, cikizte is emiatt eleget a sajtó. Floyd legnagyobb gondja az lehetett, hogy az idősebb játékosok (akik még Phil Jacksonnal dolgoztak együtt) nem vették elég komolyan őt. Megcsináltak mindent, amit mondott, de nem volt igazán tekintélye.

A hírek szerint annál nagyobb volt a tekintélye viszont a Bulls vezetőségének, Jerry Reinsdorf tulajdonosnak és Jerry Krause menedzsernek.

Reinsdorfot alig láttuk, ő csak a meccsekre járt néha, de akkor sem találkozott a játékosokkal. Krause viszont mindig ott volt a Berto Centerben és irodája ablakából figyelte az edzéseket. Rend volt és fegyelem, az biztos. Krause a maximumot követelte mindenkitől, aki a Bullsnál dolgozott vagy játszott.

Említetted, hogy a sztár kiscsatárok (Hill, Rose) ellen nem volt könnyű dolgod védekezésben. Volt-e olyan játékos, aki ellen neked ment mindig jól?

Hmm, ezt még sose kérdezték tőlem (lám, milyen jól kérdez az nba1.hu … – a szerk.). Nemigen volt ilyen játékos, de egyszer az Atlanta ellen játszottunk és Steve Smithszel – akit egyébként nagyon jó játékosnak tartottam – kerültem szembe. Szerintem nem vett komolyan és az 1. félidőben dobtam róla 11 pontot. Mikor a szünetben mentünk az öltözőbe, mondta, hogy most már jó lenne, ha egy kicsit lelassítanék. A 2. félidőben aztán alig dobtam pár pontot.

Volt-e valakivel összeakaszkodásod vagy csetepatéd?

Nem nagyon. Ha valaki utazott rám, akkor visszaadtam neki, nem tartottam senkitől, mai napig sem tartok. De ha nem provokáltak, én sohasem kezdeményeztem. Újonc voltam, próbáltam csak azt csinálni, amit az edző mond, talán ez is hiba volt.

Hogyhogy?

Néha többet kellett volna vállalnom, de akkor azt hittem, hogy mindig 100%-osan be kell tartanom az edzői utasításokat.

Továbblépve a pályafutásodban, jött az 1999/2000-es szezon, a Chicagóhoz pedig Elton Brand és Ron Artest.

Továbbá Michael Ruffin és Lari Kettner. Mind a négy draftolt játékos csatárposzton játszott, így mikor láttam, hogy a Bulls őket választotta, tudtam, hogy nekem itt nem terem majd sok babér, akármennyi szépet és jót mondtak korábban. Így is lett, hiába játszottam sokat az előszezonban, az idény első három mérkőzésén egy árva percre sem kerültem pályára.

Branddel szemben milyen elvárások voltak?

Róla zengett az egész sajtó, köré épül a Bulls, ő lesz az alapköve a jövő csapatának.

Milyen ember közelről?

Nagyon rendes, normális, csak jót tudok mondani róla. Mikor először lejött, ki nem néztem volna belőle, hogy ilyen játékos lesz. Azon a nyáron nagyon sokat dolgoztunk, én is megerősödtem, felszedtem közel 10 kiló izmot, hogy erőcsatárt tudjak játszani. Nagyon kellett iparkodnom, hiszen én nem játszottam az egyetemen, nem voltam híres játékos Európában, én Magyarországról jöttem és ennek a hátrányait végig éreztem.

Artest már akkor is fenegyerek volt?

Artest sajátos stílusú, laza gyerek. Jerry Krause-zal is úgy beszélt, mintha valamelyik haverja lett volna. Volt egyszer egy háromnapos képzés, amit az újoncoknak tartott az NBA arról, hogy hogyan kell viselkedni, milyen szabályok és kötelezettségek vannak stb. Nekem nagyon tetszett, de Artest a 3 nap alatt ki sem mozdult a szállodai szobájából, egy percet se töltött a képzésen, ebből volt botrány.

Hogy alakult a szezon?

Nagyon rosszul ment a Bullsnak, sorozatban vesztettük a meccseket és egymás után küldték el a nem garantált szerződésű játékosokat. Én voltam a sorban az utolsó, egy nappal a január 5-i határidő előtt (amikor már garantálttá vált volna a szerződésem) tettek szabadlistára. Pedig nagyon vártam azt a napot, mert pont a Portland ellen játszottunk volna és akkor tért volna vissza Chicagóba először Pippen más csapat játékosaként. A délelőtti dobóedzésen közölték a rossz hírt.

Mi volt az indoklás?

Semmi különös, futottak pár tiszteletkört, hogy nagyon elégedettek velem és biztosak benne, hogy más csapatban megállom a helyem, de kell a játékidő a frissen draftolt játékosoknak.

Mi lehetett a valódi ok?

Nem tudom. Nem hoztak a helyemre senkit, a csapat nélkülem is nagyon rosszul szerepelt. Úgy éreztem, szerettek Chicagóban, nemcsak a szurkolók, hanem a sajtó is, de még a Bulls alkalmazottai is, és én is szerettem ott lenni. Az elküldésem a mai napig fájó pont, ha azt a szezont végigjátszom a Bullsban, azt hiszem, ma is az NBA-ben lennék.

Ezután a Cleveland igazolt le.

Igen, kaptam egy tíznapos szerződést és nagyon örültem neki, hogy végre szóhoz juthatok, de egy percet sem játszottam. Aztán megkaptam a második tíznapos szerződést és akkor végre pályára léphettem. Sőt, nem is ment rosszul a játék, szerintem jól védekeztem Odomon és még Shaq ellen sem vallottam szégyent.

Akkor még Shawn Kemp Clevelandben játszott, érezhetők voltak rajta már a hanyatlás jelei?

Igen. Meghízott, lelassult. Sokszor késett a repülőtérről is, persze őt megvárta a charterjárat.

Milyen játékos volt az újonc Andre Miller?

Miller nagyon normális fickó. Újoncként tele volt bizonyítási vággyal, jó egyetemről (Utah) jött, ott is a legjobbak között volt. Osztotta a labdát, az edzők nagyon szerették.

Toronto volt a következő állomás. Bár remek, 50 % fölötti dobószázalékod volt, mégis alig játszottál. Keon Clark volt a „bűnös” ebben?

Igen, mikor őt odahozták, akkor esélyem se volt pályára kerülni. Ráadásul ez azért volt bosszantó, mert az edzésen nagyon jól ment a játék. Az volt az érzésem, hogy Lenny Wilkens is értékeli ezt, de mindig csak „garbage-time”-okra (játékidő a már eldőlt meccs végén) küldött be.

Torontóban is kiscsatárt játszattak veled?

Nem, már Clevelandben is hármas-négyes átmenetet játszottam, a Raptorsnál pedig erőcsatárt.

Carter akkor futotta élete talán legjobb idényét.

Carter akkor már nagyon nagy sztár volt, de abban a csapatban még fiatalnak számított. Az akkori Toronto remek szellemű csapat volt. Nagyon együtt voltak, az öltözőben mentek az ugratások, Mark Jackson, Dell Curry, Oakley nagyon jó hangulatot csináltak. A csapatban az öregek vitték a prímet, mindenki elismerte Carter tudását, de ő nem hangadó típus.

Akkor ki volt a csapat szellemi vezére?

Talán Mark Jackson volt az, aki irányítóként leginkább vezéregyéniségnek számított. Igazi veterán csapat volt, jó volt velük játszani, az egyéni statisztikák nem érdekelték őket, passzoltak, hajtottak és volt összjáték. Szerettem Torontóban, sokszínű, európai hangulatú város, bár nagyon hideg van ott.

Aztán kerültél Detroitba.

Nagyon örültem neki, mert akkor már sérültlistán is voltam, úgy hogy nem voltam sérült és úgy gondoltam, csak jobb jöhet, végre játszani is fogok. Ez a csere az átigazolási határidő előtti utolsó pillanatban történt. 6 óráig lehetett cserélni és előtte pár perccel láttuk, hogy a Toronto elcserélte New Yorkba Mark Jacksont és Muggsy Boguest Chris Childsért. 5 perc múlva hívott Glen Grünwald, a Raptors menedzsere azzal, hogy elcseréltek engem is. Meg is lepődött, mikor mondtam, hogy nagyon örülök, mert így többet játszhatok. Ebben tévedtem, mert rögtön a Detroit sérültlistáján landoltam. A sérültlistáról (az én „helyemről”) ennek a cserének köszönhetően az a Brian Cardinal lett aktiválva, akinek tavaly remek idénye volt a Warriorsnál, ami sokakat meglepett, engem kevésbé.

Vetélytársak voltatok?

Igen, ugyanazon a poszton játszottunk. Cardinal igazi „hustle-player” (hajtós játékos) volt már akkor is, vetődött a labdákért és jó keze is volt, kintről-bentről egyaránt. Egyébként nagyon jóban voltunk, vele voltam a legjobb viszonyban Detroitban.

Mennyire volt akkor a Pistons Stackhouse csapata?

Nagyon. Stackhouse egyébként elég arrogáns, nem nagyon vegyült a többiekkel. Nem úgy mint Ben Wallace, aki nagyon rokonszenves fickó, annak ellenére, hogy a pályán vadnak ás agresszívnek tűnik. Wallace nagyon sokat dolgozott, külön edzéseken vett részt. Akkor játszott ott Joe Smith is az emlékezetes botránya után, ő is szimpatikus játékos, mindig fülig ért a szája.

Vége lett az idénynek és nyáron a Washingtonhoz kerültél. Benne volt ebben Jordan keze?

Nem hiszem, bár többször is találkoztam vele, pedig mikor én a Bullsba kerültem, akkor Jordan már túl volt a második visszavonulásán. Egyszer lejött a Berto Centerbe Corey Benjaminnal egy-egyezni, mert Benjamin „beszólt” neki a sajtón keresztül. Ez nagy hiba volt. Benjamin azt találta mondani, hogy egy-az-egyben most már meg tudná verni Jordant, de nem sikerült neki.

A visszavonult Jordan lejött edzésre csak ezért?

Le bizony. Addig egyszer sem láttuk, pedig 5 percre lakott a Berto Centertől. Mikor ez megjelent az újságban, másnap ott volt. Lejött, mi edzés után körbeültük a pályát, levette a felsőjét és hülyét csinált Corey Benjaminból. 2-2-ig még partiban voltak, aztán Jordan vagy 10 pontot rávert. Másnap egész oldalas cikkek a chicagói újságokban, Jordan újra a pályán, nagy sztori volt.

Jordan emlékezett rád?

Igen, mikor Washingtonban voltam és edzőmeccset játszottunk, akkor úgy állította össze a csapatot, hogy én is és az egykori Bulls-os Bobby Simmons is vele legyen egy csapatban. Szeretett beszélni a pályán, mondta is az ellenfélnek, hogy nincs esélyetek a chicagói „csapatom” ellen. Jordan nagyon közvetlen fickó, egyáltalán nincsenek sztár-allűrjei.

Mennyire tanítgatta a fiatalokat a Wizardsnál?

Nagyon. Nemcsak roppant keményen edzett, hanem mindig magyarázott, tanította őket.

Volt-e olyan játékos, akivel kiemelten foglalkozott? Akkor Hamilton mellett még Alexander is nagy tehetségnek számított.

Alexander elég pökhendi figura volt, aki nagy sztárnak gondolta magát és ennek megfelelően csak a kosarat látta maga előtt mindig, de Hamiltonnal Jordan és Doug Collins is sokat foglalkozott. Hamiltont az NCAA-ben is sokat láttam, 1999-ben megnyerték a bajnokságot a UConn csapatával, többek között azzal a Khalid El-Aminnal, aki később Franciaországban szintén csapattársam volt. Hamilton rokonszenves és intelligens játékos, aki nagyon szorgalmasan edzett.

Lesz valaha Kwame Brownból 1/1-es draft választotthoz méltó játékos?

Nehéz megmondani. Remek fizikai adottságai vannak, de érdekes (és feketéknél szokatlan) módon nagyon kicsi a keze, alig tudja megfogni a labdát. Jól mozog, szépen dob, magasról engedi el a labdát, de nincs igazán esze a játékhoz. Még lehet belőle nagy játékos, de úgy tűnik, hogy Jordan rosszul döntött 2001-ben.

A Wizardsnak vannak tapasztalatai abban, hogyan kell nem fejleszteni a magasembereket… Haywood, Thomas, White.

Részben igen, de ezek a játékosok fizikailag mind kiemelkedtek a korosztályukból. Például Etan Thomasból sem lesz soha sztár, de nagyon erős, gyorsan ugrik a labdáért, agresszív, tehát fizikailag bőven megüti az NBA szintjét.

Washington után Franciaországban és Litvániában játszottál, aztán jött Boston.

2003 nyarán hívott meg a Celtics a nyári ligába. Keveset játszhattam és az volt a benyomásom, hogy senkit nem akartak felhozni a nyári ligában szereplő együttesből, kivéve persze a draftoltakat. Pedig O’Brien már első nap odajött hozzám, emlékezett rám még a Bullsból. Ő csak az első edzéseket tartotta, aztán a segédedzői vették át az irányítást, akik úgy ordítoztak, mintha az életük függött volna ettől. A nyári ligában főleg Bremert, Bankst és Kedrick Brownt játszatták. Sokat gyakoroltuk O’Brien speciális védekezőrendszereit, amelyben a palánk alatti támadójátékost elölről kellett fogni és/vagy besegíteni rá. Ennek az a hátránya, hogy ez a támadójátékos egy esetleges dobáskísérlet után nagyon jó lepattanózó pozícióban van.

Perkins nem jutott szóhoz?

Ő akkor éppen sérült volt, de előtte az edzéseken agresszíven, jól mozgott a gyűrű közelében. Jó fizikuma van, de ilyen játékosok tucatszámra vannak az NBA-ben. A Boston később hívott az októberi táborra is, de akkor már aláírtam a Tau Ceramicához és csak akkor mentem volna az NBA-be, ha garantált szerződést kapok.

Ha a mostani Tau az NBA-ben játszana, hány meccset nyernétek egy idényben?

Okoznánk meglepetéseket, tudnánk meccseket nyerni.

Tavaly a draft előtt dolgoztál együtt Bencze Zoltánnal, akit a Toronto majdnem draftolt.

Igen, a Raptorstól fel is hívtak a draft éjszakáján, hogy megkérdezzék mi a véleményem Zoliról. Az NBA csapatok nemcsak a játéktudásra kíváncsiak, hanem hogy a játékos milyen ember, hogy teljesít edzéseken, mennyit foglalkozik kosárlabdával. Azt hittem, hogy a Raptors elviszi Zolit.

Befejezésül néhány villámkérdés. Ki volt a legjobb edző, akinek a keze alatt dolgoztál?

Phil Jackson.

Ki volt az az edző, aki a legkevésbé imponált?

Randy Wittman, aki a Clevelandben volt edzőm, most a Minnesotánál segédző.

A legjobb játékos, akit fognod kellett?

Grant Hill és Jalen Rose. Glenn Robinson is nagyon kellemetlen ellenfél volt, egy leütés, tempódobás és ritkán hibázik. Erőcsatárként Karl Malone-t volt nagyon nehéz fogni.

A legrokonszenvesebb menedzser?

Glen Grünwald.

A legkeményebb kezű menedzser?

Jerry Krause.

Legjobb közönség?

A chicagói. Akkor is tomboltak, mikor gyenge volt a csapat.

Leghalkabb közönség?

A clevelandi. Szép csendben elücsörögtek ott.

Legjobb meccs?

A Bulls színeiben a Cleveland elleni. Hihetetlen jó érzés volt. A bemutatásnál ugyanaz az ember mondja be a nevedet, aki Michael Jordanét. Befutsz a pályára és rajtad van a reflektor fénye. Lézerrel kiírják a nevedet és 23000 ember tombol. Már önmagában ezért megérte végigcsinálni az egészet.

 

Dátum: 2014. 01. 19.