5. Fagyhalál Minnesotában

A tavalyi szezon – valamint Shaq nyári költözése – után jogosan várta mindenki, hogy a Timberwolves talán még jobban megközelítheti az áhított csúcsot. Errõl mostanra le kell mondania még a legvérmesebb farkasbarátnak is. Már a szezon sem indult kirobbanó formával, de ott rá lehetett fogni, hogy még nem lendültek bele. De hogyan gondolhatták, hogy a világ egyik leghidegebb nagyvárosában majd pont télre fognak bemelegedni?!? Nem is találtak annyi fát, hogy felfûthessék vele az egyre jegesedõ hangulatot. Elõbb Sprewell emelt szót a vezetõk ellen gyermekei tápláltsági fokáért aggódva, majd Cassell is csatlakozott az „Ennyi pénzért nem játszom!” kezdetû dalt éneklõ kórusba. Emellé társul, hogy Kevin Garnett még mindig nem tud zöldágra vergõdni Wally Szczerbiakkal, és máris kész a nagyon elégedetlen hármas . Az már csak tetézte a bajt, hogy Olowokandi is inkább bárok felforgatásával tölti az idõt, mint egykori 1/1-eshez méltó játékkal, valamint, hogy az alakulat elvesztette utolsó mentsvárát, a lelkesedésben és törölközõpörgetésben talán csak JYD-t alulmúló Mark Madsent. Jött is a január, ami elsõ negatív hónapként vonult be a csapat nagykönyvébe, amit gyorsan tovább is rontottak a fiúk a februári 4-9-es rémálommal. Ez már az egykori sikeredzõ Flip Saundersnek is sok volt, így megegyezve a vezérekkel, emelte a kalapját, és úgy döntött, hogy inkább otthonról izgul a Lakers fõedzõi posztjáért. Ez a mostani helyzet. Se összetartó morál, se edzõ, és március elején már Kevin Garnetten (aki addig folyamatosan emberfelettit nyújtott) is a megtörés jeleit vélheti felfedezni a gondos szemlélõ. Van-e kiút?
Nézzük csak, Cassell, Olowokandi, Griffin sérült, Wally pados, Spree akkor játszik mikor kedve van, a szezon közben semmibõl igazolt John Thomas a gárda kezdõ centere… Hmmm. Maximum akkor, ha Kevin Garnett még nem felejtette el az Adidas reklámban nyújtott alakítását, és annak szlogenjét: „Semmiség a lehetetlen!”.

4. Csoda északnyugaton

Mintha a sarkából fordult volna ki a világ a Csendes-óceán partján, így idén még a vadludak se mentek vissza délre. Minek? Kalifornia mostanában nem vonzó annyira, mint Phoenix vagy Seattle. A Sunsnál sejteni lehetett, hogy az, ami egy bizonyos Amare Stoudemire megszerzésével megindult, idén akár gyorsan célba is érhet. Az amúgy jól teljesítõ Joe Johnson és Shawn Marion ugyanis minõségi társat kapott Q-Rich, valamint egy igazi generálist, Steve Nash személyében. A gárda egyben, indulhat a rohanás! A Suns valószínûleg a liga valaha volt egyik leggyorsabb, legatlétikusabb és legfáradhatatlanabb alakulata. Igazi veszély mindenkinek. Pontzuhatag kintrõl, bentrõl, blokkok, labdaszerzés, agresszív és gyors védelem. Sebezhetetlenek. Pontosabban majdnem azok. Mint szezon közben kiderült, a gárda achillese a rövid pad. Ezen segítendõ, a szorgos phoenixi vezérek nem voltak restek a városba csábítani, a darazsakkal nem szimpatizáló Jim Jacksont, majd Walter McCarty is Napfényországba került, így már a paddal sincsenek gondok. Lassan a hot-dog árusok és a takarítók is all-star formában játszanak. Ettõl függetlenül óvni kell Nasht, de a gárda sokra hivatott.
Még a Suns-énál is sokkal kevésbé volt kézenfekvõ a Sonics idei tartós fellángolása. Papíron szinte semmit nem erõsödtek, Ray Allen egész nyáron fizetésért sírt, a kisebb sérülések ugyanúgy megvannak. Ennek ellenére a zöldek a tavalyi 37 gyõzelmüknél már többet gyûjtöttek, amihez mindeddig csupán 19 vereség társul. McMillan edzõ egy igazi európai arculatú, nem a fizikumra építõ, hanem sokkal inkább fineszes (ennek kissé ellentmond Danny Fortson személye) alakulatot épített, a gárda sorsát a triplavetõk kezébe helyezve.
Eddig bejött. Ridnour irányítása mellett, Allen, Lewis és Radmanovic ontják a triplákat, míg Evans, Fortson és James szedik a lepattanókat, ha vannak. Mivel a padon is minõségi támadók – de ugyanolyan szürke védekezõk – vannak, ezért a Seattle inkább a „mindig eggyel többet, mint az ellen” taktikájával dolgozik. Egy biztos: idén mindkét városban örök nyár van!

3. A bikák ámokfutása

Egy bizonyos Michael Jordan és udvartartása óta nem volt olyan, hogy a Chicago Bulls pozitív mérleggel állt volna a szezon fele után. Márpedig most ez történt.
A sorozatos gyenge szereplés, a rengeteg elöl draftolt fiatal játékos, és a sok átszenvedett teltházas mérkõzés mostanra érett be. A messiás ugyan a 7 szûk esztendõ lejártát követõen sem jött el, ám a követei megérkeztek. A frissen draftolt Luol Deng, Ben Gordon, Chris Duhon hármas, valamint az Európán át Dél-Amerikából érkezõ erõsítés Andres Nocioni csodát mûvelt a szeles városban. Bár az elsõ hónap 1-10-es mérlege után már a legelszántabb rajongók is csak legyintettek a szezonra, a fiatal bikák belekezdtek. Egy 8-7-es december után robbantottak egy 13-3-as januári vágtát, közte egy 7-es és egy 5-ös nyerõ szériával. Mi történhetett?
Scott Skiles megtalálhatta az MJ feliratú öltözõszekrény mögé becsúszott receptes füzetet? Tyson Chandler elfogadta, hogy a padról többet tud segíteni? Az ifjoncok felvették a liga fordulatszámát? Michael Jordan elhozta azt a bizonyos labdát a Space Jambõl, ami felszippantotta Barkley-ék tehetségét? Mindez együtt? Az mindenesetre tény, hogy a Bulls 98 óta elõször újra rájátszást érõ helyen tanyázik. Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy a kezdõk NBA-ben töltött éveinek száma 15 (amibõl Antonio Davis egymaga 11-et vállal) és a három elsõ számú cserére is csak 1-1 jut fejenként, akkor megállapíthatjuk, hogy a chicagói tizenéveseknek van sanszuk van arra, hogy pár év múlva egy újabb dinasztiát üdvözölhessünk a United Centerben.

2. Indiana vs. Detroit

Nem. Nem arról van itt szó, hogy szinte mindenki ezt a két csapatot várta szezon elején a keleti lista élére, és nem is arról, hogy milyen nagyszerû mérkõzéseket játszottak egymással a jobbparti elitgárdák. November 19-én már csak 46 másodperc volt hátra egy erõsen felfokozott hangulatú mérkõzésbõl, mikor Ron Artest faultolt, Ben Wallace-nál elszakadt a cérna, aztán megkezdõdött az NBA eddigi történetének legrondább képsorozata. A Palace amúgy is nagyhangú és heves vérmérsékletû közönsége poharat, üveget, széket ragadott, majd cselekedett. A Pacers rosszfiúja pedig tûrt. Egy ideig. Aztán mikor nyakon kínálták egy kis frissítõvel, akkor cselekedett. Vagy a bizonyítási vágy vagy egyszerûen csak az állatias ösztön jött ki belõle, de hihetetlen tempóban a nézõtéren termett, és ütött, majd jött a két másik muskétás is, és õk is lenyomtak néhány óriási sallert az agilis detroiti közönségnek.
Nem is akárhogyan. Bokszolókat megszégyenítõ horgok és csapottak csattantak, ám David Stern pontozás helyett inkább leléptette a szereplõket. Ron Artest azóta is inkább rap karrierjét építgeti, míg Jermaine O’Neal 15, Stephen Jackson pedig 25 meccs erejéig pihentette a vitrinben a mezét. A másik oldal olcsóbban megúszta a történteket, hiszen õk a nézõtéri verekedésben nem vettek részt, ám az aréna becsületén jókora szégyenfolt keletkezett. Azóta szerencsére minden rendben, a Pacers – Pistons meccsek nem a csontok ropogásától hangosak, ráadásul akár a fõcsoportdöntõ is összejöhet még.

1. Grant Hill visszatérése

Az egykori Duke sztár megváltóként érkezett a ligába, azon belül Detroitba, és rögtön könnyet csalt az összes vezér szemébe, mikor arra gondoltak, hogy mekkora adag zöldhasút fog ez a fiú még szállítani a konyhára. Makulátlan családi háttér, minden afroamerikai mintaképe, az új Michael Jordan.
És jöttek is az eredmények szépen. Az ifjonc vállára vette a gyengécske Pistonst, teljeskörû játékával elkápráztatta a közönséget. Egészen 2000 õszéig, amikor is egy szilánkos bokatörés félbeszakította az álmot. Mûtét mûtétet követett, de a fránya boka csak nem akart gyógyulni. Az elmúlt években a játékos meg-megpróbálta a visszatérést, de mind rövidre sikeredett. 2000-ben 4, 2001-ben 14, míg 2002-ben 29 mérkõzést tölthetett parketten. 2003-ban pályát sem látott, inkább dolgozott. Idõközben a csapat is lemondott Hillrõl, aki a még hitet tápláló Orlandóhoz került és a varázslat megtörtént. A csatár kitartásból is jelesre vizsgázott, így az álom 4 év kihagyás után talán folytatódik. Jelentõs részben Hillnek köszönhetõen a floridaiak tavalyi mélyrepülése már a múlté, a csapat bravúros szezonkezdet után újra harcban van a rájátszásért. Grant mindössze két derbit hagyott ki az idényben, tekintélye, tudása, rutinja nagy hasznára van az alakulatnak a pályán és azon kívül egyaránt. Teljesítményét értékelve pedig beszéljenek magukért a számok: átlag 19,4 pont, 4,5 lepattanó, 3,4 gólpassz, 1,4 labdaszerzés, 81%-os büntetõzés, 51%-os mezõnymutató, 39 pontos szezoncsúcs, újabb All-Star fellépés, és az év legnagyobb – egyben kellemes – meglepetése cím!