Aki mondjuk nem az elmúlt öt percben kezdte el követni az NBA eseményeit, az előtt nem maradhatott rejtve a párhuzam, melynek két, végtelenben találkozó egyenese közül az egyiket a 2007/08-as Boston Celtics, a másikat pedig az idén nyáron kialakított Miami Heat jelenti.

Előre fázok a jövő nyári, újabb háromfejű szörnyetegtől, amely jó sansszal New Yorkban fog összeállni. Vajon milyen néven emlegetjük majd a Paul-Anthony-Stoudemire hármast? A Big Three már foglalt, a Very Big Three szintén, mi következik? Extremly Big Three? Huge Three? No mindegy, mindent a maga idejében.

Következzék tehát egy bevallottan szubjektív összevetés, a Nagy Hatos két felének hasonló és eltérő vonásairól.

Csapatépítési logika

2006-07-ben a Celtics sikeresen küzdötte le magát a tabella aljára, egyedül a Grizzlies csapatát nem tudták „megelőzni”. De hiába volt nagyobb a tank, mint Shaq Hummerjében, a Fortuna elfordította felőlük szépséges orcáját, és a draft lottón csak az 5. választási lehetőséget osztotta ki számukra. (Azon a nyáron az első hely egy Odent ért – meglehet, jobban jártak így. Ugyanis.)
Mivel nem érezték elegendőnek az 5. helyezett ifijoncot ahhoz, hogy a csapat évek óta kátyúban döglődő szekerét a magaslatokba rángassa, belefogtak az emberi emlékezet egyik legnagyobb mértékű csapatátalakításába.
A draft napján a menedzsment úgy vélekedett, hogy nemhogy Tony Allen nem egy Megváltó, de még Allan Ray sem az. Ami majdnem az, az nem az!- alapon megszerezték hát a Seattle sztár-dobóhátvédjét, Ray Allent. Szczerbiak, West és az 1/5-ös, Jeff Green volt az ára. A pickcsere (2/5) révén érkezett még Bostonba egy pufi fánk, akiről később kiderült, hogy ő Glen Davis. Tehát, mondanám ismét: Jeff Green (1/5) Glen Davisért (2/5). Izé.
Már itt többen a szívükhöz kapkodtak, hogy micsoda hűha csapat lesz itten kérem, de a nagyágyú becserkészése csak ezután következett. A Minneapolisban már a tehetetlenségtől a sírás szélén álló, sőt, voltaképpen már azon is túl lévő Kevin Garnett csatlakozott a keleti szupergrupphoz. Érte már komolyabb ellenérték is ment: a csapat beáldozta fiatal center-erőcsatár reménységét, Al Jeffersont, plusz kitakarította Gomest, Greent, Telfairt, és Ratliffot is. Hogy még mézesebb legyen a búcsú, a Minny megkapta a Celtics két, 2009-es első körösét is, amiket aztán Flynnre és Ellingtonra váltottak be a Farkasok.
Az imígyen kiürített roster egyből a szabadügynökök Mekkájává tette Bostont.
House, Pollard, Posey még a nyáron, PJ Brown és Cassell pedig tavasszal csatlakoztak az együtteshez.

A Heat az idén nyári építéshez már tavaly ilyenkor elvégezte az előkészítő robbantásokat.
Vájtabb szeműek észrevehették, hogy a keretben alig van olyan játékos, akinek egy évesnél hosszabb szerződése lenne. Akiknek mégis az volt, azokat amint lehetett, elcserélték, így távozott egy marék lepkeköhintésért Beasley és Cook.
A lejáró szerződésű társulatnak aztán nyáron ajtót mutattak, Wade-nek pedig azt mondták: egy-egyezzetek egy kicsit még Chalmersszel (mivel csak ketten vagytok, mást úgyse tudtok kezdeni magatokkal), gondold meg, mielőtt lelépsz.
A hatalmas pénzügyi mozgástérből ugyanis, mire az egyszeri szurkoló kettőt pisloghatott volna, leigazolták a Raptors arcát, Chris Bosht. Majd, LeBron James is bejelentette, hogy tetszik neki ez az elképzelés, és csatlakozna a brigádhoz. Wade is visszaigazolt, és még sokan mások, régiek és újak: Haslem, Arroyo, Joel Anthony, Magloire, Jones, illetve Mike Miller, Ilgauskas, House, Ju-Howard.
Meg persze draftoltak még négy olyan arcot, akiknek már a D-Ligába küldés is sikerélménynek fog számítani.

Akárhonnan nézzük, ez csapatonként három, korszakát meghatározó játékos, dobóhátvéd, kiscsatár, és erőcsatár posztokon. Azt mondhatni, hogy hellyel-közzel ugyanazon az úton indult el a két csapat.

A maradék kezdő

Irányító és center.

A Celticsnél nem tűnt rózsásnak a helyzet. Rondo egy éve volt csak a ligában, ugyan láthatóak voltak irányítói kvalitásai, és elképesztő fürgesége, de hajlamos volt rossz döntéseket hozni, rettenetesen dobott, és túlságosan ropinak találtatott sokak szemében.
Perkins pedig limitált képességű centernek számított, és számít ma is: érti a csapatjátékot, jó védő, de nem valami virtuóz módon képzett. Amolyan szürke eminenciás, egy tömeg mindkét palánk alatt, aki sosem mosolyog, de elvégzi azt a melót, amit egy centernek el kell.
Az eredmények végül a bizakodókat igazolták. Rondo nagyon „élt” a három sztár mellett, Perk pedig takarított, és behúzta a ziccereket. Rondo 10 pontot, 5 gólpasszt, és két labdalopást átlagolt meccsenként. Perkins számai nem túl beszédesek, 6 pont és 5 lepattanó, de, ahogy a szurkolók mondják: „az ő hasznossága számokban nem kimutatható”. Illetve de, mégis: 0.623-al dobta a büntiket. Rondo 0.611-el…

A Miami estében, ajjaj…
Chalmers mit vétett? Ő is lefúrta James anyját, és most nem merik őket a pályán összeengedni? James Mama az irányítókra bukik, vagy mi van? Chalmers tavaly 3,5 gólpasszos (1,5 eladott labda mellett), 7 pontos és 1 szerzett labdás átlagot hozott. Értelmesen mozgatta a csapatot, látott a pályán, védekezett… Helyette James „irányít”. Erről majd később.
A csapat megmentője centerposzton nem Joel Anthony, aki mondjuk tavaly is kitette a szívét az pályára, az ő helye a pad végén van. Nem is az a Jamaal Magloire, aki –szintén az elmúlt szezonban- megmutatta, hogy limitált támadói képességeit ellentmondást nem ismerő védekezésével képes ellensúlyozni. A Heat vezetősége feltette magának a kérdést: ki az az elérhető center, aki öregebb, mint Ilga, gyengébb védő, mint Anthony, és használhatatlanabb támadó, mint Mags? Megvan, hát a jó Eric Dampier! Való igaz, hogy a testében annyi zsír sincs, mint egy csomag selyemsonkában. Sajnos az is igaz, hogy 1m-nél messzebbről a palánkot sem találja el, lassú, mint a tetű, és a Mavsben is kizárólag Kidd halálpontos bepasszainak bezsákolásával tudta elhitetni bárkivel, hogy ő egy profi kosárlabdázó. Sokat elárul kvalitásairól, hogy a Bobcats szofisztikált magasember-állománya (Mohammed-Diop-Brown) mellett sem tudott magának játéklehetőséget kiharcolni.

Ezt az összevetést vitán felül a Celtics nyeri.

Kiegészítők

Bizsuk, táska, napszemcsi… Ja, nem.

A Boston nem panaszkodhatott a padjára. Posey és House ontották a triplákat, Pizsi Brown második ifjúságát élve szedte a pattanókat, egyedül Cassel nyomorultkodása a rájátszásban volt gyorsan elfelejtendő. Elképesztő, de még Scalabrine is hasznos tagja volt a csapatnak.

A Heatnál sem mondhatni, hogy a padon serdülő suhancok ülnek, a nyári új szerzemények közül pl az Miller-Ilgauskas Ju-Howard-House négyes összesen 134 éves.
A cserék teljesítménye értékelhetőbb lesz akkor, ha már Millerrel is lehet számolni.

A pad limitált játékideje, ekkora nevek mellett érthető, és mindkét csapatnál a rutinra helyezték a hangsúlyt.

Edző

Rivers 3. éve volt a Celtics edzője, mikor a vizsgált csapat összeállt.
Alapvetően jó öltözői-és munkamorált tartott fent. Még ennél is fontosabb, hogy szigorú és rettegett csapat-és egyéni védekezést rakott össze, még Allenből is tűrhető védőt nevelt.
Illetve tudhatott régebben is valamit, hiszen 2000-ben, még az Orlando trénereként az Év Edzőjévé választották.

Spolestra szintén 3. éve vezető edző a csapatnál. A védekezést ő is korrektül összerakta. A tavalyi, Wadet nagyrészt teljesen, vagy csak mentálisan nélkülöző, J. O’Neal-al felvértezett csapat, melyet mindenki a lotterybe várt, első körös PO résztvevő lett az irányítása alatt.
A fiatalsága lehet az az ok, ami miatt talán(?) nincs elég tekintélye a Nagyvadak szemében.
Egy kis adalék: Pat Riley 2005-ben 11-10-nél váltotta S.V.Gundyt. 2006-ban bajnokságot nyert a Heat.

Mondhatnánk, hogy ilyen játékosokhoz minek klasszis edző, és furfangos taktika, a Nagy Hármasok elnavigálják magukat a kosárpályán, de ez csak addig van rendben, amíg jönnek a győzelmek. De amint a csapat veszít, azonnal ki kell halászni a gyeplőt a lovak közül… Ezt anno sikerrel tette meg Rivers, és egyelőre kevésbé gördülékenyen sikerül Sponak.
Ráadásul meggyőződésem, hogy Rivers nyakában még a Gatorade-zuhatag is jobban mutat.

Életképesség, játékrendszer, motiváció, szimpátia, eredményesség, és az stb

A Boston esetében az összeszokottság hiányát egy percig sem emlegette senki. Nem kellett tartani az „egók összeférhetetlenségétől”; mindenki tudta, hogy Pierce a csapatkapitány. E mellé jól befért Garnett állatkodása, a társakat folyamatosan tüzelő, hajtó stílus.
A kezdőötösben mindenkinek megvolt a szerepe és a helye. Mindhárman megdobták a 20 ponthoz közeli átlagjukat, Garnett blokkolt és szedte a pattanókat, Allen bevágott meccsenként három triplát, Pierce pedig közel annyi gólpasszt adott, mint Rondo, és persze dobálta magát minden esetben, amint az ellenfél 2m-nél közelebb ért hozzá.
A motiváció az egekben volt, mindhárman gyűrű nélkül. A régi csapatuktól pedig sikerült méltósággal távozniuk. Igaz, ehhez hozzásegítette mindkettejüket, hogy elvileg cserék során váltottak állomáshelyet, de azért mindannyian tudtuk, hogy ilyen kaliberű játékosoknál ez már nem csak a GM-ek döntése.
Eredményesség? 2007-ben utolsó előtti hely, 2008-ban ligaelsőség, 66 győzelemmel, 16 vereség mellett. És egy bajnoki cím. Még valamit?

Vezéri poszt: Wade vagy James? Wade városa, de James egója. Megférnek-e? Eddig úgy tűnik, igen. Bosh a nevető harmadik. Mint opció, úgy is.
Majdan még a nem-Heat szurkolók is a fejüket fogják egy ilyen felállás láttán: James-Wade-Miller-Haslem-Bosh. Nem elképzelhetetlen, csak agyrém. James NEM irányító. Nem attól lesz valaki irányító, hogy fel tudja hozni a labdát, meg ad 4 gólpasszt meccsenként (mellé elad 4 labdát). James egy távolabbról is jól dobó, technikás, emellett gyors és irtó athletikus, erős (ámbár kissé túlsúlyos) kiscsatár. Ezerszer inkább erőcsatár, mint irányító.
Bosh pedig nem center. Alkatra lehetne, de stílusra, habitusra semmiképp. Nézzük meg másként: Pierce-Allen-Posey-Brown-Garnett. Ugye, milyen elvetemült?
A motiváció James és Bosh esetében nem kérdés, a kakukktojás Wade, aki már kiheroizált magának egy gyűrűt 2006-ban. Rossz nyelvek szerint azóta látványosan alábbhagyott benne az akarás, kevésbé teszi oda magát. Persze, ha van lehetősége nyerni, akkor ki nem szeretne, újra és újra?
A Heat súlyos szimpátia-deficittel küszködik.
Wade az Wade. Ez az ő háza, az ő városa, az ő megyéje.
James? Hát… Clevelandben biztos nem írta be magát a szívekbe örökre.
A tv-s showműsorával pedig a semlegesek gyomrában is okozott némi maradandó refluxot.
Meg különben is, az milyen már, mikor valaki 26 éves korára eléri, hogy még a saját csapatának a szurkolói is utálják a képét? Nem akármi.
Bosh viszont simán csak egy twitteren picsogó kislány. Esetében a másik két „nagy”-nak való bepucsítás teljesen természetes, felvállalt, heteroszexuális gesztus.

Hogy mindezek együtt mit jelentenek a hideg tények nyelvén?
A Celtics 2007 dec. 5.-én 15-2-vel állt. Az évet 26-3-al zárta.
Ehhez képest a Heat rögtön az első meccsét elbukta (a Boston ellen), azóta 11-8-nál tart. És ebben szerepel pl az elmúlt hét is (nov 22-28), ahol nem egy, nem kettő, hanem három összecsapást bukott el a csapat. A négyből.

Életkor, tartósság, sérülésveszély

A Bostoni trióval kapcsolatban összeállásukkor legtöbbet hajlott koruk merült fel ellenérv gyanánt.
Allen(31) küzdött kisebb-nagyobb sérülésekkel, Garnett(32)-re nem voltak jellemzők a nagyobb kihagyások, annak ellenére, hogy ugrabugra játékstílusa miatt, folyamatosan jósolták számára a tudós szakértők a nagyobb sérülést. Pierce(30) pedig kimondottan IronMannek volt tekinthető.
A bajnoki évüket le is tolták nagyobb kihagyás nélkül, de a második együtt töltött szezonjuk megmutatta, mit ér a trió, ha csak két ember alkotja: a rájátszásban nem számíthattak a csupaszív erőcsatárra, Kevin hiányában el is véreztek a Főcsoportdöntőben.

A miami hármas életkorban köröket ver elődjére.
Wade(29) az egyedüli, aki huzamosabban bajlódott sérüléssel, James(26) ez irányú megítélése Garnettéhoz hasonló, Bosh(26) pedig szintén elég tartós.

Ha még életben van a kedves olvasó, mikor ideér írásomban, bizonyára úgy véli, személyemben egy elvakult Celtics-szurkolóval van dolga.
Ki kell ábrándítsam: konkrétan a hátam közepére sem kívántam a Bostont, mikor a Nagy Hármast összehozták.

A Heattel pont annyira semmi bajom sincs, mint amennyire nem vagyok oda a Celticsért. Egyszerűen csak azt gondolom, hogy most még, nem annyira gömbölyű minden, mint anno a Zöldeknél volt 2007-2008-ban.

Merész vállalás lenne 19 meccs után kijelenteni, hogy a Heat nem lesz idén bajnok. Egyenesen dőreség azt állítani, hogy az elkövetkező 3-4 szezonban sem lesz az. Ha a Bosh-James erősítés semmilyen mahináció után sem válna be, még mindig elég lenne csak az egyiküket bedobni egy cserébe: ellenérték gyanánt egy közepesebb kezdő és egy fél cseresor könnyedén érkezhetne.
A Marshall Egyetem 1970-es futballcsapatáéhoz hasonló szerencsétlenség kéne ahhoz, hogy ezt a franchiset elkerülje a bajnoki cím a közeli jövőben.

Szerző: Galambos László

Dátum: 2010. 12. 02.