Mindenhol jó, de…
Mikor reggelente kinyitom a szemem és felpillantok ágyamból, bizony nem egy papírra hajazó mini-palánkot látok, sőt nem is számomra ismeretlen eredet? szilvapálinka tekint le rám, hanem három úriember a szemközti falról. Az első egy kis alacsony, loboncos ürge élénk mimikával. Ha Nash, a szobám kincse nem vágna ilyen pofát, még rám foghatnák, hogy ezt a posztert valamelyik férfimagazinból szedtem. Mellette egy zsákolni készülő azték majomember akkora hónaljszőrzettel, hogy a cunami által árvává lett gyerekek felének lehetne belőle takarót formálni. Ha Marion nem lenne a példaképem, mondtam volna csúnyábbakat is. Végül a legszélén néz bambán egy őslény, aki valószín?leg szerepelt a ’Támad a Mars” cím? filmben csak azóta kissé megnyúlt és ráadtak valami lila göncöt. Sokunk kedvenc Stoudemire-ét idén nem láttuk annyiszor akciózni. Egy átlagember nyilván nem így képzeli el egy átlagos (?) kamasz (?) szobácskáját (főleg nem, ha megpillantja az ősidők óta íróasztalon álló Tini ninja harci teknősök mellett zsákolni vágyó már említett majmot bábucska formájában is), de erre a kölök csak egy sablonos, útbaigazító választ tud adni: Áj láv disz gém.
Bunda?
Mivel a közelmúltban szalagszakadást szenvedtem, fekvőgipszben kell naphosszat otthon rostokolnom, így magától értetődik, hogy figyelemmel kell kísérnem kedvenc csapatom menetelését (???). Hét nap, öt meccs, mind keleten. Ezektől sajnos mindig fázom és előérzetem ismét rossz.
A hétfői napon kezdésként East Rutherfordba látogat a csapat. Szokásos sablonos kezdés. Bell triplával nyit, mint mindig. De kár, hogy Duncant honosították az amcsik, milyen jó is lenne az a Virgin-szigeteki válogatott. Míg ezen elmélkedem, el is szállt az első negyed, ami talán azért nem tőnt fel, mert mindkét csapat felülmúlta egymást kihagyott ziccerekben. A második negyed maga a katasztrófa, érzek valamit a levegőben. Öt másodperccel a támadóidő lejárta előtt Kidd bever egy triplát a palánkról, Carter és Jefferson szépeket zsákol. Már-már m?vészet, amikor Marion úgy rakja föl a ziccert, hogy csak Diaw zavarja és így is kimarad. Arról már nem is beszélek, hogy a francia a támadólepattanó után visszatette a zsugát, de természetesen az is lejött. Mi is a becenevük? Mátrix és 3D.
Szánalmas, kényszeredetten vihogok a markomban saját csapatom bénázásán, miközben a TNT-nél Marv Albert örömcsárdást jár a félidei 50-31-es Nets vezetéstől. Bundaszagú a meccs, de D’Antoni mester rezzenéstelen arccal nézi játékosait, csak egy halvány mosoly bujkál szépen karbantartott bajusza alatt. Mindezt majd’ 50 pontos hátrányban. A harmadik negyed egy rémálom, de nem húzom fel magam, pedig tudom, hogy elment a meccs. Eszembe jut Zoran Planinic év elején 70-foot-ról bevágott triplája. De ez most nem történhet meg. Vagy mégis? Néhány perc múlva leesek a székről a röhögéstől Clifford Robinson félpályás triplájától, ami a harmadik negyed végét jelző dudaszó közben csapódott be. Nincs mit tenni, végigszenvedem a meccset. Vége. 110-72. Carter joggal röhög. Átgondolom mi is volt ez, amit ma láttam. Eszembe jut egy 2003-as Spurs–Suns meccs, ahol emlékeim szerint volt az eredmény 71-29 is. Amíg ezen elmélkedem, szép lassan álomba merülök.
„House is unstoppable!”
Kedd. Új csapat, új helyszín, talán új kalandok.
És igen… itt is van. Stoudemire szezonjának annyi. De milyen parádés három meccs volt… Főleg az utolsó… Mire észrevenném, hogy a talpig lila arénában az 5. kezdő játékosunk James Jones, addigra már bevert egy trojkát. Nash belekezd és 9 pontot dob az első 6 percben. Potyognak a kosarak, azért a Suns tartja a vezetést. Két perccel az első negyed vége előtt bejön a pályára Arizona nagy kedvence, a „fejpántos ördög”: Eddie House. És elszabadul a pokol.
Eddie – szokásához híven – gyors szőnyegbombázást rendel el, így fél perccel beállása után egy tempót, majd 9 másodperccel a negyed vége előtt egy triplát süllyeszt el, amivel a Suns 2 ponttal vezet az első játékrész után. A 2. negyed elején nagyon fura dolog történik: House triplával nyit. Ezek után ad egy kis lehetőséget Barbosának (drájving léjáp), majd ismét egy gyors tripla következik. Csiki-csuki párharc. Hol az egyik, hol a másik csapat vezet. Kis szünet után Mouse (direkt m-mel) egy duplával kedveskedik, majd egy kihagyott dobás után levonul a pályáról. Helyette bejön a szintén megvadult Nash, ám a félidőben csak négy az előny. Milyen vicces… Ebben a negyedben nyolccal több pontot dobtunk, mint tegnap a Nets ellen az egész első félidőben.
ZÓNÁT! ZÓNÁT!
Ezek a szavak hagyták el mesterünk (Mike D’Antoni) száját a félidőben. Az előzmények a már a történelem részét képezik. A Bucks 11 triplát dobott a harmadik negyedben, ami új NBA- rekord (Kukoc 3, Charlie Bell 4, Redd 4) (Érdemes megfigyelni a harmadik negyedeinket). Mikor Raja (a mi Bellünk) bevágott egy hármast, még lehetett reménykedni, de jött a rendkívül szimpatikus névrokon. Nem mellesleg a srác (Charlie Bell) tripla-duplát is elkönyvelhetett. Mivel hátsó felem teljesen elzsibbadt és nem láttam értelmét a negyedik negyed megtekintésének (jobb is, mert ezt a játékrészt is a szarvasok nyerték), egy lábon elugráltam ágyamig, majd lehunytam szemem. De sajna nem ment. Ötpercenként előjött a vihogó Kukoc arca, amint épp grillen ropogósra süti Eddie-t. Természetesen apránként beficcent Uncle Cliff tegnapi triplája is. Így telt el másfél óra, amikor is rájöttem, hogy nincs értelme tovább próbálkozni, ezért felkeltem és megnéztem a 132-110-es végeredményt. Ha hétfőn ennyit dobunk a Netsnek, akkor az ott hosszabbítást jelentett volna. Ma ez sima zakó. Micsoda két meccs…
Szerda van. Ki kell élvezni. Jön még három találkozó a héten (Pacers, Raptors, Pistons). Egyik sem lesz sétagalopp, de szívemben még zúg a Let’s go Phoenix, let’s go. Megyek megbuherálni az ébresztőórát…
Szerző: Kun Zsolt
Dátum: 2006. 04. 02. 21:44