A helyben utazás tényével már az elõzõ idényben szembesült mindenki, és sokak szerint a Hornets számára a 2003/04-es szezon hosszú ideig az utolsó lehetõség maradt arra, hogy valami emlékezeteset tegyen az asztalra. Akár még annál is maradandóbbat, mint a 2001-ben vagy 2002-ben elért konferencia-elõdöntõ. A lehetõség adott volt, hiszen 2003-ban 47-35-ös mutatóval lett Kelet 5. legerõsebb alakulata a Hornets, ugyanezek a számok a New Jersey-nek az elõzõ idényben a 3. helyet jelentették.
Ám hiába igazolt jól tavaly nyáron az utolsó évét menedzserkedõ Bob Bass, hiába gondolták azt a szakértõk, hogy a régóta együttjátszó kezdõötös még összeforrottabb lett, az események más irányt vettek.

Jamal Mashburn az elõszezonban rögtön lesérült, 2003-ban már pályára sem lépett: ugrott átlag 21,5 pont. A Hornets e csapás ellenére története legjobb rajtját vette, és december közepére már 17-7-es gyõzelmi aránnyal állt a Keleti fõcsoport 3. helyén! Olyan alakulatok skalpját gyûjtötték be, mint a Lakers, az elõzõ két évben a keleti bajnoki címet besöprõ Nets vagy a késõbbi bajnok Detroit. Nem csak a keleti csapatoknak kellett tartani a Darazsaktól, hanem az erõsebbnek titulált nyugatiak is 5-2-es mínuszban álltak ekkor a türkizmezesekkel szemben. Baron Davis bámulatosan vezette a csapatot, az eredményei a NBA ítészeit is elkápráztatták, így november legjobb keleti játékosává választották.
December közepén egy kisebb hullámvölgy következett, viszont a csapat történetében másodszor, 2 játékost is beválasztottak az All-Star gálára. Davis mellett az egyenletes teljesítményt nyújtó center, Jamaal Magloire öltözhetett kékbe februárban. Január végére visszatért a rehabilitációból Mashburn, de 19 játszott meccs után ismét lerobbant. Csakhogy ez a kiesés már jóval érzékenyebben érintette a csapatot, hiszen az addig kiemelkedõ teljesítményt nyújtó Davis is sérülésekkel bajlódott, (összesen 14 mecset hagyott ki, viszont sok mérkõzésen sérülten is játszott), de hátvédpárja, David Wesley is többet kopogtatott az orvosi szoba ajtaján a kelleténél. E viszontagságos idõkben Magloire vette a kezébe az irányítást, aki az All-Star szerepléstõl megtáltosodva, a gálát követõen 16 pontos átlagot dobált össze az alapszakasz végéig, és áprilisban a hét, majd a hónap játékosa volt Keleten. A Hornets történetében még soha nem fordult elõ, hogy egy szezonban kétszer is a csapat delegálja a hónap játékosát.

Az alapszakasz végére folyamatosan romlott Tim Floyd csapatának pozíciója, és 41-41-es, 50 százalékos teljesítménnyel – a 2002-03-as szezonhoz hasonlóan – ismét az 5. helyre értek oda (utoljára 1996-ban értek el ilyen rossz százalékos eredményt). Pedig nagyon fontos lett volna egy kevéssel elõrébb végezni, mert a 4. helyezett Miami csupán egy gyõzelemmel számlált többet, és a pályaelõny – mint késõbb kiderült – nagyon sokat jelentett. Mindkét csapat megnyerte a hazai mérkõzéseit, és így 3-4-es összesítéssel búcsúzott a Hornets a további küzdelmektõl és a Keleti fõcsoporttól.

Néhány fontosabb számadat: a csapat legjobbja pontszerzésben Baron Davis (22,9 – NBA 6. helyezett), lepattanókban Jamaal Magloire (10,3 – NBA 7. helyezett), gólpasszokban Baron Davis (7,5 – NBA 4. helyezett), labdalopásban szintén Baron Davis volt (2,36 – NBA 1. helyezett). Átlagban 91,8 ponttal terhelték meg az ellenfelek gyûrûjét, amellyel a 17.-ek voltak a csapatrangsorban, és 91,9 pontot kaptak, ezzel a 11. legjobban védekezõ gárda címét érdemelték ki.

A szezon vége radikális változásokat hozott: Tim Floyd edzõt gyorsan kirúgták, beismerve azt a fatális hibát, amelyet a kinevezésével követtek el. Bob Bass felhagyott a menedzseri teendõkkel, akit az az Allan Bristow váltott, aki 1992 és ’96 között a Hornets vezetõedzõje volt. Floyd helyét átvette a télen a Nets-tõl kitett Byron Scott, majd az õ hívó szavára helyezte át Los Angeles-bõl Big Easy-be a székhelyét az a Jim Cleamons, aki Phil Jackson mellett edzõsködött a Lakers-ben és a Bulls-ban.

TÁVOZÓK

Robert ‘Tractor’ Traylor: néhány, a Hornets-ben eltöltött év is elég volt számára ahhoz, hogy közönségkedvenc legyen. Lelkesen védekezett, ám folyamatos súlyproblémái és a támadásban mutatott gyenge játéka miatt nem tartotta meg a csapat, Clevelandben Gooden cseréje lesz.

Steve Smith: júniusban a Hornets két hátvédet is draftolt, látszott, hogy a jövõ csapatát akarják építeni, nem pedig Smith-szel nosztalgiázni. A Bobcats-nek viszont még szüksége lehet vajkezére, és fõleg a rutinjára.

Stacey Augmon: rá is vonatkoznak a Smith-nél tett megállapítások. Az egyik tavalyi, Orlando elleni mérkõzésen a meccs második felében levédekezte a pályáról McGrady-t, nem véletlen, hogy lecsapott a Magic a pókemberre.

ÉRKEZÕK

J.R. Smith: az elsõ kör 18. helyén draftolta a csapat a 19 éves középiskolás dobóhátvédet. Atlétikus, nagyot ugrik, látványosakat zsákol, 10 méterrõl dobálja a triplákat, és jó labdaszerzõ. Azonban borzalmas védõ, egy-egyben megverik, általában csak faulttal képes megállítani az emberét és a labda nélküli játékban is fejlõdnie kell. Az elõszezonban remekelt: az újoncok közül hárman tudtak nála átlagban több pontot összehozni, mindhárman az elsõ tízben keltek el a júniusi játékosbörzén. Smith remek dobószázalékot produkált, viszont egyértelmûvé vált, hogy csak akkor lehet kezdõ, ha már a védekezés területén is otthonosabban mozog.

Tim Pickett: 44. helyen választotta az idei drafton a Hornets, irányító magassága mellé dobóhátvéd tulajdonságok párosulnak, és ez az NBA-ben nem a legszerencsésebb. Jó kinti dobó és labdaszerzõ hírében állt, egészen addig, amíg ezt az elõszezonban is bizonyítania kellett volna. A sérültlistára így is befért, de a tavalyihoz hasonló sérüléshullámnak kell bekövetkeznie ahhoz, hogy komolyabb játéklehetõséghez juthasson.

Chris Andersen: Három denveri év után igazolta le õt a New Orleans. Jamaal Magloire cseréjének szánják, és elvileg mûködhet is a dolog, hiszen kiváló dobásblokkoló és lepattanózó center-erõcsatárról van szó, viszont támadásban kevés biztatót mutatott az elõszezonban. Gyatra dobószázalék, pontjai nagy részét büntetõkbõl érte el, amelyeket akkor fújtak be neki, amikor zsákolni próbált. Scott azt nyilatkozta, hogy meglepte az edzõtáborban mutatott jó dobóteljesítménye. Csak remélni lehet, hogy tétmeccsen is mutatni fog valamit abból, ami a vezetõedzõt ámulatba ejtette.

Rodney Rogers: Scotthoz hasonlóan õ is New Jersey-bõl jött délre, vele (is) szeretnék orvosolni a Hornets krónikus kiscsatár-hiányát. Erre azonban kicsi az esély: hiába volt 2000-ben a legjobb hatodik ember, egyre kevésbé tudja felvenni a ritmust, tripladobó százaléka folyamatosan csökken, az edzõtábort sérülés okán kihagyta.

Lee Nailon: nem ismeretlen számára a Darázs-közeg, a Hornets draftolta még ’99-ben. Neki is a hármas poszton kéne produkálnia, az elõszezonban 24 perc alatt átlag 10 pontot szerzett. Középtávolról remek dobó, azonban máshoz nemigen ért.

Alex Garcia: a nyár elején igazolták le az elõzõ idényben a Spurs-tõl kirúgott brazil irányítót, aki alig makog valamit angolul. Az elõszezonban õ is a hírénél pozitívabb képet rajzolt, keményen küzdött, és ez elég volt ahhoz, hogy megkapaszkodjon a keretbe. Hacsak nem lesz Davis sérült, akkor Darrell Armstrongtól kellene játékidõt lopnia. Nehéz küldetésnek tûnik.

Junior Harrington: egy szezonja volt az NBA-ben eddig a 24 éves irányítónak, tavalyelõtt nagyrészt kezdõként vezényelte a Denvert. Utána Ukrajnában játszott, majd neki is sikerült az edzõtábor után a sérültlistán ragadni. Jó védõ, atlétikus játékos, de annál borzalmasabb a támadásokban, rettentõ százalékban dobál.

Mire lesz képes a Hornets Nyugaton? Az általános vélemény az, hogy nem sok jóra számíthatnak a szurkolók, hiszen :
– a Délnyugati csoportnál nem létezik erõsebb ötös jelenleg az NBA-ben.
– Jamal Mashburn az egész idényt kihagyja sérülése miatt. A liga egyik legjobb kiscsatárának elvesztése még a Hornets-nél erõsebb csapatokat is érzékenyen érintene.
– nyár végén Davis megpendítette az elcserélésének lehetõségét is, amitõl mára visszatáncolt, mégis felvetõdik a kérdés: ugyanakkora elánnal fog-e a továbbiakban is küzdeni.

A csapat javára írható, hogy
– az elõzõ szezon nagy részét is képes volt eredményesen abszolválni Mashburn nélkül
– az utószezonbeli játékosmozgásokat szemlélve szemernyit erõsödött a cserepad.
– Byron Scott vélhetõleg jobb edzõ, mint Tim Floyd.

Nyitott kérdés, hogy
– lesz-e végre egy olyan szezon, amikor egy húzóember sem sérül meg komolyabban (Jamal Mashburnön kívül…), ugyanis az elmúlt években ez a tényezõ hátráltatta a legjobban a gárdát.
– Byron Scott princetoni lerohanós játékát mennyire tudják elsajátítani és megvalósítani a játékosok.
– sikerül-e Jamaal Magloire-nak a legerõsebb nyugati centerekkel és csatárokkal szemben is olyan fejlõdést produkálnia, amelyet tavaly hozott össze.
– mit tud mutatni az újonc J.R. Smith.
– a Lynch-Rogers-Nailon bedobó-trió feledtetni tudja-e többé-kevésbé Monster Mash hiányát.

Mindent összevetve a Hornets az esélytelenek nyugalmával vág neki a vadnyugati kalandnak, azonban a játékosok nyilatkozataikban gyakran utalnak arra, hogy szeretnék, ha ebben a szezonban õk lennének a meglepetéscsapat. A rájátszás kiharcolásával minden bizonnyal ki is érdemelnék ezt a titulust a Darazsak.