Vitathatatlanul eseményes utószezonon (vagy előszezonon?) vagyunk túl.
Könnyű ziccer lenne azon elmélkedni, hogy miféle szörnyszülött állt össze Miamiban, és ez mennyit fog levonni, netán hozzáadni a Liga következő öt évéhez.
Bosh döntését megértem, mondjuk a kislányos picsogást kicsit nehezen toleráltam, de belefért. James ellenben egy masszívan bajnokesélyes csapatból ugrott ki, ráadásul meglehetősen méltatlan módon. De ez még mindig semmi.
Az, hogy Ilgauskas 34 évesen, mozgásképtelen állapotban, 12(!) Clevelandben eltöltött év után betársult bohócnak a színtársulatba, már elkezdte kiverni a biztosítékot. Komolyan, egy olyan játékos, aki évekig a liga viccének számító Cavs alfája és omegája volt, abszolút közönségkedvenc, egy igazi csendes, szimpatikus figura, ne menjen már le vénségére kutyába…
Kb olyan csalódás, mint mikor Malone elment a Lakersbe gyűrűt nyerni. És kb annyira leszek elégedett, ha idén Big Z-nek sem fog összejönni… Bocsájtassék meg nekem ennyi kárörvendés.
De ami arra késztetett, hogy billentyűzetet ragadjak, az Chris Paul hisztije. Oké, értem én, hogy évek óta egy teljesen inkompetens csapatban kell vergődnie, ő ennél többre hivatott, a belét kihajtja, és tessék, milyen dolog ez, hogy nem raknak köré csapatot. Elege lett, menni akar. „Kiszivárgott”. És ha már kiszivárgott, akkor legyen kövér alapon másnap már lehetett tudni, mely városokat nevezte meg(!) lehetséges célpontjaként. Aztán harmadnap megtudtuk, hogy az egész kacsa, és New Orleans a legtutibb város a világon. Aztán negyednap: mégse. Majd ötödik nap:… Már nem is akarom tudni. CP fiatal korához képest is nagyon nagy játékos, de ez –ismétlem magam:- méltatlan.
Egy profi sportoló, akinek a neve a városa kölkeinek hátán virít, ne diktáljon, és főleg ne nyafogjon. Persze, tudom, ez egy idea.
Az NBA kőkemény üzlet, és a pénz beszél.
Tudom, a játékos szava csak egy része az egyenletnek, hisz ott vannak még a menedzserek, az edzők, az ügynökök.
Tudom jól, hogy egy tehetséges élsportolónak is csak egy fiatalsága, egy egészsége van az életében, és mivel a kosárlabda sport, nyilván győztes akar benne lenni, nem vesztes.
De akkor is, akarom hinni, hogy létezik még csapathűség. Hol vannak a ma Stocktonjai? Kik lesznek a 2000-es évek Reggie Millerjei?
Lámpással kell keresni az olyan húzóembereket, akik csapatuk nem túl rózsás helyzete ellenére is a helyükön maradnak, és teszik a dolgukat.
Bronzérmes: Luis Scola
Az argentin Scola viszonylag későn került át az NBA-be. Hogy miért? Mert előtte Európában mindent megnyert, amit csak lehetett. Legalábbis több mindent, mint amit felsorolni érdemes.
Már ott sem számított egy izgága fazonnak, hét szezonon át erősítette a Tau Ceramica csapatát. Szülőhazája válogatottját sem hagyja magára sosem, ami amellett, hogy manapság korántsem számít természetes dolognak, még érthető is: a világversenyeken begyűjtött ezüst és bronzérmek megszerzésében mindig is fontos szerepet vállalt.
Luis igazi iron man, ami egy magasembernél ritka erény. 27 évesen, 8 év profi kosárlabdával a háta mögött érkezett meg Houstonba. Majd ugyanazzal a lendülettel végigjátszotta hiányzás nélkül az azt követő három szezon összes(!) mérkőzését.
Mindeközben óramű pontossággal hozta a 13 pontos, 8 lepattanós átlag körüli meccseket, néha kicsit jobban felpörögve, és kétszámjegyű lepattanót szedve. Három év alatt folyamatosan tudott fejlődni, egyre jobban és jobban illeszkedett be a csapatba, megtalálta a játékát és a szerepét –itt is.
Hogy miért érdekes mindez? Mert tette ezt egy olyan csapatban, amely az egyik legerősebb, ha nem A Legerősebb divízióban próbál/próbált évek óta alakítani valamit úgy, hogy a két húzóemberére gyakorlatilag nem számíthatott tartósan. McGrady és Ming papíron verhetetlen kettős, de kis túlzással többet játszottak sérülten, hiányoztak sérülés miatt, vagy éppen a formájukat keresték a sérülésből visszatérve, mint amennyit egészségesen.
Ez Scola első évében elég volt egy 55-27-hez, és egy első körös pápához.
A következő szezonban bekeményítettek egy Artestnyivel, Ming is lábraállni látszott, de ezúttal T-Mac dobta be a törcsit. 53-29, és a második kör állt a végelszámolásban.
Idén Yao kihagyta az egész szezont. McGrady ment, a szintén porcelán Kevin Martin jött. És egyszercsak Luis rádöbbent, hogy ő lett a csapat veteránja, a fiatalok mentora, a húzóember. Alázattal (és szép játékkal) viselte ezt a szerepet, és bár a rájátszásra sok esély nem volt, mégsem lazsált egy pillanatig sem.
Egy olyan nyári utószezon előtt, ahol sejthető volt: több lesz az eszkimó, mint a fóka, és lesznek olyanok, akik az eddig megkeresett cirka évi három milliónál jóval többet is megadnának neki.
Ámde ő maradt. Végül elfogadta eredeti csapata évi nyolc milláról induló, öt év hosszú ajánlatát. Pedig kaphatott volna máshol jóval többet.
Hogy mégis miért maradt? Mert szereti a társakat, a várost? Milyen jövőképe lehet egy olyan csapatban, ahol a húzóemberek átlagéletkora az ő harmincát kivéve 25 év? Amelyik úgy tűnik masszívan bebetonozza magát divíziója harmadik helyére, és csak nagy szerencsével csípheti meg az utolsó rájátszást érő helyet?
Lehet, hogy csak simán ilyen hűséges.
Szerző: Galambos László
Dátum: 2010. 08. 04.