Missing image

NBA 2004/05 rájátszás 1. kör

 
Kezdetét veszi az igazi erőpróbák időszaka, az állva maradt NBA csapatok ugrásra készen várják a rájátszás első meccseinek kezdő sípszavát. Az nba1.hu hevenyészett idényösszefoglalóval fűszerezi az idei play-off első fordulójának esélylatolgatását.

Miami Heat (59-23) – New Jersey Nets (42-40)

Egymás ellen az alapszakaszban: 3-0

Érdekes párosítás. Az elmúlt évek keleti csúcsragadozója és a jelen szó szerint legnagyobb fegyverének találkozóján bármi elképzelhető. Persze azért a déliek szurkolóinak nem kell nagyon izgulniuk. A Nets rájátszásba jutásáért sokunk egy fabatkát sem adott a szezon előtt, hiszen a távozók jóval nagyobb érvágást jelentettek a gárdának, mint amekkorát az érkezők kompenzálni tudtak volna. Kidd sérülése és kedvetlensége, majd Jefferson kiesése pedig egyenesen azt jelentette, hogy az East Rutherford vezetése már a draftra kezdhet spekulálni. Valószínűnek tűnt egy előkelő pick.
Hogy nem így lett, annak Mr. Kanada az egyedüli oka. A morcos hátvéd kontra játékképtelen center (Carter – Mourning) cseréből a Nets váratlanul nagyot profitált. Vinsanity a hátára vette a csapatot, a szekér meglódult, és meg sem állt a 8. helyig (ezúton is köszönik az önfeláldozó lovagoknak a segítséget…). Carter 27,5 pontos átlagot repesztett, de ami még ennél is többet jelent, hogy visszaadta (vagy visszakapta?) a hitet Kiddnek. Innentől viszont nehezedik a helyzet, az ellenfél ugyanis nem más, mint az új trónkövetelő. Szinte játszi könnyedséggel abszolválta a Heat a csapat történetének második legjobb szezonját (akkor a story csúfos véget ért a rájátszás első körében). Ehhez nem kellett más, mint a játék jelenlegi legkiemelkedőbb alakja, Shaquille O’Neal. A fiatalság és a rutin, azaz Wade és a Dízel, valamint minőségi segítőik egy pillanatig sem tették kérdésessé, hogy ez a szezon Floridáról fog szólni. Az alakulat repertoárja szinte kimeríthetetlen, betörés, triplák, center egy-egyezés, felállt védelem elleni csapatmunka, minden megvan. A Miami egyértelműen erősebb a belső szekcióban, elég annyit mondani, hogy Shaq, Haslem és Mourning kontra Krstic, Collins, Scalabrini. Ez alapján 4-0, viszont kifele tekintve jön a Kidd, Carter duó, akik a visszatérést ígérgető titkos fegyver Jeffersonnal akár trióvá is válhatnak, ez a csapategység pedig jóval félelmetesebb, mint a másik oldal. A Heat mellett szól a hazai pálya, a mérföldekkel hosszabb cseresor, ellene Shaq kérdéses egészségi állapota (vagy csak pihent a nagyember az utóbbi derbiken?). A Nets oldalára billentheti a mérleget, hogy nem tudnak leszállni a gázpedálról (az utolsó 12 mérkőzésen 10-et behúztak). Ennek ellenére nagyon meglepő lenne, ha a hőség városa kimaradna a második körből.

A párharc jósolt kimenetele: 4-2

Detroit Pistons (54-28) – Philadelphia 76ers (43-39)

Egymás ellen az alapszakaszban: 3-1

A bajnoki címvédő, a csapat, a liga legnagyobb kisembere ellen. Akár nyíltnak is lehetne nevezni a párharcot abban az esetben, ha a Sixers nem küldi teljes magasember kommandóját Sacramentóba idény közben. Az ellenérték ugyanis eddig közel sem hoz annyi hasznot, mint az elvárható lenne. Chris Webber csak szenved az új játékstílusban. Korver és Dalembert jó képességű, hasznos kiegészítő emberek, Iguodala nagyszerű all-around játékos, Rogers és Jackson jó cserék. Mindez azonban nagyon, de nagyon kevés ahhoz, hogy a Philly győztesen kerülhessen ki egy ilyen párharcból. Az emberfelettit nyújtó Iversontól (sokaknál ő az MVP) azonban már láttunk rengeteg meglepetést. A gond, hogy egy edző ismeri nagyon, ám ő a másik padon ül. A Detroit még Shaq keletre költözésével is az atlanti part legnagyobb favoritja. Gyakorlatilag a bajnokcsapat megerősödve Antonio McDyess-szel és Carlos Arroyóval. A két Wallace még mindig áthatolhatatlan falat képez, míg a Hamilton – Billups alakzat az őrületbe kergeti az ellent. Ha pedig elhangzana a “Ki a csapat MVP-je?” kérdés, felmerülhet a pálya minden pontján kitűnően helytálló Herceg neve. Idén a figyelmes szemlélő azért észrevehet egy-két repedést az Auburn Hill falán, de a lassú kezdés után egyre inkább összeállt a félelmetes tavalyi kép. Egyértelműen minden a Pistons mellett szól. Nincs kérdés, maximum az, hogy mi lesz Hamilton és Sheed sérüléseivel. Nélkülük ugyanis máris fordulhatnak az oddsok.
A Sixers egyetlen “reális” esélye, hogy Iverson minden meccsen 60 pont közelében dob, és emellett még 15 gólpasszt is kioszt. Ha a Philadelphiának sikerül rohanásra késztetnie a kényelmesebb, és lassabb tempót kedvelő Pistonst, akkor lehet keresnivalója. Kár, hogy ebben is csak Iverson és Igoudala jeleskedik…

A párharc jósolt kimenetele: 4-0

Boston Celtics (45-37) – Indiana Pacers (44-38)

Egymás ellen az alapszakaszban: 1-2

Az első párharc, ami kiegyensúlyozottan alakulhat. A Boston nem kezdett túl acélosan, de a szezonközi igazolásoknak köszönhetően szereztek úgy szereztek egy régi-új erőcsatárt, hogy közben még az ellenérték is visszabújt a zöld mezbe. A keltáknak így van akkora tűzerejük, hogy felvegyék a versenyt akárkivel. Payton, Pierce és Walker lehetnek a remények fő letéteményesei, sőt Tricky Ricky is képes bevállalni egy-egy 20 pontos estét. A Boston azonban az egyik leghektikusabban játszó csapat az egész ligában. Ihletett napjaikon bárkit legyilkolnak, míg rosszabb esetben még a sereghajtó ellen is képesek zakózni.
Ezzel szemben az Indiana olyan csapat, ahol az egység egyben a megbízhatóságot is jelenti. Ráadásul azok után, amik a Pacers gárdájával idén megtörténtek, nem is kérdés, hogy kilenc életük van. Rick Carlisle úgy fonta egységbe a szálakat, hogy gyakorlatilag igazi meghatározó játékosa nem is volt a gárdának. Pontosabban mindig akadt valaki. Olyan játékosok táltosodtak meg és húzták be a győzelmi rovatba a strigulát, akik máshol csak a vízhordó szerepét kapták volna meg. Visszatért O’Neal, szépen akar búcsúzni Killer Miller. Az akkurátusan támadó és szívósan védekező Pacersnek le kell lassítania a szívesen rohanó bostoni fiatalokat, ám a Pierce-Walker-Payton trió felállt védelemmel szemben sincs elveszve. A rutin és a csapategység az Indiana oldalán van, és ha O’Neal megközelíti sérülés előtti önmagát, akkor a zászló inkább a kék-sárgáknak áll.

A párharc általunk várt kimenetele: 2-4

Chicago Bulls (47-35) – Washington Wizards (45-37)

Egymás ellen az alapszakaszban: 1-2

Két meglepetéscsapat küzdelme. 0-9-ről a harmadik -illetve negyedik – helyre? Pedig nem is Michael Jordan tért vissza. Sőt, még csak nem is rutinos játékosokkal erősített a Bulls, hanem megszabadult a csapategységet bomlasztó Jamal Crawfordtól és Eddie Robinsontól. A Bulls vezetősége keményen hajtó profikat kovácsolt példás csapategységbe, és a fiatalok olyan jól belejöttek az acélos védekezésbe, hogy az idény vége felé már mindenkit képesek voltak “lelőni”. A sokoldalú Hinrich mögül az újonc Ben Gordon elképesztő pontzuhatagot zúdított az ellenfelek nyakába, Curry az új szerződése helyett inkább a játékra koncentrált, Chandler háta rendbejött, így a hórihorgas ifjú zsákkal szedte a lepattanókat.
A rájátszásban azonban sem Luol Deng, sem Eddy Curry nem állhat a Chicago rendelkezésére, így pedig ijesztően kiürült a gárda, bár az utolsó 20 meccset nélkülük is különösebb problémák nélkül abszolválta a Bulls.
A szembenálló Washington gyökeresen más képet mutat, a magas oktánszámú pontgyártás a Jamison – Hughes – Arenas tengelyre épül. Jeffries a védekezéssel törődik, Haywood a palánkok alatt takarít, míg a cserepadról a robusztus Etan Thomas, az izomember Kwame Brown, a vibráló Dixon és a dobógép Hayes egyaránt bevetésre kész.
A Bulls a szezon második felében minden meccsét olyan koncentráltan játszotta, mintha csak már a play-offban lennének, és ez a fajta mentális tréning nagyon jól jöhet a kritikus pillanatokban. A Chicagónak le kell harcolnia a Wizards nagyágyúit, de marad-e elég tűzerő (ben)nük a pontgyártásra is?

A párharc jósolt kimenetele: 4-3

Phoenix Suns (62-20) – Memphis Grizzlies (45-37)

Egymás ellen az alapszakaszban: 2-2

Tűz és víz harca. Az NBA üstököscsapata, a kreatív, rohanós, pontgazdag kosárlabdát játszó Suns csap össze a szívósan védekező és kissé laposan, de hatékonyan támadó Grizzlies-zel. Mike Fratello már a 90-es évek közepén is (akkor még a Cleveland edzőjeként) halálra untatta az NBA-t a játékból mindent érzést kilúgozó védekezőrendszereivel és a szezon közben átvéve Hubie Brown helyét, megmutatta, hogy még most is tudja a leckét. Ráadásul a brown-i örökség egyáltalán nem állt távol Fratello szemléletétől. Néhány átalakítást (részben kényszerből) mégis el kellett végeznie. James Posey nyári sérülése után lámpással keresgélte tavalyi önmagát, de a döcögős idénykezdet miatt a Memphisnek nem sok ideje maradt vacakolni, így a kezdőcsapatba bekerülő másik mindenes, Shane Battier ott is ragadt. A csapat legjobbjának, Pau Gasolnak a kiesését a várakozásoknak megfelelően jól viselték a liga egyik legpotensebb cserepadjával rendelkező medvék. A spanyolt a zsákolóautomata Stromile Swift és a tavaly a legjobb 6. ember és a legtöbbet fejlődött játékos címéért egyaránt versenyben lévő, ám idén halványabb Brian Cardinal megfelelően pótolta. Earl Watson a tavalyinál is picit több lehetőséghez jutott a kissé szeszélyes labdazsonglőr irányító, Jason Williams rovására. Fratello támadásban egyre több terhet rakott Mike Miller vállaira és az ábrándos kék szemű bedobó ezt egyre növekvő pontterméssel és egyre javuló dobószázalékokkal hálálta meg. Miller féken tartásában kulcsszerepe lesz Joe Johnsonnak, aki a Suns legjobb kinti védőjeként rendszeresen az ellenfél ászhátvédeit fogja.
A Phoenix menetelése kevésbé volt változatos: Steve Nash az idény elején elkezdett rohanni és álompasszokat osztogatni, a többiek vele tartottak, és meg sem álltak az alapszakasz-elsőségig. Shawn Marion sokoldalúsága néha már Scottie Pippent idézi, Amare Stoudemire pimasz módon megtanult középtávolit dobni, amivel megoldhatatlan feladat elé állította őrzői többségét. Johnson, Jackson és Nash precízen, Richardson szorgalmasan dobálja a triplákat, és nehéz elképzelni, mi állítja meg ezt a sokszínű, ipari méretű pontgyárat. Valószínűleg nem a Memphis.

A párharc jósolt kimenetele: 4-1

San Antonio Spurs (59-23) – Denver Nuggets (49-33)

Egymás ellen az alapszakaszban: 2-2

A bajnoki cím egyik nagy esélyese találkozik az egyik legfeltörekvőbb csapattal. A Nuggets Kenyon Martin megszerzése és Voshon Lenard Achilles-ín szakadása után pocsékul kezdett és már 17-25-ös mérlegnél jártak, mikor jött George Karl és szép hosszú hajrával magabiztosan a rájátszásba repítette csapatát. Pedig kihagyások jócskán akadtak, Martin, Nene és Camby szabályos vetésforgóban látogatták az orvosi szobát, sőt még Anthony is beszállt néhány apróbb sérüléssel.
Az ifjú sztár is összekapta magát a tavaszra, kevesebbet beszélt és pontosabban dobott, mindkettő jótékony hatással volt a coloradóiak teljesítményére. A Lenard mögött keletkezett űrt Johnson, Buckner (míg meg nem sérült ő is) és Person együttes erővel betömte, míg Boykins törpe a cserepadról adta be az energia-injekciókat csapatának.
A Nuggetsnek csapatként és egyénenként is nagyon kell igyekeznie. Anthonynak nem szabad elkedvetlenednie Bruce Bowen piócaszerű védekezésétől és néha alattomos trükkjeitől. Dermarr Johnsonnak – épp ellenkezőleg – lesz alkalma megmutatni Ginobili ellen, hogy miért tartották annakidején az Atlantában védekezőspecialistának. Martinnak már van tapasztalata azt illetően, hogy mit jelent Tim Duncan ellen pályára lépni a rájátszásban. A Denver vadembere (még a Nets játékosaként) alulmaradt a nagydöntőben a liga legképzettebb és legegyenletesebb teljesítményt nyújtó magasembere ellen, de a New Jersey-ből egyedül Martinon látszott, hogy elhiszi, van keresnivalójuk és rajta nem is múlt semmi. Camby jó védekezése, dobásblokkolása most megtámaszthatja Martin hátát és elriaszthatja a Spurs betörésre éhes hátvédeit.
De mindez együtt is kevés lehet a ravasz Gregg Popovich sok nagy csatát megért csapata ellen. A Spurs betonkemény, jól szervezett védekezése és intelligens támadójátéka együtt bárkinek sok lehet. A texasiak cserepadja hemzseg a kipróbált harcosoktól, Horry triplái, Barry sokoldalúsága, Glenn Robinson tempói, Mohammed dinamizmusa mind-mind eldönthet egy-egy meccset. Devin Brown is tudja, mitől döglik a légy, és még az ifjú szlovén, Beno Udrih is érett irányítójátékkal jelentkezett újoncidényében. Megint megcsodálhatjuk majd a Ginobili-show-t, Parker cikázását, és elgondolkozhatunk azon, hogy ért el Duncan szinte észrevétlenül meccsenként 30 pontot és 15 lepattanót. A jó erőkből álló Denver legnagyobb reménye Duncan rakoncátlankodó bokája és az egyébként csalódást keltő szezont futó, a piszkos munka elvégzésére hivatott Nesterovic hiánya lehet. De mikor egy párharc ennyire lefutottnak látszik, néha akkor dugja ki fejét a drámai fejlemények vigyorgó ördöge…

A párharc jósolt kimenetele: 4-2

Seattle Supersonics (52-30) – Sacramento Kings (50-32)

Egymás ellen az alapszakaszban: 3-1

A két, sérültekkel teletűzdelt együttes összecsapásának győztesét nem könnyű megjósolni. A Seattle az idény vége felé elvesztette Lewist, Danielst, Fortsont és Radmanovicot, de az előbbi kettő már újra pályára lépett, és a szerb csatár is elkezdte az edzéseket. Sokkal rosszabbul áll a Kings, akik csak Bobby Jackson felépülésének örülhettek, míg Stojakovic és Miller továbbra is gyengélkedik. Különösen a center keménysége és játékintelligenciája jöhetne jól a Sonics alacsony, kicsit ügyetlen, de igen hatékonyan lepattanózó magasemberei ellen.
Várhatóan nagy dobópárbajt láthatunk majd, a Kings oldaláról Stojakovic, Bibby és Mobley, az ellenféltől Allen, Lewis, Radmanovic, Daniels és Ridnour képviseli a nehéztüzérséget. Hosszú évek óta először fordul elő, hogy nincs mit magasztalni a Sacramento cserepadján. A még nyilván nem teljes értékű Jackson mellett csak a lelkes Songaliát, az atlétikus Evanst és a tapasztalt Williamsont tudják felmutatni Adelmanék, ami aligha erősebb a Seattle második soránál. A sérülésekkel és a tranzakciókkal a rutin is elfogyott a kaliforniaiakból, csak Bibbynek, Jacksonnak és Williamsonnak vannak bokros play-off-tapasztalatai. Igaz, a Seattle még ennél is rosszabbul áll, mindössze Ray Allen kutathat milwaukee-i rájátszásbeli emlékei között.
A Sacramento Webber térdműtéte és ebből fakadó elcserélése, valamint egykoron bivalyerős cserepadjának exodusa miatt láthatóan elindult lefelé a lejtőn és a csúszás felgyorsulhat a sok sérülés miatt. A Seattle ellentétes pályát futott be, a semmiből váltak erős és veszélyes csapattá. A kérdés már csak az, megtörik vagy folytatódik a két trend.

A párharc jósolt kimenetele: 4-3

Dallas Mavericks (58-24) – Houston Rockets (51-31)

Egymás ellen az alapszakaszban: 2-2

Az NBA élcsapatainak földrajzi súlypontja idén Kaliforniából Texasba tolódott, mivel a Kings és a Lakers visszaesett, a Rockets pedig fellépett a Spurs és a Mavericks mellé. A houstoniak épp a szomszédvár Dallas csapatával néznek farkasszemet a rájátszás első körében.
A nagy nyári átalakítás után Jeff Van Gundy lassan gatyába rázta csapatát, így a januárig a félvonal körül bóklászó Houston magasabb sebességfokozatba kapcsolt és izgalommentesen került be a sűrű nyugati élmezőnybe. A McGrady körüli stabilizációban döntő szerepe volt az idény közben fokozatosan csatasorba álló Sura-Wesley-Jon Barry veterán hátvédtriónak, akik védekezésükkel, tapasztalatukkal és érett játékukkal kitűnően dolgoznak T-Mac keze alá. Az egyetlen komoly erőcsatár, Juwan Howard kiesése gondot okozhat, bár a tavalyi orlandói fiaskóból is jókora szerepet vállaló Howard talán a Rockets kezdőcsapatának legkevésbé fontos tagja volt, akit Clarence “Nyaknélküli” Weatherspoon többé-kevésbé helyettesíthet. A Houston ellen továbbra sem könnyű pontot dobni, de a McGrady köré szervezett támadógépezet termékenyebb, mint a Francis-Mobley hátvédpárra épített. A Rockets cserepadja igen vékony, és aggodalomra adhat okot, hogy Yao nem fejlődött tavaly óta. A kínai óriás különösen nem szereti, ha brutálisabb felépítésű centerek lökdösik a palánk alatt, márpedig Erick Dampier nem éppen kerti törpe.
A Golden State-ből nyáron érkezett Dampier a várakozásoknak megfelelően nem váltotta meg a világot Dallasban, de a Mavericks ponterős hátvédei mégiscsak megkapták azt a régóta vágyott luxust, hogy egy igazi center segítse őket. A Dallas a szokott mozgalmas holtidény után csendben hajtott, és kevés híja volt, hogy a végén be nem érték a San Antoniót. Nasht Jason Terry nagyjából pótolta, míg Walker és Jamison távozása érezhetően jót tett a dobások csapaton belüli eloszlásának és a védekezésnek. Egyes szirénhangok szerint Nowitzki még a liga legértékesebb játékosa címre is érdemes, és valóban, a német jól viselte a vállára nehezedő megnövekedett terheket, még ha MVP nem is lesz belőle. A rájátszásban rendszeresen bóbiskoló Finley is lassan utolérte magát a szezon végére, míg a fiatal Josh Howardra McGrady megregulázásának nemes feladata vár. A tehetséges újonc irányító, Devin Harris, a tavaly berobbanó Marquis Daniels, a sokat szapult óriás, Shawn Bradley és a két öreg pontgyáros, Stackhouse és Van Horn alkotta második sort néhány NBA csapat kezdőnek is elfogadná, Cubanék cserepadja brutálisan erős, legalábbis papíron.
Bár a Houstont nem szabad lebecsülni (és az agilis Avery Johnson aligha követi el ezt a hibát), nagy küzdelemben ezúttal a sok lúd legyőzi a disznót.

A párharc jósolt kimenetele: 4-3

Szerző: Galambos Miklós – Halász Csaba

Dátum: 2005. 04. 23. 20:12