Missing image

EGY MAGYAR TEXASBAN (II.)

2004.04.05.
Hol is tudna felkészülni méltóbban az NCCA döntõjére egy magyar, mint egy bevásárlóközpontban? Persze, az igazán lelkiismeretes NBA rajongó shoppingolás közben is éber, mint Allen Iverson labdalopás elõtt és ezt a fajta mély szakmai elkötelezettséget az élet néha kellemes meglepetésekkel honorálja. Így történik ez e sorok írójával is, mikor az egyik játékboltban Bryan Colangelot, a Phoenix menedzserét (természetesen nem a polcokon) véli fölfedezni. Most vagy soha – szánom el magam, mint egy modern Zrínyi és lezárom Colangelo menekülési útvonalait. Miután sikeresen lecsapdáztam, elé lépek és innentõl megpróbálom idézni (hol fordítással, hol eredetiben) rögtönzött eszmecserénket.

– Elnézést, véletlenül nem ön Bryan Colangelo?
– De, én vagyok.
– Adna egy autogramot?
– Persze.

Míg elõszedem a mappámat, megpróbálok kis szakmai aromát csempészni a beszélgetésbe.

– Magyar vagyok és a Sunsnak drukkolok. Jobbak leszünk jövõre?
– Sokkal jobbak. A csapat gerince nagyon jó. Mit is mondott, honnan jött? – kérdez vissza barátságosan, miután végez az írással.
– Magyarországról.

Láthatóan intenzíven kutat a memóriájában beazonosítandó az országot. Arany szívem van, hát segítek:

– Közép-Kelet Európa.
– Igen? Épp most tettem kéthetes körutat arrafelé, voltam Litvániában és Lettországban.
– Andris Biedrins miatt?
– Igen, és Martynas Andriuskevicius (kiváló kiejtéssel) miatt.
– Tetszett a játékuk?
– Yes. They are sooooo young. (Igen. Még olllllyan fiatalok.)
– Köszönöm az aláírást.
Udvariasan biccent, majd két lépés után megfordul:
– Épp a lányomnak keresek ajándékot.
– Én is. – mondom, mire szinte már régi ismerõsként int búcsút és kilép az üzletbõl.

Befejezve a vásárlást a Georgia Tech – UConn döntõre tartunk. A Connecticut drukkerek elsöprõ többségben vannak a 45 ezres nézõseregben. Ezúttal a sajtó számára fenntartott részre ülünk és várjuk a mérkõzés kezdetét. Nyílik az ajtó és két, ismerõsnek látszó, jól szituált középkorú úr lép be. Egy pillanatra néznek körbe és már mennek is ki, és csak az ajtó becsukódása után eszmélek rá, hogy Michael Douglast és Pat Riley-t láttam. A döntõrõl szóló tudósítás elküldésével a tegnapelõtti keserû tapasztalatok okán már csak ímmel-ámmal próbálkozom, most viszont álljon itt az akkor éjjel megírt beszámoló!

UConn Huskies – Georgia Tech Yellow Jackets 82 – 73

Némi tapogatózás után Anderson-triplával indul a meccs. Ben Gordon három büntetõjével, remek gólpasszával és két triplájával 21-14-re húz el a UConn. A Georgia Tech védelme teljesen szabadon hagyja a veszélytelen tripladobó Taliek Brownt, aki középtávolról büntet, majd lerohanásból is eredményes. A másik oldalon a center Luke Schenscher kezd belelendülni, az õ kosaraival tud csak 10 pontos különbségen belül maradni a Yellow Jackets. Az Oklahoma State elleni elõdöntõ hõse, Will Bynum triplával mutatkozik be, majd kétszer is megveri Gordont egy-az-egyben, de a megítélt 1+1 büntetõket kihagyja, így csapata hátránya nem csökken. A félidõ utolsó másodperceiben Bynum még két büntetõt hibáz, amit Anderson duplával büntet, így a UConn 41-26-os vezetéssel vonulhat pihenõre.

Szünet után a mérkõzés egyre egyoldalúbbá válik, a Georgia Tech képtelen épkézláb támadásokat vezetni, a lepattanókért folytatott harcot rendre elveszítik, az ellenfél már 50-31-re vezet. Tovább folytatódik a mészárlás, Okafor blokkol, a másik oldalon bezsákolja a támadó lepattanót, gólpasszt ad, a különbség 25 pontra nõ, eldõlt a meccs. A hátralévõ 10 percben a Georgia Tech kissé kozmetikázza az eredményt, de semmi kétség, a két csapat között klasszis különbség van és az igazi döntõt két nappal ezelõtt játszották.

Legjobb pontszerzõk: E. Okafor 24, B. Gordon 21 ill. W. Bynum 17
Legjobb lepattanózók: E. Okafor 15 ill. L. Schenscher 11
Legtöbb gólpassz: T. Brown 5 ill. W. Bynum 5

A mérkõzés után bemegyünk a UConn öltözõjébe, ahol a riporterek egyenletesen bombázzák kérdéseikkel az összes játékost. Okafor készségesen állja a rohamot, Gordon egy széken üldögélve kissé hanyagabbul, sûrû “you know”-kal (magyarul talán “tehát”-nak vagy “szóval”-nak lehetne fordítani) fûszerezve mondandóját válaszolgat. Megjelennek a korábban a UConnra járt NBA sztárok is, a rokonszenves Richard Hamilton mindenkivel lepacsiz, míg a kissé míszebbnek tûnõ Ray Allen inkább csak a csapatot körülvevõ segítõkkel diskurál. Allen késõbb látványosan levegõnek néz egy tõle interjút kérõ riportert és sietve távozik. Az öltözõi hangulat persze szöges ellentétben áll azzal, amit a két nappal ezelõtt vesztes Duke-nál akkor lehetett tapasztalni. A Blue Devilsnél akkor Daniel Ewing könnyes szemmel felelgetett a kérdésekre, Shavlik Randolph egyenesen sírt, Sheldon Williams pedig kurta tõmondatokkal igyekezett megrövidíteni saját kínszenvedését. Egyedül Luol Deng állta rezzenéstelen pókerarccal a sarat. Most a Connecticut boldogan ünnepli jól megérdemelt bajnoki címét.

2004.04.06.
Erre a napra hallatlanul változatos programot csinálok magamnak: a motelszobában alszom. Az eredmények fényesek, estére olyan kipihent vagyok, hogy helybenfutva nézem az NBA-meccseket a TV-ben. Cleveland-Toronto mérkõzéssel kezdünk, a Cavs nagyon hajt, mert még szerencsével odaérhetnek a rájátszásra. Jól is játszanak, látszik Silas kétpólusú támadójátéka, a figurák alapvetõen Jamesra és Ilgauskasra vannak kijátszva. A litván nagyon iparkodik, vetõdik a labdáért, ami szokatlan látvány ekkora testtõl. A végén James veszi hátára a csapatot (“e fiúból nagy játékos lesz, akárki meglássa”), úgy tûnik meg is lesz a gyõzelem. Ám a Raptors az utolsó támadásnál okosan megjáratja a labdát és mire az Rose-hoz kerül, már égen-földön senki nincs körülötte. Be is dobja a triplát, a közönség megdermed, a Cleveland már csak jövõre harcolhat a play-offért.

A következõ meccs Lakers-Portland, mindkét csapatnak nagyon kell a gyõzelem, itt nagy ruha lesz. És tényleg… a Blazers kiadós verésben részesíti a nagy négyest. Remekül játszanak Maurice Cheeks fiai, Stoudamire mindent bedob, Anderson okosan kontráz neki, Randolph-fal egyáltalán nem bírnak a hazaiak, Ratliff blokkolgat. Az igazi meglepetés Darius Miles kitûnõ játéka. Egy lerohanásnál a háta mögött ad gólpasszt, Payton még akkor is keresi a labdát, mikor Miles már visszafelé fut. Késõbb Bryant mellett indul meg és Shaqtól sem zavartatva magát zsákol olyat, hogy Jack Nicholsonnak bepárásodik a napszemüvege.
Még csak éjfél van, mostanra ébredtem fel igazán, vadul kapcsolgatok, miért nincs még egy NBA meccs? Nem baj, majd holnap – gondolom és rajtaütésszerûen elalszom.

2004.04.07.
Kellemes, napsütéses délutánon tartok az SBC Center felé. Még két óra van a San Antonio – Seattle meccs kezdetéig, szinte üresek a csarnok körüli parkolók. A parkolási díj igen borsos (10-15 dollár), viszont nincs tumultus. Az SBC Center szép épület, amit a Spurs azért épített, mert az alig 10 éves Alamodome túl nagynak bizonyult. Furcsa ebbe belegondolni egy magyarnak, aki az egy szem Budapest Sportarénával büszkélkedhet (?).

A csarnokban még csak lézengenek a nézõk, de Ginobili és Horry már melegít. A tavaly még a Lakersben játszó csatár egy nála két fejjel alacsonyabb segédedzõvel egy-egyezget és abból laza tempókat dobál. Az edzõ tessék-lássék védekezik (meg csak Horry melléig ér), a csatár mégis vagy 20 dobást hagy ki egymás után, kínos következetességgel. Közel 10 percbe telik, mire végre dob egy kosarat, boldogan a levegõbe csap, mintha csak valamelyik híres triplája ért volna célba az utolsó másodpercben. A másik palánknál Ginobili gyakorol. Éles a kontraszt, mivel tegnapelõtt még egyetemi kosarasokat láttunk. Az argentin hozzájuk képest olyan, mint a megfeszített íj. A könnyedén mozgó Manu egy-egy gyorsabb lépésénél érzõdik, hogy milyen robbanékony és a könnyedén elengedett felugrásos tempói után is alig akar földet érni. Ginobili nagyon népszerû, rengeteg szurkoló viseli a mezét (San Antonióban nagyon sok a spanyolajkú (fõleg mexikói) bevándorló) és amikor a melegítés végeztével vissza akar térni az öltözõbe, több tucat autogramvadász akarja “elejteni”. Mivel az SBC Center lassan megtelik, alkalmam nyílik alaposabban szemügyre venni a közönség összetételét. Megállapítható, hogy az NBA mérkõzésre járás a középosztály szórakozása. Nyugdíjas házaspárok, középkorú hölgyek, apuka-anyuka gyerekekkel, és persze sok fiatal, de sehol egyetlen ultra. Itt nincs kemény mag, még csak egy spicces nézõt se látni.

A Sonics több sebbõl is vérzik, Lewis és Radmanovic nem játszik. A mérkõzésnek csak a Spurs számára van tétje és ez meg is látszik az elsõ negyeden, amikor a hazaiak pillanatok alatt állva hagyják ellenfelüket. Parker össze-vissza cikázik a Sonics zónavédekezésének résein és rendre kosarakat szerez, percek alatt 15 pontosra növelve elõnyüket. A 2. negyedben Ray Allen fúj ébresztõt, ügyesen fejez be több támadást is, hirtelen majdnem kiegyenlítenek a vendégek. Ezzel azonban el is lövik a puskaporukat, a San Antonio nagyon magabiztosan tartja kézben a mérkõzést. Szembeötlõ, hogy Duncan mennyire nem erõlteti a dolgokat, könnyedén játszik. Ha mégis megkapja az alsó szálkánál a labdát, olyan gyorsan indul befelé, hogy csak faulttal tudják megállítani. Duncan több lerohanást is saját kezûleg zsákol be és feltûnés nélkül csapata legjobbja. A mérkõzésról sokkal többet nem érdemes írni, mert a 3. negyed közepétõl edzõmeccs jelleget ölt. Talán csak Brent Barry néhány villámgyors betörése és okosan leosztott labdája érdemel említést, de csapattársai egy hullámhosszal és sebességfokozattal alacsonyabban vannak. A hazai közönségnek nagyon tetszik Denham Brown élénk játéka, míg Charlie Ward finoman szólva sem örvend nagy népszerûségnek. A végére is marad izgalom, ugyanis a Spurs gyõzelmet a pályán rohangálva ünneplõ hazai kabalarókát meglepõ baleset éri: letörik a feje. A publikum boldogan ünnepli a fejével a kezében elsomfordáló rókát, kétségtelenül ez volt a mérkõzés legdrámaibb pillanata, Duncanék diadalához ugyanis egy pillanatig sem férhetett kétség.

2004.04.09.
Korán indulok a Houston – Denver meccsre, a forgalom lanyha, könnyû parkolót találni, igaz, itt is drága. Már a kezdés elõtt másfél órával özönlenek az emberek, fekete srácok Francis-mezben, ázsiaiak Yao-mezben. A Toyota Center nagyon elegáns benyomást kelt belülrõl is, minden vadiúj. Remek helyen ülök, a játékosok arckifejezését is látom. A Denvernél Andre Miller és Rodney White melegít hosszasan, aztán javítva az egyensúlyt megjelenik Cuttino Mobley is. Mobley – mintha csak hárompontos-dobó versenyen volna – elenged nyolc-tíz triplát mind az öt tipikus helyrõl a triplaív mentén. Majd 1 méterrel beljebb lép és megcsinálja ugyanazt, úgy hogy mindig az egyik segédedzõ passzol neki. Lassan megtelik a csarnok, 20 perccel a kezdés elõtt már félház van. Az NBA meccseken soha nem lehet unatkozni, beindul a show-mûsor. Haditengerészek eskütétele, táncosok, akrobaták, gyorsan telik az idõ. Már színültig tele a csarnok. mire a himnuszra kerül a sor, amit Délnyugat Texas szépe ad elõ. Nem egy nagy durranás, nálunk maximum háztömb szépségversenyt nyerne és a Megasztárban sem lenne döntõs.

Elkezdõdik a meccs és a Denver már az elsõ percekben újdonsággal szolgál. Fiatal, rohanós együttesnek vannak elkönyvelve, a fiatal rendben is van, de olyan éretten játszanak, mint egy minden hájjal megkent, öreg play-off csapat. Megfontoltan kijátsszák a támadóidõt, megcsinálják az utolsó passzt is és jó pár könnyû ziccert érnek el belõle. Csak Anthony egy-egyezik, viszont ha csak egy tenyérnyi helyet is kap, már indítja is a középtávolit, ami rendszerint a hazai gyûrûben landol. A legkellemesebb meglepetés kétségkívûl Marcus Camby, akirõl köztudott, hogy remek védõ-lepattanózó-dobásblokkoló, de mikor tanult meg passzolni és középtávolit dobni? Jeff Bzdelik, a Denver edzõje remekül felkészült Jao Mingbõl. A kínai óriást mindig taszigálja Nene vagy Camby és a bepasszolt labdákat is állandóan próbálják ellopni a Denver védõi. Támadásban a Denver szintén kikapcsolja a palánk alatt õrködõ Minget, mert a vendégjátékosok csak ziccert dobni mennek a gyûrû közelébe. A Nuggets magasamberei csak középtávolikat dobnak, mégpedig igen jó százalékkal, Camby és Nene alig hibáznak. A másik oldalon Francist már jól láthatóan megregulázta Van Gundy, a houstoni sztár kétszer is hosszan hezitál, hogy elvállaljon-e egy tiszta triplát, végül mindkétszer továbbadja a labdát, a közönség fenyegetõen morog. A következõ két lehetõségnél a publikum már hangosan morajlik, Francis el is vállalja mindkettõt, 6 pont, néha a szurkolók jobban tudják… Kisebb derültséget kelt, mikor beáll Earl Boykins, az apró irányító ugyanis pont két fejjel alacsonyabb Francisnél. A kis tûzgolyót ez hidegen hagyja, három támadást is szépen fejez be, az elõbb még elnézõen mosolygó Rockets-szurkolók homlokán mély ráncok jelennek meg. A Denver magabiztosan kézben tartja a mérkõzést, tízpontos elõnnyel vonulnak pihenõre.

A szünetben valami dobos-akrobata vegyes csapat nyomja play-backrõl, nehéz eldönteni, hogy idegesítõek vagy egyszerûen csak unalmasak. A harmadik negyedben aztán Steve Francis helyreállítja a showbusiness hírnevén esett csorbát és olyan egyszemélyes gálamûsort ad, hogy még a denveri kispadon is csettintenének, ha nem az õ kárukra történne a dolog. A népszerû “Franchise” már az elsõ félidõben is kóstolgatta a Mingre koncentráló denveri védelmet, de most igazán ráérez a játékra és rendre megtalálja a rést. Le is pörgeti gyorsan a teljes támadóarzenálját: tripla, betörés-ziccer, egy-egyezés után fadeaway-jumper, végül egy alapvonali betörés után szédületeset zsákol. A közönség majd felrobban örömében, a technikusok is megélénkülnek, fény- és hangeffektek, nagy a hangulat. Francis 15 pontot dob csak ebben a negyedben és mivel a negyed végére Mobley is megtalálja a kezét, fordít a Houston. Ebben nem kis része van Jim Jacksonnak.. “Jackson kezdi mellre szívni a dolgot.” – mondja az egyik Rockets-drukker mögöttem, mikor a 2. félidõ elején Anthony ott folytatja, ahol az elsõben abbahagyta és megint lever egy középtávolit Jacksonnal a fején. Ezután JJ bekeményít, csíp-rúg, harap, állandóan Carmelo nyakában lóg és az újonc sztár innentõl csak büntetõbõl talál be. A Denver persze nem teszi meg azt a szívességet, hogy feladja, hiszen esélyük van arra, hogy 10 éve óta elõször kerüljenek be a rájátszásba. Mint ahogy jól összerakott, rendes kosárlabdacsapathoz illik, továbbra is játsszák a játékukat. Újabb denveri hadosztály érkezik a csatatérre, beáll Rodney White. Ha már bejött, a fiatal csatár – akit a nagy MJ olyan tehetségesnek tartott, hogy majdnem 1/1-esként választott Kwaeme Brown helyett – gyorsan bevág egy triplát, két távoli duplát, aztán fölteszi az i-re a pontot. Mobley már nem meri szabadon hagyni, közelebb lép hozzá, mire White megindul befelé, de az út végén ott tornyosul Ming monumentális alakja. “Ha már idáig eljutottunk, próbáljuk meg!” – gondolhatja a csatár és jóízût zsákol a kínain. A közönség önkéntelenül felhördül, pedig örömre nyilván nincs okuk, mert ezzel egyenlít a Nuggets. Már csak 9 perc van hátra, a feszültség tapintható, azon veszem észre magam, hogy a Denvernek drukkolok. A Rockets hajt rendesen, most végre megjátsszák Minget, be is kalapálja. Felnézek az eredményjelzõre, már 11 pontja van, észrevétlenül szedte össze. Felváltva esnek a kosarak, White megint, a végig agilis Taylor talál be, majd a szinte betegnek látszó Andre Miller egyenlít újra büntetõbõl. Mobley is besuhint egy triplát, de Camby megint bedob, na mit?
Úgy van, egy középtávolit. Szépen kijátszott támadás végén Francis osztja le Jim Jacksonnak a sarokba, aki nekikészül, beleáll, jó a tripla! A publikum egy emberként ugrik talpra, 1 perccel a vége elõtt 5 ponttal megy a Houston, eldõlt?

Dehogy. Miller gyorsan dob egy ziccert, majd megszerzik a labdát. White vállalja el, nem jó, hatalmas kavarodás a hazai palánk alatt, a Nuggets vagy négyszer visszateszi a labdát, végül Nene be is talál, ezzel 1 pontra jönnek fel. Gyors fault, JJ bedobja mindkét büntetõt, utolsó támadására készül a Denver. Újra White, ez sem jó, 3 másodperc van csak hátra, 3 pont a Houston elõnye és náluk a labda. Most már tényleg vége.

Nincs vége. Ugyanis a bedobás után Andre Miller kiüti Ming kezébõl a labdát, végigszáguld a pályán és a dudaszó pillanatában futtából elenged még egy triplát, jónak tûnik… de kiperdül a gyûrûrõl! A Rockets ezzel bebiztosította helyét a rájátszásban, a közönség felállva ünnepel, nekem pedig a régi Kft-dal jut eszembe: “És amikor véget ér, jól szórakoztunk a pénzünkért, oóhoóhó”.

Sietõsre veszem az utat hazafelé, mert a TNT Phoenix-Sacramento mérkõzést ad. Pont a félidõre érek haza, tíz ponttal vezet a Suns. Elõszedem a délelõtt gondos mérlegelés után kiválasztott csokoládét és nekiállok meccset nézni. Ühüm, jók vagyunk (ha a Colangelo-sztoriból még nem találta volna ki a kedves olvasó, a cikkírónak a Phoenixért dobog a szíve). McDyess puskázott Cambyrõl, 5 méterrõl dobálja a tempókat, közben leszed vagy 15 lepattanót. A Kingsnek nemigen megy, Webber csak õgyeleg, Peja lövészünnepséget rendez, de arra kínosan ügyel, hogy véletlenül se találjon be. Egyedül Bibby produkál, de a Sacramento így is tartja a lépést, mert a Suns igencsak sematikus játéktervvel próbálkozik, ha ezt egyáltalán annak lehet nevezni. Amare Stoudemire leszegett fejjel rohan neki újra és újra a Kings extrém magas védõfalának. Sohasem láttam még ilyen atlétikus ERÕcsatárt ilyen eszetlenül rohamozni. A tavalyi szezon újonca azonban olyan elképesztõ fizikai adottságokkal van megáldva, hogy így is alig tudják tartani. Ráadásul Stoudemire palánk közeli támadójátéka érezhetõen finomodott. Az utolsó negyed közepén járunk a szorossá vált meccsen, mikor a hazai játékosoknak eszébe jut, hátha könnyebb úgy kosarat szerezni, hogy néha passzolnak is. A forradalmian új elképzelésre a gyakorlatban Joe Johnson teszi fel a koronát, mikor egymás után három átadásból is triplát dob. A szolíd JJ utolsó hárompontosa után nem tudja tovább fékezni magát, szabadjára engedi érzelmeit…és elmosolyodik. Hiába, mindenki a habitusának megfelelõen ünnepel. A mérkõzés még tartogat izgalmakat, de valahogy már nincs benne a levegõben, hogy ma itt a vendégek nyerjenek.

Én is befejezem a magam kis gyõzelmi torát, elteszem az üresen zizegõ csokipapírt. A mérkõzés levezetéseként még a TNT stúdiójában szakértõsködõ Charles Barkley sületlenségeit hallgatom, amikor belémhasít a gondolat: holnap vége, hazamegyek! Kár, mert egész jól belejöttem ebbe a meccsnézéssel tarkított alvókúrába.

2004.04.10.
Utolsó nap, kicsit búslakodva csomagolok. Plüssállatkák ide, mezek oda, sörök amoda. Közben fél szemmel nézem a Weather nevû csatornát, ahol egész nap csak idõjárás-jelentést adnak. Nagy piros folt jelzi a térképen, hogy óriási hurrikán van készülõben, na hol? Naná, hogy Texasban és a széle eléri Houstont is. Milyen figyelmesek az amerikaiak, még a visszaútra is gondoskodnak egy kis extra izgalomról a számomra egyébként is húzós repülõúton.

Mielõtt leadom a bérelt kocsit a repülõtéren, megállok egy percre és végigfutnak az emlékek rajtam. David Robinson, Alamo, Michael Douglas, Colangelo, Francis és Camby, a nyugalom és a jól szervezettség. Elfog az ismerõs, kicsit fájó, de mégis jólesõ érzés, ami valami nagyszerû, nehezen megismételhetõ élménynek az elmúltával lesz úrrá az emberen. Nosztalgiázom, pedig még nincs is vége.

Remek kosárlabda, rokonszenves emberek, imponáló ország. See you… mikor is? Minél hamarabb!

 

Dátum: 2004. 07. 06. 17:10