Az alábbi összeállítás (szubjektív alapon és szemezgetve) igyekszik válogatni azon csapatok közül, akik a maguk módján fontos szerepet játszhatnak a March Madnessen.
VÉGSŐ GYŐZELEMRE ESÉLYESEK
Duke Blue Devils
A kék ördögök a legnagyobb esélyesként vágtak neki a szezonnak és úgy is fejezték be azt. A Duke rendelkezik mindazzal, ami tankönyv szerint elvárható a bajnoki cím várományosától. Van pontgyáros kinti dobó (Redick), domináns magasember (Williams), passzorientált irányító (Paulus) és jó mezőnyvédő (Dockery, Nelson). A csapat gerince már negyedik éve játszik együtt és Mike Krzyzevski személyében itt munkálkodik az NCAA emblematikus edzőalakja. Az alapvetően védekezés-guruként ismert Coach K ezúttal szuperhatékony támadóalakulatot hozott össze, Redickék nem csak bőségesen, hanem minden kategóriában kiemelkedően pontosan ontják a pontokat. Persze a védekezésre sem lehet panasz, ha olyan mészáros élesíti a bárdot a palánk alatt, mint Shelden Williams, akit időlegesen már helyettesíteni is tud a mellette játszó, nagyon tehetséges Josh McRoberts. Ráadásul az aktív edzők közül Krzyzewskinek van a legjobb mérlege a March Madnessen vívott mérközések tekintetében.
Ennyi dicséret után essen pár szó a negatívumokról is. Dockery (vagy Nelson) remek csereember és Lee Melchionni tripláira és lelkesedésére is mindig lehet számítani, de Williamsék mögött kínosan üresen kong a cserepad. A Blue Devilsnek nem nagyon ízlik a rohanós stílus, a run-and-gunt és/vagy a lerohanást preferáló csapatok néha meglepően könnyen szerezhetnek kosarat a kékek ellen. Miután hosszú és szép versenyt futott az Év játékosa címért, JJ Redick a szezon vége felé elfáradni látszik (38/114-es mezőnymutató az utolsó 6 meccsen), ami két vereséghez (Florida State, North Carolina), valamint egy nagyon nyögvenyelős (Miami) és egy nehéz (Wake Forest) győzelemhez vezetett. A Duke azonban ezeken a mérkőzéseken is nagy akarattal küzdött, amire az elkövetkező 1 hónapban is szüksége lehet, és akkor ugyanúgy ünnepelhetnek, mint a Boston College elleni ACC döntő után. Kezdőcsapat: Greg Paulus / DeMarcus Nelson / JJ Redick / Josh McRoberts / Shelden Williams
Connecticut Huskies
Nagyon közel áll játékerőben a Duke-hoz (többek szerint (legalább) egyenlően) a UConn. Jim Calhoun edző sem most jött le a falvédőről, 1999-ben Richard Hamiltonékat, tavalyelőtt az Okafor/Gordon-féle csapatot vezette bajnoki címig. Okaforék az akkori elődöntőben (ami lényegében előrehozott döntő volt) éppen a Duke-ot (Redick, Williams és Dockery már akkor is játszott) verték meg és sokan azt várják, hogy az idei döntőt is ez a két csapat játssza.
Ha így lesz, akkor Boone, Brown, Armstrong és Anderson idézhet fel kellemes személyes emlékeket, érdekesség, hogy utóbbi játékos akkor még a kezdőcsapatban kapott helyett, ma már csak a cseresor ásza. A Huskies rendelkezik az NCAA talán legjobb középjátékos párjával, Boone és Armstrong egyaránt kemény, jól lepattanózó/blokkoló/védekező magasemberek. Rudy Gay akár 1/1-es is lehet az idei drafton, nagy atléta, dobni is tud (ha jó napja van), védekezésben is bárkit eltüntet a pályáról. Marcus Williams a lap-top botrány után visszatérve gyorsan belerázódott a játékba, két kézzel hinti a gólpasszokat. A rapszodikus Brown és a nehéztüzér Anderson sok csatát megélt, tapasztalt harcos, míg az újonc Jeff Adrien a tartaléksorból kínál minőségi alternatívát Armstrong vagy Boone helyett. A UConn védekezése kiváló, az egyénileg is jó védőnek számító játékosokat Calhoun edző feszesen működő rendszerbe foglalta.
Híján van azonban a UConn ún. go-to-scorernek, aki a nehéz pillanatokban hátára tudja venni a csapatát és képes megoldani a legkiélezettebb helyzeteket is. Ha valamelyik játékos ebben a szerepkörben is meg tud majd villanni, akkor a Connecticut joggal bízhat a végső sikerben.
Kezdőcsapat: Marcus Williams / Denham Brown / Rudy Gay / Josh Boone / Hilton Armstrong
AKIK (LEGALÁBB) A FINAL FOURBA KÉSZÜLNEK
Villanova Wildcats
Egyetemi berkekben nem ismeretlen a „jobb ma két Iverson, mint holnap egy Shaq”– mondás, de azért az mégis meglepő, hogy Jay Wright edzőnek négy kisembert sikerült bezsúfolnia a kezdőbe, akik közül Foye a „legdrabálisabb” a maga 193 centijével és 93 kilójával. Hozzátartozik azonban az igazsághoz, hogy a remek hátvéd-kvartett bármelyik tagja beférne bármelyik csapat kezdőjébe.
A négy muskétás közül Lowry a kinevezett irányító, ő a leggyorsabb és szívesen tör gyűrűre, Nardi a legprecízebb dobó, Ray és Foye (az Év játékosának választották a Big Eastben) pedig az előbbi kettő tulajdonságait ötvözi nagyjából hasonló arányban. Elöl a harcos Sheridan és Fraser küzd a túlerővel, de ha alul is maradnak, a hátsó udvar tűzereje sok nehézségen átsegíti a csapatot. A Wildcats egyébként is jól védekezik és gyakran alkalmaz fojtogató letámadást, ami nem ritkán labdaszerzésbe és a lerohanást követő könnyű pontszerzésbe torkollik.
Ha a saját fordulatszámán pörög, a Villanovát nagyon nehéz megállítani, de az NCAA-ben is igaz, hogy előbb-utóbb a palánk alatt is fel kell venni a kesztyűt. Foye-ék elég tehetségesek ahhoz, hogy ők legyenek a szabályt erősítő kivétel, de ehhez a legjobb tudásukon kívül a csillagok szerencsés állására is szükségük lesz.
Kezdőcsapat: Kyle Lowry / Mike Nardi / Allan Ray / Randy Foye / Will Sheridan
Texas Longhorns
Ha a játékosállományt nézzük, a Texasnak mindenképpen a közvetlen bajnokesélyesek között a helye. Itt játszik az Év játékosa, P.J. Tucker és az Év védőjátékosa, LaMarcus Aldridge (mindkét cím a Big12 konferenciára vonatkozik). Aldridge jelenleg egy orrhosszal vezet az idei draft 1/1-ese státuszért vívott hármas versenyfutásban és csak egyszer kell őt látni, hogy megértsük miért. Aldridge-nak tulajdonképpen nem is illene az egyetemi bajnokságban játszania, hiszen ilyen fizikummal és képzettséggel, továbbá született lepattanózóként lényegében „sportszerűtlen” előnyöket élvez a palánkok alatt. Hogy Aldridge nem terrorizálja az egész NCAA-t, az csak fiatal korának és edzőjének a számlájára írható.
Tucker igazi nehézsúlyú bedobó ala Bonzi Wells, kintről veszélytelen, de bent valódi forgószél, aki alacsonyságát dinamizmussal, harciassággal és erővel kompenzálja. Aldridge és Tucker között a rutinos és sokoldalú Buckman ténykedik, míg hátvédposztokon két veszélyes pontdobó, a végzős Paulino és az elsőéves Gibson osztozik. Mindketten jó dobók és ügyes egy-egyezők, akikről sohasem szabad elfeledkeznie a védekező félnek. A Longhorns kitűnően védekezik, ők tartották a legalacsonyabb mezőnyszázalékon a Big12 konferencia csapatait, azonban a cserepadjuk nagyon sovány, egyedül a jó kinti dobó Abrams bevethető.
A csapat fő gondja azonban, hogy Aldridge-ot távolról sem a képességeinek megfelelően használják. Mintha az edző nem ismerné fel, hogy milyen fontos lenne többet építeni a centerre, Gibson pedig nem az a típusú irányító, akire rá lehetne bízni a hatékony támadásépítést. Ennek megfelelően a Texas sorsa azon áll vagy bukik, hogy Tuckernek és Gibsonnak éppen milyen napja van, ez pedig meglehetősen bizonytalan útravaló egy olyan hosszú meneteléshez, ami a döntőig tart.
Kezdőcsapat: Daniel Gibson / Kenton Paulino / P.J. Tucker / Brandon Buckman / Lamarcus Aldridge
Ohio State
Thad Matta edző remek munkát végezve egy komplett csapatra való elit középiskolást toborzott a következő idényre (élükön az új centerfenomén Greg Odennal és a kiváló irányítóval, Mike Conley-val), de nem feledkezett el rövidtávú feladatairól sem és két év alatt kitűnő együttest kovácsolt össze Columbusban.
Matta egyszerű receptet követett: fogott egy okosan játszó, képzett, megbízható irányítót (Jamar Butler), egy atlétikus magasembert (Terrence Dials), a köztük lévő hézagot pedig telepakolta tripladobókkal. A nehéztüzérek közül Foster a legügyesebb, Sullinger a legatlétikusabb, Lewis, Harris és Sylvester pedig egyszerűen „csak” jó játékosok. A Buckeyes mintaszerűen járatja a labdát, a tripla-légiveszély miatt több levegőt juttatva Dialsnek (Év játékosa a Big Tenben), vagy éppen fordítva, a súlypontáthelyezéseket jól követő centerre besegítő védekezés ad nagyobb teret a kinti dobóknak. Emellett az Ohio State sok labdát lopva védekezik, ezekből indulva pedig szívesen és kreatívan rohan. Minden poszton kipróbált veteránok játszanak, és még a másodéves Butler is úgy irányít, mintha már 10 éve gardírozná ezt a csapatot.
Rossz ómen a csapatnak, hogy a legjobb dobójuk, Foster az idény végére szinte teljesen elfelejtette, milyen érzés, mikor egy triplakísérlet sikeres: utolsó 59 kinti próbálkozásából 9 talált be. Ritkaság továbbá, hogy ilyen jó csapatnak csak egyetlen épkézláb középjátékosa legyen. Ha a Buckeyes kinti dobói formában lesznek, bármeddig eljuthatnak. Ha nem…hmm, ilyen nem lesz sokszor….
Kezdőcsapat: Jamar Butler / Je’kel Foster / Ron Lewis / JJ Sullinger / Terrence Dials
AKIK MEGLEPETÉST OKOZHATNAK
Syracuse Orange
Nehéz alapszakasz után robbantott a Syracuse, mivel Gerry McNamara úgy gondolta, hogy eljött az ideje annak, hogy beírja magát az NCAA krónikákba. Így aztán a Big East rájátszásában a kisember buzzer-beater triplájával ejtették ki a szívós Cincinnatit, McNamara mentette hosszabbításra a UConn elleni meccset (amit aztán be is húztak) és az ő utolsó percben mutatott heroikus produkciójával (tripla, gólpassz, labdalopás) gyűrték le a Georgetownt. A lendület aztán a Pittsburgh legyőzésével a főcsoport csúcsára repítette őket.
Még nagyobb magasság sem ismeretlen McNamara előtt, aki már produktív tagja volt a Carmelo Anthony/Hakim Warrick-féle 2003-as bajnokcsapatnak. McNamara hátvédpárja a szintén kese hajú és hasonló stílusban játszó, de talán még a „bátyusnál” is tehetségesebb, elsőéves Eric Devendorf. Elöl a Syracuse nyers erőket vonultat fel, Watkins remek dobásblokkoló, Roberts súlyos tank és a cseremberek sem ijednek meg, ha oda kell pakolni egy kemény faultot. A két hadoszlopot a pályán is, és játékstílus alapján is a sokoldalú Demetris Nichols köti össze, aki kintről is veszélyes és a palánk alatt sem riad meg a saját árnyékától. A magasemberek vadságát a Syracuse híres zónavédekezése még inkább kiemeli, a cserepadon pedig az egyetem legendája, a nagyon rutinos és képzett edző, Jim Boeheim ül.
Az Orange középjátékosainak azonban van még két, (számukra kellemetlen) közös tulajdonsága: hajlamosak a korai faultproblémákra és pocsék büntetődobók. Ha ehhez hozzáadjuk, hogy McNamara a szó mindkét értelmében hajlamos elszórni a labdát, és Devendorf még túl fiatal ahhoz, hogy összefogja a csapatot, akkor megérthetjük, hogy miért tartják olyan rapszodikus csapatnak Boeheim gárdáját. Arról pedig, hogy mennyire veszélyesek, elég megkérdezni a Big East élcsapatait.
Kezdőcsapat: Gerry McNamara / Eric Devendorf / Demetris Nichols / Terrence Roberts / Darryl Watkins
West Virginia Mountaineers
Ha valaki szereti a kidolgozott, fegyelmezett csapatjátékot és szívesen hallgatja a gyűrűbe csont nélkül bevágódó triplák surrogását, akkor nézzen West Virginia meccseket! John Beilein edző 2002-ben vette át az irányítást és néhány év alatt elérte, hogy a Mountaineers visszakerüljön az egyetemi kosárlabda térképére, ahonnan pedig Jerry West óta lényegében eltűnt.
Beilein különleges támadó-és védekezőrendszereket épített ki és az egyetem jelszavának, a 3D-nek (Defense, Determination, Discipline vagyis Védekezés, Határozottság, Fegyelem) megfelelően vasszigorral ragaszkodott azok alkalmazásához. Így a West Virginia kipróbált, de szokatlan 1-3-1-es zónája a felkészületlen ellenfelet az őrületbe kergeti, csakúgy mint a támadójátékuk, ami arra épül, hogy a csapatból mindenki veszélyes tripladobó. Még az agyontetovált center Pittsnogle is, aki sűrűn és pontosan hajigálja a hármasokat. A West Virginia többi tagja masszív felépítésű hátvéd, akik közül a német Herber inkább irányít, Young inkább verekszik, az edző fia, Patrick Beilein szinte csak triplát dob, Gansey pedig az egész csapat szellemi vezére és legjobb dobója. A játékosok jól meghatározott menetrend szerint rohangálnak be a palánk alá, ahol okos passzok után a triplázókra figyelő védelmet büntetve könnyű ziccereket dobnak. A West Virginia védelme úgy hatékony, hogy a játékosok alig faultolnak.
Ilyen előkelően rangsorolt csapatnál komikus, hogy a legjobb lepattanózó Pittsnogle meccsenkénti átlaga nem éri el a hatot. A magasember-hiány annyira krónikus, hogy ezt a remekül összerakott zóna is csak ideig-óráig feledtetheti, de ez a hátrány be van kalkulálva Beilein edző koncepciójába. Hogy a West Virginia mennyire nem lebecsülendő ellenfél, arról Chris Paul tavalyi Wake Forestje (amelyet a Final Fourba vártak) tudna mesélni, akiket már a March Madness 2. körében kétszeri hosszabbításos, klasszikus meccsen búcsúztattak Gansey-ék. És azóta a Mountaineers fejlődött….
Kezdőcsapat: J.D. Collins / Joe Herber / Mike Gansey / Frank Young / Kevin Pittsnogle
Boston College
Nagyon rutinos, kemény alakulat, amely rendre remekül alakít az alapszakaszban és a konferencia rájátszásban, de alulteljesít a March Madnessen. Az Eaglesben játszik az egyetemi bajnokság egyik legjobb magasembere, Craig Smith, akit megjelenése alapján masszív verőlegénynek gondolnánk, de kifinomult palánk alatti mozgása és gazdag fegyvertára, valamint okos passzai gyorsan véleményünk finomítására kényszerít. Smith a gondolatát is ismeri a másik húzóembernek, a hasonlóan éretten játszó, de kintről is eredményes Jared Dudley-nak.
A Smith/Hinnant/Marshall trió negyedik éve játszik együtt és a harmadéves Dudley-t is beleszámítva együttesen sem hagytak ki 10 meccset, úgy, hogy mindannyian szinte újonc koruk óta kezdők voltak. A nagyfokú összeszokottság jót tesz a védekezésüknek is, ahol a kőkemény fizikalitástól sem riadnak vissza. A kissé szertelen újonc, Tyrese Rice csúnya dobómozdulata ellenére gyakran beakasztja a triplát, míg Sean Williams a cserepadról beszállva prakkerol brutálisakat.
A jónevű Al Skinner edző (kétszer is az év edzője volt a Big Eastben) nagyon fegyelmezett csapatot rakott össze, akik játsszák a saját játékukat, ha esik, ha fúj, ha már félidőben megnyerték a meccset, és akkor is, ha húszpontos hátrányban vannak. Ezért nemhogy lebecsülni nem szabad senkinek a Boston College-t, de csak végig koncentráló, erős csapat léphet túl rajtuk.
Kezdőcsapat: Louis Hinnant / Tyrese Rice / Sean Marshall / Jared Dudley / Craig Smith
North Carolina State Wolfpack
Kezdőcsapat: Engin Atsür / Tony Bethel / Cameron Bennermann / Ilian Evtimov / Cedric Simmons
Az egyetemi kosárlabda fejedelmi szállásterületéről érkező Wolfpack idén a tavalyinál is nagyobb dobásra készülődik. Akkor a ma már a Nuggetsben pattogtató (illetve szexbotrányba keveredő) Julius Hodge vezérletével búcsúztatták a UConnt, csakhogy most sokkal erősebb a csapatuk, még akkor is, ha a szezon végére nagyon leeresztettek.
Az NC State tapasztalt veteránjai nagyon jól dobnak és okosan osztják el a labdákat egymás között. Bár a Wolfpack hét legjobb játékosa között kicsik a különbségek, legjobbjuk az a Cameron Bennermann, akihez leggyakrabban fordulnak, ha megszorul a csapat. Az atlétikus hátvéd fizikálisan és technikailag egyaránt a legjobb egyetemi játékosok között van és csak a Wolfpack kiegyensúlyozott támadójátékának köszönhető, hogy ez a statisztikáin kevéssé látszik. Két irányítóval játszanak, Bethel és a török Atsür higgadtan passzol és életveszélyesen dob kintről. A bolgár Evtimov legalább négy poszton képes játszani, és mindegyiken jól. Simmons igazi tekintély elöl, jól blokkol és egyáltalán nem ügyetlen.
A North Carolina State alaposan bejáratott támadójátéka bárkire csúnyán ráijeszthet, és aki nem tudja azt megzavarni, azzal előfordulhat, hogy ijedtségéből már csak a hazafelé tartó repülőúton tér magához.
Kezdőcsapat: Engin Atsür / Tony Bethel / Cameron Bennermann / Ilian Evtimov / Cedric Simmons
Florida Gators
A Florida az NCAA talán leginkább közönségszórakoztató együttese. Nagy zsákolások, letaglózó prakkerolások, bódító crossoverek, triplazuhatag, Bill Donovan együttese rendszeresen igazi gálaműsort ad.
Pedig Matt Walsh (korábban Miami) és Anthony Roberson (Memphis) elvesztése után úgy tűnt, ez a szezon nem a Gatorsról szól majd. De a macskaügyességű Green és a tripladobó-automata Humphrey gyorsan feledtette a két távozó hátvédet, és Joakim Noah ugrásszerű fejlődésére sem számított senki. A Roland Garros-győztes, egykori világklasszis teniszező Yannick Noah fia úgy száguldozik a kosárpályán, mint ahogy apuka ment be röptézni annakidején, ami különösen annak fényében figyelemreméltó, hogy Noah 211 cm magas center. Ennek ellenére gyakran ő nyargal végig elsőként a pályán, hogy a lerohanást döngő zsákolással fejezze be. Noah igazi csapatember, szívét-lelkét kiteszi a pályán, nagyokat blokkol, a mostani konferencia döntőben éppen ő sapkázta le a South Carolina utolsó dobását, biztosítva ezzel a SEC koronáját a Floridának. A Noah keskeny vállaira nehezedő terhet a tagbaszakadt Horford enyhíti, aki klasszikus magasemberként tisztogat a festékben. A mindenes szerepkörben Corey Brewer lép fel, a nyurga hátvéd képes kikapcsolni az ellenfél legjobbját, a triplavonal mögül sem jön zavarba, ha pedig betörésre kerül a sor, akkor cingár alkatát meghazudtolóan vadul zsákol. A Florida szeretettel alkalmazza Donovan kedvelt fegyverét, az egészpályás letámadást.
Floridában a legnagyobb hiánycikk a tapasztalat, a kezdőcsapat négy tagja is csak másodéves. Idén is messzire juthatnak, de ha ez a gárda együttmarad, akkor jövőre megvan az egyetemi bajnokság egyik fő esélyese.
Kezdőcsapat: Lee Humphrey / Taurean Green / Corey Brewer / Al Horford / Yoakim Noah
Dátum: 2006. 03. 15. 16:43