Szomorú időszak ez egy Nets-szurkoló számára. Bizakodó pillanatok egy Kidd-rajongónak. De mit tegyen az, aki mindkettő egy személyben?

Jómagam 2002-ben kezdtem igazi rendszerességgel az NBA-felé fordulni, a sporttévés közvetítéseknek köszönhetően. Volt akkoriban egy csapat, melyben volt egy fehér irányító, akiről azóta tudom, hogy nem is annyira fehér, bizonyos Jason Kidd. Azt láttam, hogy ez az ember a kosárlabda Zidane-ja. Ennek a hasonlatnak nagyobb súlya lenne, ha kicsit is szeretném a focit, de ez most nem is annyira érdekes. Érdekesebb volt ennél Kidd játéka, az a fajta irányítói játékintelligencia, amivel a helyzeteket megtalálta.
Egyszeri ember át sem látja a pályát annyi idő alatt, míg Jason már meg is hozza a jó döntést. Támadásban halálpontos, akár félpályás passzok, pont a passzsávban, és éppen ahhoz, aki a legjobb helyzetben van. Védelemben ugyanez fordítva: látja, az ellen kinek fog passzolni, belenyúl, ha tud, az, hogy érzi a lepattanót, és szinte bárhonnan a semmiből berohanva ott terem érte, az már szinte emberfeletti képesség.
És abban az időben bizony nem hiányoztak mellőle azok a játékosok sem, akikkel ezt a rohanós, fastbreak-es játékot lehetett játszani. A Kidd-Kittles-Jefferson-Martin négyes az én emlékezetemben az utóbbi évek leglátványosabb, talán legjobban összerakott társulataként marad meg. Kiddnek „csak” annyi dolga volt, hogy passzaival megtalálja Kenyont vagy Jeffet, és ők szorgalmasan vagdosták a zsákokat bőszen az ellenfélnek, ha a védőfal összezárt, akkor Kittles megoldotta kintről. Nem véletlen, hogy ekkoriban bőven megtette centernek Collins is, kivolt vele a létszám, bár ebben az időben elég hatékonyan sanyargatta a védőjét.
És ha senki nem volt megjátszható? Nos, Kidd olyankor sem jött zavarba, vagy ment a betörés, mely végén a felugró védőt magas ívben átdobva szerzett pontot, vagy simán rádobta a triplát. Igaz, őt sosem a dobásbiztonságáért szerettük, de azért ha kellett, bement neki mindig.

Kidd előtt a Nets nem volt csapat. Minden tiszteletem Van Horné, de sajnos azt a társulatot nemigen jegyezték a liga élcsapatai között, míg a Kapitány meg nem érkezett. 2001-ben megszerezték a Phoenixtől Marburyért cserébe. 2002-ben a csapat nagydöntőt játszott. 2003-ban ismét. Nem kívánom mindezt Kidd nyakába varrni, nem is lehet, de hogy a szerepe elvitathatatlan ebben, az tény. Akkor, 2003-ban össze kellett volna jönnie. De a sportban nincs „ha”, vagy „mi lett volna”.

Nem akarom a Kapitányt hibátlannak beállítani. Tudom én, hogy ő „asszonyverő”. Aki évekig, egész a válásáig dobálta a csókokat a gyűrűnek. Tudom, hogy kicsit többet szólt bele a csapat játékospolitikájába, illetve az edzői munkába, mint egy játékosnak ildomos. Elzavarta Scottot, mert túl erőskezű edző volt. Megkapta Franket, aki ha a bábja nem is volt, de mindenesetre szabadabb kezet engedett neki. Konkrétan nem tudom Frankről feltételezni, hogy akárkit akármire rá bírna venni. Nyilván ezért sem jár Jasonnak piros pont. Évekig nyafogott egy jó magasemberért. Ha tudta volna, hogy egészen Sean Williams idei érkezéséig, hosszú ideig Kenyon számít majd a Nets legbrutálisabb, palánk alatti brusztolójának… Elment Martin, mert nem fizették meg, mondjuk szerencse is, hisz nem sokkal utána lesérült, elég csúnyán. Érkezett a felszabaduló pénzből Mourning, akit a friss veseműtétjeihez képest túl hamar dobtak a mélyvízbe. Jött a nagy harag, elment ő is, elment közben Kittles…
És akkor, a Nets „briliáns” húzással, gyakorlatilag bagóért megszerezte Vince Cartert. Minden fan szeme csillogott, na most aztán reszkess NBA, újra döntős csapat leszünk. Nem lettünk, de sebaj, Kidd védte Cartert és a csapatot, hisz ugye szezon közben érkezett, még az is csoda volt, hogy a PO meglett… Aztán volt kifogás 2006-ban is, 2007-ben is. Túl jó barátok ők ketten, nem is lehetett véletlen, hogy idén nyáron a vezetőség ilyen csinos szerződéssel marasztalta Vincét. Az eredmények pedig továbbra se jöttek. Lehet, hogy Kidd túl sokat akart, és most bosszús, hogy nem kaphatott meg mindent.

Hát most megkaphatja. Évekig kért egy rendes cserepadot, és egy-két használható magasembert. Megkapta, és az várt sikerek elmaradtak. Kérte, hogy kapja össze magát a társaság. Nem így történt. Eddig hajtott a csapatért, sokszor egyedüliként a pályán. Nem jó jel az, ha egy csapatban az irányító hárommeccsenként ér el tripla-duplát. Ott a többiekkel van baj.
De ő küzdött, igazi vezérként, igazi sportemberként. Nem vizionált sérüléseket, nem csalta a játékot, mint a pajtása. Nem boxolt az edzőjével, nem köpködte a csapattársait, mint az elődje teszi mostanság. Csak játszott, és csendben kérte az elcserélését.

A sors fintora, hogy éppen a Dallas lett a szerencsés, az a csapat, amelyik annak idején draftolta, ahol az első sikereit elérte. Mert sikerekből és címekből zsákszámnyi van neki,de hiszem, hogy egy bajnoki gyűrűért mindet odaadná. Most itt a lehetőség, hogy az utóbbit megszerezze.

Hajrá Kölyök, köszönjük Neked ezt a sok szép évet! Sok sikert!

Szerző: Galambos László

Dátum: 2008. 02. 14.