A címben szereplő kérdés többször is felmerült az elmúlt években a nagy sós tó partján, hiszen még emlékszünk arra, hogy a Jazznek volt egy ezüstpárosa, akik nagy valószínűséggel az NBA egyik legmeghatározóbb irányító-csatár párosa lesz mindörökre. Akkor az volt az aktuális kérdés, hogy meddig próbálják ők ketten üldözni az áhított gyűrűt. 18 együtt töltött év után feladták, így 2003-at követően az lett a kérdés, hogy vajon meddig kell még várni arra, hogy Utah lelátói újra egy ilyen kombóért lelkesedve népesüljenek be.

Közben elhangzott persze több „kisMeddig?” is például, hogy meddig képes Jerry Sloan várat építeni abból a bizonyosból, meddig bírja az ősz mester, hogy annyi év sikeres edzősködés (mert kár volna tagadni, hogy Sloan az egyik legnagyobb mester a pálya szélén) meddig bírja még idegekkel a „sikertelenséget”. Az elmúlt években pedig az, hogy vajon meddig tart a Jazzt sújtó példátlan sérüléshullám.

Erre itt a 2006/07-es utószezon, és most az újabb kérdés az, hogy vajon meddig menetelhet a gárda?

S, hogy mi történt? Sloan még mindig nagy taktikus, 4 év alatt megszületett az újabb nagy PG-PF páros, a szezonközi sérüléshullám ugyan még mindig tart, de ezalatt idén egy igen szolid körítés nőtte ki magát Salt Lake City-ben, akikre bármikor lehet terhet helyezni.

A siker fő letéteményese természetesen, mint régen ezúttal is a csatár, Carlos Boozer, aki – bár sokkal elegánsabban is tehette volna – mostanra igazolta, hogy jól döntött, mikor az anyagi megfontolások mellett az érvényesülési lehetőségeit is szem előtt tartva kilépett LeBron James még csak növekvő, ám már akkor egész Clevelandet beterítő árnyékából, és Utah-t választotta. Hiszen a mai Jazz legalább annyira az ő csapata, mint amennyire Sloané. A lendületes csatár nagyszerűen küzd támadásban, a lepattanókat is tucatszámra szedi, és bár védekezésén lehetne mit keményíteni, meccsről-meccsre hozott kiegyensúlyozottsága feledteti mindezt. Különben is, arra ott van Andrei Kirilenko, akitől mindenki többet várt, kivéve a mestert, aki a nyáron egy teljesen új szerepkört fogalmazott meg a sokoldalú orosz számára, és a húzását az eddigi sikerek alátámasztani látszanak. Kiri polipszerű csápjaival továbbra is terrorizálja az ellenfeleket, s ugyan a figurák nagy többségben nem rá vannak kidolgozva de, ha kell megtalálja az utat a gyűrűbe is. A motor, a kezdeti pöfékelés után, idén már ténylegesen Deron Williams, aki nem csak hozzáállásában, de teljesítményében is a Stocktoni magasságokat idézi (persze azért egy év nem engedi meg, hogy oda is helyezzük). Williams a tavalyi kritikákra fittyet hányva, érett karmesterkedést mutat, jól választja meg a helyzethez illő variációt, a gyors letámadásokat szépen vezényli, és kitűnően osztja el a csapattársak közt dobásokat. Sőt, ami tovább is mutat Stocktonon, az az, hogy amellett, hogy jól mozgatja a csapatot és önzetlenül osztogatja a jobbnál-jobb passzokat, bizony a gyűrűre nagyobb veszélyt jelent, mint anno John tette, ezzel még jobban megosztva az ellenfél védelmét.

Amennyiben ez még nem volna elég, Sloan a tudatos csapatépítés részeként megszerzett egy puhány, lusta ám jókezű török centert, akiből 3 év alatt ha nem is kőkemény janicsárt, de egy sokkal összeszedettebb, használhatóbb játékost képzett. Mehmet Okur ennek megfelelően most már a védő oldalon is hatékonyabb részese a játéknak, míg a támadóoldalon – el-eltűnéseit leszámítva – igen kellemetlen ellenfél (centerként a szezonban már 139 triplát süllyesztett el). A második sorból pedig olyan játékosok sora emelkedik, akik bármikor hozzátehetnek a játékhoz. Harpring, Giricek és Fisher a régi Hornacek jellegű kiegészítő mesterember mentalitást hozzák, ha nem is olyan szinten, míg a feltörekvő, szárnyait még éppen csak bontogató Millsap is hatékonyan vonható be a rotációba.

Aki a fentiek alapján azt hinné, hogy ez az eszement azt gondolja, hogy a bajnoki arany most már csak úgy besétál az EnergySolutions Arena ajtaján, az téved. Nem. Nem gondolom. Még nem. Ám, ha ilyen ütemű lesz a fejlődés és a mag együtt marad, két év múlva, a nagy elődöket eredményességben túlnőve, akár felkerülhet a stadion légterébe az a bizonyos zászló.

Idén az utolsó kérdések azok lehetnek, hogy meddig jegelődik még Kirilenko támadásban? Mi járhat Sloan fejében? És végül: Meddig juthat a Jazz? Szerintem akár a konferenciadöntőben is okozhat néhány kellemetlen meglepetést. Csak el kell verekedni magukat addig…

Szerző: Galambos Miklós

Dátum: 2007. 05. 07.