Ha valaki azt mondja nekem mondjuk két évvel ezelőtt, hogy Allen Iverson szerződése lejárta után több mint két hónapot fog azzal tölteni, hogy csapatot találjon magának, biztosan furcsán néztem volna az illetőre. A tavalyi, igencsak balul sikerült detroiti kitérő után azonban már korántsem ennyire meglepő ez az egész igazolási hercehurca.

Mi is történt Detroitban? Allen Iverson Chauncey Billupsért, Antonio McDyessért és Cheikh Sambért cserébe került a Denver Nuggetstől a Pistonhoz, még a 2008/09-es szezon elején. Bár a kritikusok többnyire szép esztendőt jósoltak Iversonnak, ő maga karrierje mélypontjára került.
Pedig a Válasz látszólag nagy reményekkel, hatalmas elszántsággal, és a csapatjátékot előtérbe helyezve érkezett a michigani nagyvárosba, és igen boldognak tűnt a sajtótájékoztatókon, jópofa viccelődés zajlott le például Iverson bemutatásakor Joe Dumars, a Pistons általános igazgatója és AI között. A végkifejletet ismerjük: Allen először kezdő volt, majd padozott, aztán megsértődött, és később már nem is volt hajlandó pályára lépni, igaz, ennek ürügye egy hátsérülés volt. Mindeközben a Denver Nuggets szárnyalt Billups irányításával, amely szintén csak rontotta az 1996-os 1/1-es nimbuszát. A Detroit nagy nehezen ugyan bejutott a rájátszásba, ám az első körben csúnyán elintézte őket a Cleveland Cavaliers gárdája. A történet dióhéjban valóban annyi, hogy Iverson nem tudott a csapat hasznára lenni, nem volt hajlandó leülni a cserepadra, éjszakáit a kaszinók látogatásával töltötte (ilyesmik persze egész karrierje során előfordultak), és a csapatszellemet is szétrombolta. De ha egy kicsit megpróbálunk a száraz tények, és a szenzációra és balhéra finoman szólva is nyitott bulvársajtó és média termékeitől eltekinteni, és a dolgok mögé nézni, az talán némileg árnyalhatja a szituációt.

Kezdjük például azzal, hogy a Pistons – az alapszakaszbeli jó százalékok ellenére is – a 2004-es bajnoki címe után (és vélhetőleg Ben Wallace távozásának köszönhetően is) lassú agóniába kezdett, 2005-ben ugyan még elérték a nagydöntőt, ám később már csak a konferenciadöntőkig sikerült eljutniuk. Vajon nem volt-e már-már borítékolható egy ilyen szezon, mint a 2008/09-es, – minden tiszteletem a detroiti bajnokcsapaté – ennek a lassan kissé kiöregedett csapatnak? Vajon feltétlenül AI nyakába kell varrni a csapat sikertelenségét, mikor akkor sem teljesítettek jól, amikor ő már nem rontotta ott a levegőt?
Aztán itt van a másik oldal, a Denver Nuggets is. A csapat Billupsszal főcsoportdöntőt játszhatott, és a játékukban jelentős javulás mutatkozott. De ez a szárnyaló Nuggets is csupán négy győzelemmel szerzett többet az előző idényben behúzott 50 strigulánál. E négy győzelem azonban pont elég volt ahhoz, hogy a Denver a tábla első felébe kerüljön, és a Los Angeles Lakers ellen főcsoportdöntőt játszhasson, ahol tisztesen helytállva ugyan, de vereséget szenvedjen. Tavalyelőtt az 50 győzelmet számláló alapszakasz után a Nuggets épphogy bejutott a rájátszásra, hogy aztán a csapat az első körben búcsúzzon – szintén – a Lakers ellen, amely párharcban nem mellesleg pont Iverson tűnt a legmotiváltabbnak denveri oldalról. Ha ehhez hozzávesszük, hogy közben Nené Hilario is végre egy egészséges szezont tudhatott maga mögött, talán nem is tűnik olyan nagy különbségűnek a tavalyi és a tavalyelőtti Denver teljesítménye.

Iverson ellen az egyik – talán legerősebb – kritika az, hogy nem hajlandó leülni a kispadra, mindenáron kezdőként akar játszani. Allent egy bizonyos Chris Ford ültette le először a kispadra, még Philadelphiában, 2004-ben, mondván, hogy AI kondíciója az akkori sérülése után még nem engedélyezi, hogy kezdőként szerepelhessen a csapatban. Akkor a játékos hatalmas patáliát csapott, és többet nem volt hajlandó az edző kezei alatt játszani. (Egyébként a csapat ezután hősies hajrát vágott ki a playoffért, de nem bírta el a problémás zseni hiányát, a szezon végén menesztették Fordot). Másodszor akkor kezdett a padról, amikor a Denver Nuggetsbe szerződött, és bár jól játszott, dobott 22 pontot és adott 10 asszisztot, a csapat kikapott. A következő mérkőzéstől már Iverson kirobbanthatatlan tagja volt a kezdő ötösnek, egészen a detroiti hullámvölgyig. AI természetesen kijelentette, hogy kezdőként akar játszani, ám mikor a csapatnak nem ment, helyet cseréltek Richard Hamiltonnal, ezután Iverson koptatta a padot. A különbség az előző példákkal szemben az, hogy AI itt valóban megpróbált csereként segíteni a csapatnak, valóban motiváltan lépett pályára, ám a nagy akaratnak végül nyögés lett a vége. Iverson nem játszott jól, amikor a padról érkezett, elmondta, hogy teljesen új számára a szituáció. Persze még így is összehozott egy 17 pontos szezont, amely élete legrosszabbjának számít. Allen azt is elmondta, hogy tiszteli azokat a játékosokat, akik a padról képesek beállni, és onnan segíteni a csapatukat; de néhány mérkőzés után kiderült, ő képtelen erre. Az esetet többféleképpen értelmezhetjük: van, aki legyint, és úgy véli, nem is akart igazán tündökölni új szerepében; van, aki szerint AI egyszerűen kiöregedett, és már nem az a régi pontgyáros, aki néhány éve volt; és van, aki úgy gondolja, hogy Iverson a körülmények áldozata lett. Az igazság, mint oly sokszor, most is valószínűleg a sok szélsőséges álláspont között van. Kétségtelenül közrejátszottak kellemetlen körülmények, – a felsoroltakon kívül megemlíthetjük még azt is, hogy egy igen rutintalan edző kezei alá került, tőle meglehetősen szokatlan szisztémában játszott – ám a mondás továbbra is él: mindenki a maga szerencséjének kovácsa. Valahogyan Iversonnak is alkalmazkodnia kellett volna a detroiti körülményekhez, csapattársakhoz, és az, hogy a csapat az ő érkeztével (na és Billups távozásával, természetesen) olyan mély gödörbe került, amit idestova hat éve nem tapasztaltak a detroiti szurkolók, gyakorlatilag megcáfolhatatlan kritika Iverson képességeit illetően.

A szezon végeztével Dumarsnak természetesen esze ágában sem volt Iversont újraigazolni, így a játékos szabadon igazolhatóvá vált. Arra azért számítani lehetett, hogy nem fog dúskálni az ajánlatokban, valószínűleg azonban ennyire csekély érdeklődésre még ő sem számított. Iverson elmondta, szeretne bajnokesélyes csapathoz kerülni, ám ilyen gárda nem merült fel a nevével kapcsolatban, talán csak a Miami Heatet említhetjük meg, ám úgy tűnik, AI vágyai Floridában süket fülekre találtak. Az egyetlen tervezetet a Memphis Grizzlies tette AI elé, ám ő csak igen nehezen ment bele az egyezségbe. Ez nem is csoda, hiszen a Grizzlies menedzsmentje a szerződésben kikötötte, a tízszeres all-star és négyszeres pontkirály szolgálataira csak a cserepadról számítanak. Iverson azt is leszögezte: a nyáron nem a pénz volt számára az elsődleges, ami persze érthető is, mivel előző gigakontraktusával csekély húszmillió dollárnyi vagyont keresett egy év alatt, persze még nem beszéltünk a különböző reklámbevételekről. A Grizzlies először a mid-levelt kínálta Iversonért, ami idén 5.8 millió dollárt jelent, ám ekkor még nem sikerült megállapodniuk a feleknek, valószínűleg a padoztatás miatt.
Később két csapat került pletykaszinten szóba a 2001-es MVP-vel: az egyik a Charlotte Bobcats, a másik a Los Angeles Clippers együttese. Előbbi neve azért merülhetett fel, mert Larry Brown, a Bobcats edzője a nyár folyamán egy interjúban elmondta, szívesen dolgozna együtt újra Iversonnal, akivel kezdetben Philadelphiában igen rossz viszonyt ápoltak, mára azonban – legalábbis a nyilatkozatokból ez világlik – kölcsönösen tisztelik egymást. (AI például egy 2005-ös Pistons elleni playoff-találkozó kapcsán a világ legjobb edzőjének nevezte Brownt). Természetesen Iverson is szívesen játszott volna Brown kezei alatt, ám erre végül nem került sor, feltehetőleg anyagi okokból, illetve azért, hogy a nagy percigényű játékos a charlotte-i fiatalok töretlen fejlődését ne akadályozhassa. A Los Angeles Clippers sem tett konkrét ajánlatot, ők inkább előtérbe helyezték Ramon Sessionst, végül azonban mindkét játékosról lemaradtak.
A Memphis második ajánlatát pontosan egyelőre nem ismerjük, de a szaklapok egy 3.5 és 4.4 millió dollár közötti summáról értekeznek. Iverson néhány napot gondolkodott az egyéves szerződéstervezeten, majd kimondta a remélhetőleg mindkét fél számára boldogító igent. A Grizzlies nem vállalt túl nagy rizikót, mivel nem adott Iversonnak túl nagy fizetést, és csak egy évre íratta alá, így ha AI nem is válik be, szerződése után szélnek ereszthetik, és sok pénzt nem is dobtak ki az ablakon.

A játékosigazolásokat, cseréket követő szokásos sajtótájékoztatókon mind Iverson, mind Chris Wallace, a csapat általános igazgatója természetesen nagy szavakat használt. Wallace szerint Iverson szemében még ég az a tűz, amelyet a nagy bajnokok, győztesek tekintetében lehet felfedezni.

A valóság az, hogy Iversonnak – ne feledjük, egy Hall of Fame- várományosról beszélünk – a Grizzlies-en kívül nem volt más választása, mert egyik csapat sem tett konkrét ajánlatot neki. Egy olyan embernek, aki annyi mindent elért, és ahonnan indult, feltehetőleg óriási trauma lehetett az őt körülvevő érdektelenség. A legtöbb GM egyszerűen nem merte vállalni a problémás magaviseletű játékos szerződtetését, holott a 3.5 millió dollár egy ilyen kaliberű játékosért egyáltalán nem számít nagy összegnek. Itt lábjegyzetként meg lehet említeni, hogy a Philadelphia 76ers vezetősége sem kért Iversonból, habár nem egy szurkoló ábrándozott el a leigazolásán.

Az őt körülölelő közöny miatt minden bizonnyal különösen nagy bizonyítási vágy munkálkodik Allen Iversonban. Ismerjük a mentalitását: minden meccsre úgy megy ki, mintha az életéért harcolna, vagy ahogy ő mondaná, mintha élete utolsó mérkőzése lenne. Tegyünk hozzá még egy adag sértődöttséget, dühöt, agressziót, 3 hónap pihenést. Az eredmény kétesélyes: vagy tovább süllyed az egyébként még mindig kiemelkedő képességű játékos, vagy olyan szezont fut be a Grizzliesnél, mint fénykorában. A szimpatizánsok számára mindenesetre biztató lehet, hogy AI – habár nem kimondottan szívleli az edzéseket – a nyáron igen kemény tréningsorozatot tartott, hogy visszanyerje régi formáját, és felpakoljon még néhány kilónyi izmot. Kitűnő erőben érzi magát, aligha ez lesz az utolsó éve. Ezen felül, ami talán még meglepőbb, Iverson nem csupán fizikálisan képezte magát: nagy irányítók meccseit, játékait nézte videóról. Az elszántság, az akarat tehát megvan, és mint pályafutása során oly sokszor, a kritikus hangok most is valósággal elborítják Iversont. Újra bizonyítania kell.

Talán ez az a szerep, ahol a legjobban érzi magát…

Szerző: Takács Dávid

Dátum: 2009. 09. 19.