Figyelem! A cikkben idõrõl-idõre elõforduló demagóg és érzelmileg túlfûtött mondatokért nem vállalom a felelõsséget! A kockázatok és mellékhatások elkerülése érdekében olvass Nemzeti Sportot!
A ’96-97-es alapszakaszban járunk. Michael Jordan ismét csúcsformában. Mindenki boldog, de talán senki sem annyira, mint az NBA elöljárói. Ugyan a kosárlabda szerelmeseit lekötötték (?) a „Jordan-mentes” évek rájátszásai, a ’94-es Houston-Orlando és a ’95-ös Houston-New York döntõ katasztrofális nézettségi adatokat hozott. De vége a két szûk esztendõnek, hiszen ’96-ban újra MJ és a Bulls nyeri a bajnokságot.
Kevesen sejtik, hogy Philadelphiában olyan játékos bontogatja szárnyait, aki néhány év alatt gyökeresen megváltoztatja a liga mindennapjait.
A Bulls a Sixers vendégeként lép pályára. A labda az újonc Allen Iversonnál. A liga egyik legjobb védõje, Jordan néz vele farkasszemet. AI csinál egy villámgyors crossovert. Michael csendben hálát ad a tervezõknek, hogy nem sajnálták az anyagot cipõfûzõjébõl, ugyanis csaknem kiesik az Air Jordanbõl. Újra felveszi a védekezõ alapállást. Még egy crossover. A bokaszalagok pár másodpercen belül másodszor is szokatlan erõhatásoknak vannak kitéve, ahogy a piros 23-as megpróbálja lekövetni a kis irányító mozgását. Iverson talán megunja a mûsort. Talán nem akarja tovább alázni minden idõk legnagyobb kosarasát. Felemelkedik egy tempóra. Michael becsületbõl felugrik, de a crossoverek miatt túl távol van, így esélye sincs megzavarni a dobást, pláne mivel a rookie hátrafelé ugorva ereszti el a Spaldingot. Fadeaway jumper. Ahogy MJ szokta. A tempó hibátlan. Két pont kerül a jegyzõkönyvbe Iverson neve mellé.
Nem Jordan az elsõ (és persze nem is az utolsó), aki megtapasztalja AI indulócselének hatékonyságát. A New Jersey hátvédje, Kerry Kittles, még egyetemista korában esik át a tûzkeresztségen. A történet érdekessége, hogy a Georgetown csapatát erõsítõ Iverson kificamodott bokával vállalja a játékot. Ez a sérülés, bár nem túl súlyos, általában kisebbfajta katasztrófával ér fel egy olyan játékos számára, aki elsõsorban gyorsaságának és robbanékonyságának köszönhetõen kerül dobóhelyzetbe. Allen annak rendje és módja szerint végigsántikálja a meccset. Aztán történik valami természetfeletti. Ugyan nem Kittles fogja, egy zárás utáni elváltás után szembe- találja magát vele. Két gyors leütés és a crossover után Kerry már egyszerû szemlélõként figyeli, ahogy AI senkitõl sem zavartatva elsüllyeszt egy tempót a Villanova gyûrûjében. „Abban a pillanatban világossá vált számomra, hogy ezt az embert senki nem lesz képes megfogni.” – mondja Kittles.
Elsõ évében, amellett, hogy bohócot csinál Jordanbõl, elõfordul, hogy zsinórban öt meccsen dob legalább negyven pontot. Senkit nem lep meg, hogy fölényesen nyeri meg az Év Újonca választást.
A virginiai utcagyerek válaszút elé ért. Pontosan úgy, mint Neo a Mátrixban. Mihez kezdjen a pénzzel és a hírnévvel? Vegye be a kék tablettát, és legyen õ is az NBA bábuja, aki elfelejtette, honnan jött? Vagy nyelje le a piros pirulát, vállalja fel a múltját és maradjon hû a gettóban töltött évekhez? Iverson döntése gyors és magától értetõdõ volt. Szembeszállt a rendszerrel.
Ahhoz, hogy tisztán lássunk az elõzõ bekezdéssel kapcsolatban, vissza kell tekernünk az idõ kerekét néhány évvel.

Amikor Allen Iverson megérkezett a ligába, még más idõk jártak. A játékosok, a csapattulajdonosok és az NBA vezetõi egy soha meg nem szövegezett szerzõdés paragrafusai alapján élték mindennapjaikat. Az irányelvek egyszerûek voltak. Az NBA elöljárói mûködtették a gépezetet. A csapatvezetõk virították a lóvét. A játékosok pedig jól viselkedtek.
Nagyon kényelmes abban a hitben élni, hogy az Egyesült Államokban még a kerítés is kolbászból van. Sajnos a helyzet azonban nem ilyen egyszerû és fõleg nem ilyen rózsás. Nem szeretném a cikket szociológiai tanulmánnyá változtatni, de a tényekkel nehéz vitába szállni.
Igen, létezik olyan, hogy White America (tessék meghallgatni Eminem azonos címû szösszenetét).
Igen, ma is élnek olyan emberek az Egyesült Államokban, akik nem hajlandók megbékélni azzal a magasztos gondolattal, mely szerint minden embert egyenlõ jogok illetnek meg.
Igen, léteznek gettók, ahol a nyomor és a nélkülözés útvesztõjébõl két kiút van: a drogok vagy a profi sport világa.
A ’80-as évek elején a felszálló ágban lévõ NBA-nek eladható sztárokra volt szüksége. A jelöltek viszont, az egy Larry Birdöt leszámítva, színes bõrûek voltak, idõnként zûrös háttérrel. Kompromisszum született. Ha az ifjú reménység beadta a derekát, elfelejtette múltját és elfogadta a rendszer szabályait, az sztárt csinált belõle és annyi pénzt tömött a zsebébe, amennyit két emberöltõ alatt sem lehet elkölteni.
Az új rendszer elsõ „terméke” Magic Johnson volt, aki hatalmas mosolyának és csodálatos játékintelligenciájának köszönhetõen pillanatok alatt elnyerte az amerikai háztartások rokonszenvét.
A második Michael Jordan volt a sorban. Kevéssé ismert tény, de az ifjú MJ életvitele sokkal inkább hasonlított Iversonéra, mint Magic-ére. Aztán az addig sportos cuccokat hordó, KRS-t hallgató srác hirtelen minden nap más öltönyben jelent meg a kamerák elõtt, nem volt többé hajlandó kétszer ugyanabban a (mellesleg róla elnevezett) cipõben pályára lépni és sorra vállalt szerepeket többek között a VISA, a Gatorade és McDonald’s reklámfilmjeiben. Jordan lepaktált a rendszerrel, az pedig a világ egyik leggazdagabb sportolójává tette.
Michael elsõ visszavonulása mindenkit felkészületlenül ért. „Ki az NBA legjobb játékosa?” Hosszú évek után elõször hangzott el úgy a kérdés, hogy senki sem tudta a helyes választ. A liga és a média egy ideig kétségbeesetten kereste a megfelelõ utódot. Hirtelen minden két méter magas, a ziccerdobás tudományát legalább középfokon elsajátító játékosra rásütötték a „Jordan-utód” bélyeget? Grant Hill, Harold Miner, Jerry Stackhouse és persze Kobe Bryant. MJ helyét egyikük sem volt képes betölteni, így az illetékesek szépen lassan belenyugodtak abba a ténybe, hogy talán soha többé nem fog elõfordulni, hogy egy játékos annyira uralja az NBA-t, ahogy azt MJ tette a kilencvenes években. És ez így van rendjén.

Iverson soha nem akart Jordan nyomdokaiba lépni, pláne nem azon az áron, amit MJ fizetett a hírnévért. AI NBA-karrierje elsõ percétõl fogva az utcát képviselte. A benne égõ tüzet a gettók olajoshordóiból felcsapó lángok táplálják. Becsvágyát az utcán játszó tízezrek gyõzni akarása élteti. Tetoválásai hovatartozásának bõrbe vésett bizonyítékai. Keménysége az élet iskolájának diplomája.
A többség nem értette, nem érthette, honnan jött, mit képviselt ez a fiatalember. Õk csak azt látták, hogy a gettók addig befõttesüvegbe zárt szelleme megjelent az NBA fényesen csillogó parkettáján. Az új jelenség félelmet és gyûlöletet szült. Elszabadult a pokol.
Bárhol is játszott, Iversont ellenséges hangulat fogadta. Mindenhol akadt egy vendégszurkoló a Sixers cserepadja mögött, aki abban lelte örömét, hogy válogatott sértéseket vágott Iverson fejéhez. Majom. Nigger. Börtöntöltelék. Gengszter.
Ha néhanapján az újságok címlapjára került, a vele foglalkozó cikkek rendszerint késéseirõl, elkapkodott dobásairól, elviselhetetlen stílusáról és rendõrségi ügyeirõl szóltak. A média képviselõi néha nem érték be ennyivel. Amikor az NBA hivatalos (!) kiadványának, a Hoop magazinnak a borítójára került, szorgos kezek leretusálták tetoválásait a képekrõl. Nem sokkal ezután az egyik amerikai tévécsatorna riportere élõ adásban mérges kis fekete majomnak nevezte.
A liga és a sajtó lejárató hadjárata ellenére Iverson egyre népszerûbbé vált a fiatalok körében. Azon senki sem csodálkozott, hogy a gettóban élõ srácok bálványként tekintettek fel rá. Az már annál inkább meglepõ volt, hogy a jobb körülmények között élõ tizenévesek is példaképet találtak benne. AI élete és játéka mindenkinek tartogatott olyan elemet, amellyel azonosulni tudott. A szenvedélyes, lehetetlent nem ismerõ kisember lassan, de biztosan maga mellé állította a tinédzsereket.
Aztán, ahogy teltek a hónapok, a felnõttek közül is mind többen jutottak el arra a pontra, amikor már képesek voltak maguk mögött hagyni elõítéleteiket. Nevezzük felvilágosodásnak. Nevezzük egy új kor kezdetének.

A mindent elsöprõ áttörés a 2000-2001-es szezonban következett be. Iverson átadta az irányítói posztot Eric Snow-nak, õ pedig hátvédet játszott 15 centivel magasabb és 20 kilóval nehezebb védõk szorításában. Ebben az idényben õ dobta a legtöbb pontot, õ szerezte a legtöbb labdát, és õ töltötte a legtöbb percet a pályán a ligában. Februárban csaknem másfél millióan gondolták úgy, hogy az All-Star meccsen a keleti csapat kezdõ ötösében a helye.
Az NBA elöljáróit sem ejtették a fejük tetejére. Abban a pillanatban, amikor az Iverson rajongók száma elérte a kritikus tömeget, fordítottak a vitorlán és felvállalták mostohagyermeküket. Néhány hónappal késõbb a szezon legjobb csapatába (All-NBA First Team) választott Iverson vitrinjét díszítette az All-Star mérkõzés és az alapszakasz legjobbjának járó MVP-trófea is.
Aki azt hinné, hogy a – jól megérdemelt – siker Allen fejébe szállt, nagyon téved. „Minden mérkõzésen úgy játszom, mintha az lenne az utolsó életemben.” Elszántsága a Bucks elleni keleti fõcsoportdöntõ negyedik mérkõzésén emberfeletti teljesítményre sarkallta.
Természetesen a kezdõcsapatban kapott helyet, bár kórlapja ezekben a napokban a következõképpen fest: kificamodott jobb váll, zúzódott bal térd, zúzódott farkcsont, csonthártyagyulladás a jobb könyökben, fájós csípõ- és keresztcsont. A negyedik negyedben Ray Allen egy ártatlan szituációban arcon könyököli. A kispadhoz sietõ Iverson szájából dõl a vér. Pontosan tudja: ha a bírók észreveszik a sérülést, nem folytathatja a játékot. Tisztában van azzal is, hogy a Sixers esélytelen nélküle, ezért habozás nélkül visszatér a pályára és a hátralévõ percekben nem nyitja ki a száját. Ha sikerül a kispad közelébe kerülnie, észrevétlenül egy törülközõbe köp. Ha erre nincs lehetõsége, egy fintor kíséretében nyel egyet. Amikor már felkavarodik a gyomra, és alig bírja elnyomni hányingerét, a meze alá csorgatja az összegyûlt vért. Végigjátssza a mérkõzést és 28 ponttal, 5 lepattanóval, valamint 8 gólpasszal járul hozzá a Sixers gyõzelméhez.