Apu, kezdődik …

Bizonyára emlékeztek az unalomig szajkózott reklámmondatra, de emlékeztek még arra a bajnokságra, ahova befejezetlen ügyeik lerendezése miatt érkeztek vissza sztárok, hogy aztán egy év múlva megkoronázzák és lezárják pályafutásukat?

Talán emlékeztek az emberfeletti teljesítményekre is, az egy ember által cipelt csapatokra, vagy éppen ellenkezőleg az összehangolt munkára, amikor a sok jó teljesítmény többet ért, mint máshol a kiemelkedő emberfeletti.

Biztosan emlékeztek a ligára, ahol az ősi rivalizálásnak külön hetet szánnak, és ahol a lelátókon nemcsak, hogy egy szöget nem lehet leejteni, de füldugó nélkül felelőtlenség megjelenni.

Apu, kezdődik az NCAA!

Aki követte az tudja, aki nem az sajnálhatja. A tavalyi egyetemi szezon legalább annyira izgalmas és érdekfeszítő volt, mint az összes többi. Nagyon.

Jó volt azt látni, hogy a korhatár első elszenvedői, akik csak egy gyors dobbantásra vették igénybe az egyetemet, nem hagytak űrt maguk után. Amikor Derrick Rose, OJ Mayo vagy éppen Eric Gordon egy év után tovább is léptek, az utánpótlás már az ajtót döngette. Tyreke Evans Új egyéniségek, izgalmas és sokoldalú játékosok kezdték meg első évüket az NCAA-ben. A legtöbbjük nem okozott csalódást. Tyreke Evans a Memphis Tigers színeiben úgy szelte át az ellenfelek védelmét, mint ahogy a forró kés hasítja a vajat, Demar Derozan gyűrűszaggató zsákolásaival, és meglepően hasznos mezőnymunkájával igyekezett feledtetni a USC szurkolóival OJ Mayo hiányát, míg Jrue Holiday a Russell Westbrook által hátrahagyott karmesteri pálcát lóbálta a UCLA csarnokában több-kevesebb sikerrel (inkább kevesebb). Érdekes, hogy egy év után ők is bevetették magukat a mélyvízbe, és talán még érdekesebb, hogy eddig úgy tűnik, csak Evans tud úszni.

Akadtak olyanok is, akik rájöttek arra, hogy játékuk további csiszolásra szorul, és előnyükre válna az, ha még időznének kicsit az amatőr ligában. Al-Farouq Aminu annak ellenére, maradt még egy évet a Wake Forest egyetemen, hogy az idei drafton minden valószínűség szerint a lotteryben kelt volna el. Hasonlóan döntött Craig Brackins is, amikor visszatért egy bonusz évre az Iowa State-re, vagy Gani Lawal a Georgia Tech-re. Pedig, ők nem kutyaütők. Nagyszerű játékosok, akik minden bizonnyal szép hosszú profi karrier elé néznek.

Várhatóan hosszú karrier elé néz majd Blake Griffin is – bár lehet hogy merész kijelentés ez térdkalácstörésének ismeretében -, aki hihetetlen fizikumával és elképesztő rugóival szinte emberfeletti teljesítmény nyújtott tavaly, az Oklahoma színeiben. Ki is érdemelte érte, a Wooden és a Naismith díjakat egyaránt, amelyek különböző név alatt egy-egy olyan trófeát jelentenek, amit az egyetemi bajnokság legjobb játékosa(i) kap(nak). Stephen Curry Griffin szenzációs játéka ide vagy oda, a Sooners nem tudott a kondér közelébe férkőzni, hiszen mint ahogy azt jól tudjuk, a rendkívüli egyéni teljesítmény ritkán ér fel egy jó csapatteljesítménnyel. Erről minden bizonnyal tudna mesélni Stephen Curry is, aki tavaly óriási tűzijátékokat mutatott be – négy olyan meccse is volt, amikor 40 pont fölött dobott -, de ez csak a draftértékét srófolta feljebb.

Volt olyan keret is, ahol a sztárjátékosok nem maradtak magukra. A kiegészítők remek teljesítménye, és az igazi csapatjáték egész évben gyümölcsözött. Tyler Hansbrough és barátai annak ellenére, hogy a két évvel ezelőtti drafton is bizonyára elkeltek volna, tavaly visszatértek begyűjteni azt, ami őket megillette: a bajnoki címet. Nagyszerű szezont követően – amely során Tyler nemcsak a dobott pontok terén, de a lepattanókban is a North Carolina örökranglistájának első helyére ugrott -, felül is kerekedtek mindenkin.

Tyreke Evans, Blake Griffin, Stephen Curry, Tyler Hansbrough és még sokan mások is immáron NBA játékosok. Lezárult egy izgalmas fejezet az egyetemi bajnokság történetében, viszont egy újabb kezdődik.

John Wall, Derrick Favors, Demarcus Cousins és Xavier Henry, csak egy pár név az utánpótlásból, akik érkezése alapjában átrendezte az erőviszonyokat, és akik az egyetemi választásukat az alapján tették meg, hogy hol van a legjobb esélyük teljes potenciáljukat megmutatni, illetve hol tudnak lehetőleg egy éven belül – tehát idén – bajnokságot nyerni. Persze, ezt a szezont is 347 csapat kezdi, de csak 65 jut be a márciusi őrületes rájátszásba, és mindössze 1 lesz közöttük, amely a magasba emelheti a bajnoknak járó trófeát.

Nézzük, hát mely csapatoknak van a legnagyobb esélyük rá idén:

Kentucky Wildcats:

Az elmúlt években a Kentucky nem számított rettegett csapatnak az egyetemi bajnokságban. Még a hosszúkezű, NBA-ben irányítóvá érett Rajon Rondo, vagy tavaly a Tennessee ellen 54 pontot hintő, ma már Bucks mezben pattogtató Jodie Meeks idejében sem. Idén viszont mindenki rettegni fog tőlük, hiszen John Calipari edző érkezését a középiskolás sztárjátékosok úgy követték, mint éhező kutya a madzagra kötött csontot.

John Wall Nemcsak a jövő évi draft lehetséges 1/1-ese pattogtat majd idén Kentucky mezben, de a középiskolás rangsorolások szerint a tavalyi legjobb végzős center (hosszútávon inkább erőcsatár) is a kék-fehéreknél folytatja pályafutását. John Wall és Demarcus Cousisns bármelyik egyetemi csapatot – a többi játékostól függetlenül – rájátszásba repítené. Szerencséjükre, és persze az ellenfelek szerencsétlenségére a Kentucky nélkülük is nagyon erős. A két klasszis újonc mellé érkezik még kettő, akikért az egyetemek hosszú sorban álltak. Eric Bledsoe-t a Duke, a Memphis és a Florida is tárt karokkal várta volna, míg a jól megtermett Daniel Orton a Kansas és az Oklahoma ajánlata ellenére is a Kentucky mellett döntött.

Óriási pluszt jelent Patrick Petterson visszatérése is, aki anno OJ Mayo mellett villogott a középiskolás bajnokságban, és tavaly már 18 pontra tornázta átlagát az egyetemisták között.

Papíron a siker könnyen odaítélhető, hiszen 5 olyan játékost számlálnak, akiket minden bizonnyal az NBA-ben is viszontlátunk majd, és közülük kettő egészen kivételes tehetség. A gyakorlat és a tapasztalat viszont óvatosságra inti az embert – annál is inkább, mert nem egy összeszokott brigádról van szó -, de minden óvatosság ellenére sem eretnekség őket a Final Fourba várni.

Kansas Jayhawks:

Xavier HenryMario Chalmers, Darrell Arthur és Julian Wright távozása után, a Kansas nem omlott össze. Érkeztek a fiatal tehetségek, és legjobb tudásuk szerint igyekeztek kiszolgálni a közönséget. Sikerült is nekik, hiszen a jóval szerényebb nevű keretben előlépett Sherron Collins, akit ma már a liga egyik legjobb hátvédjének tartanak, illetve Cole Aldrich, aki egyesek szerint az NCAA legígéretesebb centere. Ketten együtt gyilkos párost alkotnak, amit már tavaly is bebizonyítottak azzal, hogy a legjobb 16-ig rettenthetetlenül meneteltek. Ott azonban szembetalálták magukat azzal a jól összeszokott Michigan State-tel, amely később döntőt játszott, és mivel Aldrich illetve Collins remek teljesítménye mellé senki nem tudott felnőni, a végjátékban összeroppantak.

Erősségük idén abban rejlik, hogy kivétel nélkül minden kezdő játékosuk, és minden kiegészítő emberük is visszatért. Egy évvel idősebbek, egy évvel tapasztaltabbak és egy nyárral több áll a hátuk mögött, amikor csakis játékuk tökéletesítésével foglalkoztak. A jól összeszokott maghoz, csatlakozik majd az újonc bedobó, Xavier Henry. Henry valószínűleg csak egy évet marad – hiszen jó NBA potenciállal rendelkezik -, de a szurkolók számára az bőven elegendő lesz, ha segítségével 2008 után sikerül ismét a csúcsra jutni.

Texas Longhorns:

A hosszúszarvú egyetem 1999-óta minden évben úgy jut be a rájátszásba, hogy komplett, teljesen kerek csapattal nem rendelkeznek. TJ Ford idejében center nélkül harcoltak, a LeMarcus Aldridge-érában vérbeli csatárok nélkül és a Kevin Durant korszakban ismét a festék volt a gyenge pontjuk.

Idén ez egy picit másként fest. Ugyan a fentiekhez fogható igazán nagynevű sztárokkal nem rendelkeznek, de annyira kiegyenlített az egyes posztok csapaton belüli ereje, hogy nagyon szép dolgok is kisülhetnek belőle. A Florida egyetemről érkezett Jai Lucas-tól sokat várnak, hiszen a fiatal irányító egykoron McDonald’s All-American volt (középiskolás all-star), és DJ Augustin távozása óta igazán ráférne a csapatra egy ügyes kisember.

Jai LucasSokat várnak majd a két igen tehetséges újoncuktól is, akik minden bizonnyal teljesen lefedik majd a csatár posztokat. Jordan Hamilton úgy mezőnyben, mint a palánk alatt ügyesen mozgolódik, míg Shawn Williamstól elsősorban mezőnyben várják a segítséget.

A palánk alatt, erőcsatár poszton, az egyetemi karrierje során óriási fejlődésen átment, és tavaly a drafttal is szemező Damion James keseríti majd az ellenfelek életét, míg a center poszt összes nehézségét a tekintélyt parancsoló Dexter Pittman fogja viselni.

Összességében nem olyan ez a névsor, amitől bárki is hátast dobna, viszont a potenciál, ami bennük van, és az a tény, hogy minden évben függetlenül az összetételüktől valahogy, mindig ott vannak a jobb csapatok között, nagyon előre repítik őket a ranglistán.

North Carolina Tar Heels:

Nincs szezonbeharangozó a babakék-fehér egylet nélkül. Roy Williams csapata tavaly ugyan megnyerte az egyetemi bajnokságot, és elveszítette kulcsjátékosait, de idén ismét ott lehetnek a végső izgalmakkor. Ennek oka azon kívül, hogy egy nyerő programról van szó, végtelenül egyszerű: Jordan egykori csapata olyan hírnévvel és népszerűséggel rendelkezik, amely mágnesként vonzza a fiatal játékosokat. Ezt kihasználva a North Carolina minden évben első osztályú újoncbrigádot építhet be a keretébe, ami biztosítja azt, hogy teljesítményük hosszú távon erős és egyenletes legyen.

A Dexter McDonald, Justin Wattson és John Henson alkotta trió minden bizonnyal a jövőben komoly sikerekhez fogja vezetni a North Carolinát, idén azonban nincs rajtuk nyomás. Marcus GinyardMeg fogják kapni a lehetőséget, és ha élnek vele, akkor egyre több perc lesz a jutalmuk, ha viszont nem, akkor kivárják a sorukat, ami most Ed Davis-éken van. Davis és Deon Thompson tavaly még csak a kispadról érkezett, és bármennyire is tehetségesek illetve hasznosak voltak, nem tölthettek be komolyabb szerepet a bajnokcsapatban. A “generációváltás” után viszont a csapat húzóemberei lesznek, és miután szép múltú játékosokról van szó, minden bizonnyal óriásit lépnek majd előre. Két új, születő csillagot szemlélhetünk majd, ahogy Roy Williams rendszerében átveszik a vezetést. Mellettük Tyler Zeller is sokkal nagyobb szerephez juthat, mint a korábbi években, és Larry Dew II is megkezdheti bontogatni szárnyait az irányító poszton. A másik hátvéd az ötödik évét taposó Marcus Ginyard minden bizonnyal kézben fogja tartani a dolgokat, és vezére lesz a fiatalabbaknak.

A North Carolina ismét újjáépítési szakaszban van, de ez náluk csupán annyit jelent, hogy nem szabad előre odaajándékozni nekik a bajnoki címet. A Final Four viszont még ezzel a zöldfülű csapattal is reális cél.

Akiket fél szemmel érdemes lesz figyelni:

A Michigan State-et sokan ismét Final Fourba várják. A tavalyi év nagy meglepetését okozó csapata, a csupán csak döntőben botló Spartans idén egy meccsel többet szeretne nyerni a rájátszásban, amire azok után, hogy kulcsjátékosaik maradtak, az esélyük meglehet.

Soha ne írd le a kék ördögöket. A két vajkezű fehér srác, Kyle Singler és John Scheyer vezette Duke még mindig nagyon gyenge a palánk alatt, de ha a két gyilkos csukló egyszer elkapja a fonalat, bárkit képesek megverni.

A Villanova tavaly némileg meglepetést okozott a határozott rájátszásos meneteléssel, de jó szereplésük ugyanakkor erődemonstráció is volt az idei évre nézve. Ott lehetnek.

+1 kötelező meglepetéscsapat:

Igazából ezt nehéz megjósolni, hiszen attól meglepetéscsapat, hogy nem számítunk a kiemelkedő teljesítményére, viszont akad pár kisebb nevű egyetem is, amely idén a nagyok nyakára úszhat.

A Washington, a California, a Georgia Tech vagy akár a Mississippi State is képes lehet komolyabb rájátszásos menetelésre.

Szerző: Szabó Levente

Dátum: 2009. 11. 14.