Offence wins games, defence wins championships. A támadás nyeri a meccseket, a védekezés nyeri a bajnokságokat – tartja az amerikai sportokban talán legtöbbet hangoztatott klisé. Ezt a tételt próbálja megcáfolni idén a liga legjobban támadó alakulata, a Phoenix Suns.
Mike D’Antoni, a Suns edzője, a végletekig hisz a rendszerében, az alacsony szerkezetű, magas tempójú, sokpasszos játékra épülő stílusban, amelynek a kulcsa az irányító, Steve Nash kezében van. Mint mondani szokta – például Larry Bird Celticére vagy a Showtime Lakers-re utalva -, korábban is nyertek már támadó szellemű csapatok bajnokságokat, tehát semmi újdonság nem lenne a Suns sikerében.
D’Antoni okfejtésével mindössze annyi probléma van, hogy példáiért meglehetősen messzire kell visszanyúlni az időben, ugyanis az NBA-t a közelmúltban egyértelműen a védekező szellemű, a játék tempóját lassító, felállt védelem elleni támadásokra építő csapatok uralták. Ezek a csapatok pedig – a három évvel ezelőtti Detroitot leszámítva – egy-egy domináns magasember köré szerveződtek, konkrétan Shaquille O’Neal és Tim Duncan köré. A korosodó Shaq idén már nem lehet bajnok, de a San Antonio kivételes képességű erőcsatára ott tornyosul a Suns és a bajnoki cím között.
A két csapat nagy playoff múlttal rendelkezik, de a Barkley-éra óta csupán egyetlen egyszer győzött a Phoenix, és négyszer a San Antonio. Utoljára 2005-ben, a Nash által fémjelzett időszak első szezonjában találkozott a két csapat a rájátszásban, akkor a konferencia-döntőben a Spurs meglehetősen könnyeden lépett túl Suns-on, de azóta sok változás történt Arizona fővárosában. Kurt Thomas, akit kifejezetten Duncan miatt igazolt a Phoenix, és Raja Bell érkezésével a csapat védekezése lényegesen hatékonyabb lett. Ráadásul az idei Suns – bár sok kritika érte D’Antoni edzőt a szűk rotációja miatt – padján több használható játékos ül, mint 2005 tavaszán, köztük van a fiatal Leandro Barbosa, akinek gyorsaságával meggyűlt már a Spurs védők baja is.
A San Antonio kerete ezzel szemben alig változott, a Mohammed-Nesterovic centerkettőst a hasonló erősségű Elson-Oberto duó váltotta, valamint megszerezték a veterán Michael Finley-t, aki ugyan túl van már fénykorán, de a hárompontosokat kiválóan dobja. Ezek alapján elmondhatjuk, hogy a Spurs játékereje hasonló, mint két éve volt, míg a Suns jobb csapat lett, és ezúttal végre sérülések sem hátráltatják őket. Akárcsak két éve, ismét a Suns-nál van a pályaelőny, mégis a Spurs tűnik valamelyest esélyesebbnek előzetesen, már csak az utóbbi három év egymás elleni mérlege miatt is, amely jelentős Spurs fölényt mutat.
Vasárnaptól azonban a múlt már semmit nem fog számítani. Hosszan lehetne elemezni a különböző tényezőket, amelyek eldönthetnek majd egy-egy mérkőzést, de egy mondatban is össze lehet foglalni a lényeget: az a csapat fog továbbjutni, amelyik rá tudja erőltetni saját stílusát a másikra. Ugyanis sokak – többek között e sorok írója – szerint a liga két legjobb csapata csap majd össze a playoff második körében a Nyugati Konferencia elődöntőjében. De ez a Suns-Spurs párharc nem egyszerűen két nagy bajnokesélyes óriási csatájának ígérkezik: ez a stílusok háborúja lesz.
A totális támadójáték a tökéletes csapatvédekezés ellen, a run&gun stílus a halfcourt kosárlabda ellen, vagy ha úgy tetszik: Steve Nash Tim Duncan ellen. Könnyen előfordulhat, hogy a párharc kimenetele komoly befolyással lesz majd az NBA jövőjére, hiszen a Suns esetleges továbbjutása kvázi legitimálhatja a támadó szellemű kosárlabdát, amelynek létjogosultságát oly sok szakértő vonta kétségbe az elmúlt években.
Itt az idő, hogy a Suns bebizonyítsa: tévedtek.
Szerző: Király Levente
Dátum: 2007. 05. 03.