A tengerentúlra tartó Boeing-777-es belseje kevéssé emlékeztet repülõre, sokkal inkább egy nagy társalgóra, ahol az emberek rendezett sorokban üldögélnek. Kivéve a gépen utazó dán ifjúsági úszóválogatott tagjait (rengetegen vannak, eddig azt hittem, hogy a dánok csak kézilabdában és tollaslabdában jók), akik megállás nélkül mászkálnak össze-vissza. Az elõttünk lévõ ülések háttámlájára egy kis képernyõ van felszerelve, amin filmeket, híradót lehet nézni, vagy számítógépes játékokat játszani. Van sakk is, na majd én megmutatom nekik – támad fel bennem a harci kedv, ami gyorsan le is lohad, miután a gép a második lépésben ütésbe teszi a vezérét.

Mivel az út közel tízórás, nekiállok filmet nézni. Az elsõ egy filmvígjátéknak szánt francia alkotás, amin háromszor el is mosolyodok, igaz, ebbõl az egyik mosoly kéjes, mivel a fõszereplõ feleségének egy pillanatra felvillan a jobb melle. Sokkal jobban szórakozom a Mátrix harmadik részén, szívderítõ, hogy az amerikaiak mennyi ökörséget tudtak bezsúfolni két órába. Belenézek a „Kapitány és katoná”-ba is, Russel Crowe a Gladiátorban már megcsodált szúrós tekintettel hányja kardélre a francia tengerészeket. Végül angol szerelmes filmre váltok, amelyben Hugh Grant a fõszereplõ. Az „Igazából szerelem” romantikus hangulatba ringat, amelybõl a pilóta rideg hangja riaszt fel, aki a biztonsági övek becsatolására szólít, mert nemsokára légörvénybe érünk. Tessék, tudtam, hogy mégiscsak hajóval kellett volna jönni! A légörvény semmiségnek bizonyul, a gép simán leszáll Houstonban.

A repülõtéren sokan vagyunk, mert a szigorított beléptetés lassan megy, de az amerikaiak nem sajnálják a pénzt alkalmazottakra. Legalább húsz egyenruhás foglalatoskodik azzal, hogy a tömeget sok kis sorba ossza, így aztán lassan, de biztosan haladunk. Elõttem egy sombrerot viselõ öregembernél akad el a beléptetés, aki láthatólag alig tud írni, olvasni. Mellettem egy equadori drogdealernek látszó, köpcös férfit emelnek ki a sorból, ez se fog egyhamar bejutni az USA-ba. Mivel az ember hall rémtörténeteket az amerikai repülõterekrõl való hazaküldésekrõl és mert vízumot is csak hosszú huzavona után kaptam (a budapesti követségen angolul vizsgáztattak az NBA-bõl, feltételezve, hogy újságíróbõrbe bújt csalóval van dolguk), fel vagyok készülve minden fifikás kérdésre. Ez meg honnan van?- mered útlevelemre a joviális határõr, mint a szakértõ, aki értéktelen, de érdekes ritkaságra bukkan. Jönnek a kérdések, láthatóan megnyerem jóindulatát, mert minden papírom frankón ki van töltve, nem kell velem bajlódnia, mint a kalapos öreggel. Természetesen szóba kerül, hogy kosármeccset nézni jöttem, megjegyzi, hogy tizenhárom éves fia is kosarazik. Talán õ lesz a következõ Steve Francis? – próbálok a kedvében járni. Bólogat, „Én Vince Cartert kedvelem.”- tesz igazi hozzáértõre valló megjegyzést. Ki nem? – jegyzem meg szellemesen, mi szakértõk tartsunk össze – gondolhatja, pecsét be, útlevél vissza, méltóságteljesen int, beléphetek az Amerikai Egyesült Államokba.

A repülõtér tele van rendõrõkkel, tízméterenként állnak és irányítják a budapesti mércével mérve gyenge forgalmat. Sokat kérdezõsködöm, telefon, busz, autókölcsönzõ; mindenki készségesen, mosolyogva válaszol, szokatlan ez nekem, egyszerû magyarnak. Egyelõre értek is mindent, kivéve az autókölcsönzõs fekete srácot, aki nagyon súlyos bronxi (vagy nem?) akcentussal beszél.
Immár az autóban ülve elcsodálkozom: az amerikaiak nem cicóztak sokat az úthálózattal, az összes fõutat áthúzták a városaikon. A trükk az, hogy két szinttel magasabban. Így mindenki zavartalanul szelheti át a várost és hajthat le a 4-5 sávos autópályákról a neki megfelelõ városrészbe. Vannak hatszintes csomópontok is, azaz hat különbözõ szinten keresztezik egymást az autópályák, kicsit Madách falanszterében érzem magam. Mindez már Houstonban van, ami igazi amerikai nagyváros, 150 éves történelemmel és rengeteg felhõkarcolóval.

Elfoglalom a szállást, az indiai származásúnak látszó recepciós készséges; itt mindenki készséges, mi több jókedvvel végzi a munkáját. Így is lehet?
Este a TV-ben Dallas-Sacramento meccs van, elkezdem nézni. Nash jól nyomja, Webber alig tud futni, de magyar idõ szerint már hajnali négy óra van, szégyenszemre a második negyedig bírom csak és elalszom.

Houston Budapest-méretû világváros, a forgalom mégis sokkal elviselhetõbb, köszönhetõen elsõsorban a jóval fejlettebb úthálózatnak. Hja, könnyû úgy utat építeni, hogy nem kell évszázados adottságokat figyelembe venni…
A Toyota Center nem csúnya, jegy van bõven, még válogatni is tudok. Utána a repülõtérre megyek, ahol felveszem „küldöttségünk” másik két tagját. Kicsit rosszabbul járnak, mint én tegnap, közel 3 óra alatt jutnak csak át az útlevélellenõrzésen.
San Antoniónak vesszük az irányt, már este van, mire bejelentkezünk motelünkbe. Orlando-Atlanta meccset ad a TNT, micsoda derbi, a két „új” fiú már régen alszik. Próbálok fennmaradni, de újabb csúfos vereséget szenvedek az idõeltolódástól, a kezdõ sípszót már nem hallom…

A mérkõzések színhelye a közel 65000 férõhelyes Alamodome (mily meglepõ névválasztás!). Az akkreditációt gyorsan elintézzük, a csarnok hatalmas, az esemény remekül szervezett. Rengeteg szolgálatkész ember gondoskodik a zavartalan lebonyolításról, nagyon tartalmas beharangozó anyagokat és jó kaját kapunk. A mérkõzés kezdete elõtt felmegyünk a szektorokba körülnézni. A lépcsõk tetejénél nézelõdünk, mikor nagyon magas, kisportolt, szemüveges fickó jelenik meg közvetlenül mellettünk elegáns öltönyben. Többen autogramot kérnek a rokonszenves fiatalembertõl, biztos valami híres ember. Hosszú másodpercek telnek el, mire rájövök, hogy David Robinsont látom. Az elsõ sokkból még fel sem ocsúdunk, mikor Matt Harpring biceg el az orrunk elõtt. Barátságosan integet a Georgia Tech szurkolóknak (a Yellow Jackets legendás játékosa volt, csakúgy mint Stephon Marbury és Kenny Anderson), majd elfoglalja a helyét, mint egyszerû nézõ.

Pár órát ugorva az idõben, éjféltájt internet kávézót keresünk, hogy el tudjam küldeni az elõdöntõkrõl írt beszámolót honlapunk számára. Az amerikaiaknál azonban ismeretlen az internet kávézó fogalma, mivel mindenki otthon internetezik. Végül hajnali kettõkor találunk egy városszéli fénymásolót, ahol nekiállok bepötyögni a cikket. A bérlet ára igen borsos, 1 óra internetezés átszámítva 5000 forintba kerül. Mivel annyi idõ alatt nem végzek, újabb bérletet vennék, mikor kiderül, hogy nincs nálunk több pénz. Így aztán dühösen, dolgomvégezetlenül térünk haza.
Jöjjön most az a tudósítás, amit akkor éjszaka akartam elküldeni haza.

Oklahoma State Cowboys – Georgia Tech Yellow Jackets 65 – 67

Az elsõ csatát az Oklahoma State nyeri, majd kétszer akkora szurkolótábora jóval nagyobb üdvrivalgással örvendezteti meg kedvenceit. Jobban is kezd a Cowboys, a csapat legjobb pontszerzõjének, Tony Allennek a triplájával 9-5-re vezetnek. A másik oldalon Marvin Lewis is besuhint egy hárompontost, mire az éretten irányító Jarrett Jack úgy gondolja, ebbõl lehet valami és elkezdi tömni labdával Lewist. A vékonydongájú hátvéd szorgalmasan dobálja is a triplákat, meg sem áll négyig, az utolsó után már a Georgia Tech vezet 19-16-ra. Közben az indiszponált Allen a padon csücsül a gyorsan begyûjtött 3. személyi hibája miatt. Helyét a dinamikus csatár, Ivan McFarlin próbálja átvenni, de a Yellow Jackets elõnye lassan, de biztosan nõ. Többször megjátsszák Luke Schenschert is, és az ausztrál center magassági fölényét (215 cm magas) kihasználva könnyû kosarakat dob, ami elegendõ ahhoz, hogy a Georgia Tech 37-30-as vezetéssel vonuljon pihenõre.

A szünet után Allen faultol újra, megint leül. Schenscher pontjaival biztosan tartja 10 pont körüli elõnyét a Yellow Jackets. A félidõ derekára aztán felzárkózik a szívósan küzdõ Oklahoma State, sõt az apró irányító, John Lucas (a Clevelandet tavaly edzõ John Lucas fia) triplája és duplája után már csak kettõ van közte. Ekkor a Georgia Techben Will Bynum tartja a lelket, aki középtávoli tempóval, majd könnyû ziccert eredményezõ, okos passzal válaszol Allen és McFarlin kosaraira. Bõ 1 perccel a vége elõtt 3 pontos hátrányban az Oklahoma State támadhat, de eladják a labdát, amely „szívességet” a 2. félidõre teljesen elszürkülõ Marvin Lewis azonnal viszonoz. Lucas köszöni szépen és beleáll egy nyolcméteres triplába, naná hogy bemegy, egyenlõ!

A Georgia Technek egy támadásnyi ideje marad, némi tétova passzolgatás után Bynumhoz kerül a labda. A végig jól játszó csereirányító (aki már a Kansas és a Nevada ellen is dobott döntõ kosarakat) nekiindul, betör és 2 másodperccel a végsõ dudaszó elõtt egyensúlyából kibillentve enged el egy ziccerszerû dobást. A labda némi tétovázás után beszédül a gyûrûbe, a Yellow Jackets az NCAA döntõjébe, Bynum a mennybe megy.
Összességében a megfontoltabban játszó és kiegyensúlyozottabb csapatszerkezettel rendelkezõ Georgia Tech megérdemelten gyõzött.

Legjobb pontszerzõk: L. Schenscher 19, M. Lewis 15 ill. J. Graham 17, I. McFarlin 16
Legjobb lepattanózók: L. Schencher 12, A. McHenry 7 ill. J. Graham 10, I. McFarlin 8
Legtöbb gólpassz: J. Jack 5 ill. T. Allen 4

UConn Huskies – Duke 79 – 78

Az elsõ percek Chris Duhon és Ben Gordon párbajával telnek, a Duke irányítója betörésekbõl, míg a UConn hátvédje tempókból eredményes. Emeka Okafor 4 perc alatt begyûjt két személyit, így leülni kényszerül az NCAA legjobb magasembere, mégis 15-4-re vezet a Huskies Charlie Villaneuva triplája és duplája után.
Luol Deng triplájával és szép egyéni akciójával gyorsan felzárkózik a Duke 1 pontra. Sõt, a Texasban jól csengõ névvel rendelkezõ Daniel Ewing kétszer is szépen játssza tisztára a center Shavlik Randolphot és máris a Duke vezet 19-16-ra. A nagy iramú mérkõzésen sok hibát vétenek a csapatok, de az okosan játszó Deng révén mégis inkább a Duke kovácsol tõkét a felfokozott tempóból, olyannyira hogy a félidõ 41-34-es vezetésükkel zárul.

Okafor csak a 2. félidõ 3. percében dobja elsõ pontját, azt is büntetõbõl. De mintha ez adna jelt a Huskiesnak, Gordon-dupla, Rashad Anderson-tripla és 3 pontra csökkentik a hátrányt. Okafor is kezd éledezni, két támadó lepattanót is bezsákol, de a Duke Ewing betöréseivel tartja az elõnyt. Gordon briliáns egy-egyezése után Okafor blokkol óriásit, majd szép turnaround- jumpert helyez el az ellenfél kosarában. De a Duke remek csapat, megint nekidurálják magukat és bemutatják a teljes támadó arzenáljukat: Ewing és Duhon betörésbõl, Deng középtávolról, J.J. Redick büntetõbõl (95%-os büntetõdobó) és a triplavonal mögülrõl talál be, megint 8 pontra növelve az elõnyt. 4 percnél is kevesebb van hátra, mikor Jim Calhoun, a Huskies edzõje kér idõt, nemhiába mert a triplavetõgép Anderson azonnal hárompontost vág be.

Az utolsó percekben sorra pontozódnak ki a Duke centerei, Sheldon Williams és Shavlik Randolph nélkül már csak Nick Horváth próbálja megállítani Emeka Okafort. Kevés sikerrel, mert a center két támadást is eredményesen fejez be és a Connecticut az 1. félidõ eleje óta elõször vezet. Anderson büntetõi után már 3 pont az elõny és Redick kihagyott triplája után csak abban bízhat a Blue Devils, hogy a pocsék büntetõzõ Okafor mindkét büntetõjét elrontja. De a center a másodikat értékesíti és hogy ez milyen fontos volt, csak akkor derül ki, mikor Duhon a hátralévõ 3 másodpercben 10 méterrõl még bedob egy triplát.
Remek mérkõzésen parádésan játszó Duke-ot gyõzött le a UConn elsõsorban Okafor 2. félidei játékának köszönhetõen.

Legjobb pontszerzõk: E. Okafor – B. Gordon 18 – 18 ill. L. Deng 16, C. Duhon 15
Legjobb lepattanózók: J. Boone 14 ill. L. Deng 12
Legtöbb gólpassz: T. Brown 3 ill. C. Duhon 6

A mérkõzésen az eredmény teljesen érdektelen, mindenki a játékosok képességeit és adottságait figyeli és azt fontolgatja, melyikük hol kelhet el az idei drafton, ha egyáltalán jelentkezik rá.
A szünetben a szerb Luka Bogdanovic melegít, éppen triplákat dob. Az elsõ jó, a második is….. tíznél abbahagyom a számolást, ez mindent bedob? Ha mindent nem is, de az idõközben elkezdõdött 2. félidõben is bevág kettõt, majd két lerohanást is okosan fejez be, ügyes játékos. Bár a mûsorfüzetben erõcsatár/centerként van föltüntetve, játéka sokkal inkább emlékeztet kiscsatáréra, ezen belül is Peja Stojakovicéra.
A másik oldalon a már a középiskolás All-Star gála zsákolóversenyén is feltûnt J.R. Smith helyez el néhány hárompontost a világválogatott kosarában. Aztán a North Carolina egyetem csapatába készülõ hátvéd úgy dönt, megmutatja atlétikus képességeit is. Nekilódul, bepattog a palánk alá és zsákol két akkorát, hogy majd kiesünk a székünkbõl.
Az amerikai csapatot Sebastian Telfair, Stephon Marbury unokaöccse irányítja. Telfair nagyszerû streetball-irányító. Ezúttal azonban kicsit zavarja, hogy a játékosok száma néggyel több a megszokottnál. Az apró játékmester (csak 182 cm magas) gyors, mint a villám és remekül vezet labdát, de nehezen váltja ezt aprópénzre. A világválogatott kapitánya azt a 17 éves Sergio Rodriguezt állítja Telfairre, aki úgy néz ki, mint a kisiskolás, aki bekönyörögte magát a nagyok meccsére. Az amerikaiak egy-egyeztetik is Telfairt a spanyolon, sikerrel, de a Coney Islandrõl származó irányító ahelyett hogy befejezné az akciót, rendszeresen megijed a feléje lépõ magasemberektõl és ütemtelen középtávolikat enged el. Telfair csak balra, a hozzá legközelebb állóhoz passzol, mígnem egy betörés után – demonstrálandó tehetségét – kioszt egy „balra nézek, jobbra adom” típusú passzt Al Jeffersonnak, aki súlyos zsákolással tesz pontot az akció végére.
Ha már Jeffersonnál tartunk: a jól megtermett erõcsatár NBA-fizikumnak tûnik a srácok között, és jól használja tömegét és dinamizmusát a palánk alatti harcban. A másik oldalon a 17 éves kínai center, Yi Jian Lian sem ügyetlen. Képzett és 217 cm-es magassága ellenére is nagyon fürgén mozog.

Az amerikai csapat legnagyobb sztárja kétségkívül Josh Smith. A 208 cm magas kiscsatár akár az idei draft harmadik helyén is elkelhet. Smith gyorsan be is mutatja játékának fényeit és árnyékait. Mozgása Carl Lewist idézi, a megdöbbentõ az, hogy nem tûnik sokkal lassabbnak vagy kevésbé ruganyosnak, mint a sokszoros olimpiai bajnok atléta. Smith e két képességét kombinálja, mikor egy indulócsel után megveri védõjét és néhány villámgyors lépés megtétele után akkorát zsákol, hogy fél Texas beleremeg. Az elsõ félidõben három triplát is bedob és az ellenfél több lerohanásánál is elsõként ér vissza a saját palánkja alá, pedig õ indul legmesszebbrõl.
De egyetlen menyasszony sem lehet ennyire szép, Smithnek is akadnak jócskán hiányosságai. Általában eszébe sem jut passzolni. Labdavezetése, egy-egyezése csak átlagos. A második játékrészben egymás után vállalja el a rosszabbnál rosszabb dobásokat, lehetõleg legalább egy védõvel az arcában.
Smith amolyan csiszolatlan gyémánt, aki egyszer még nagyon fényesen ragyoghat, ha elvégzi azt a rengeteg munkát, ami az NBA játékossá való éréshez elengedhetetlen.

Csak a történeti hûség kedvéért: a mérkõzést az amerikaiak nagyon simán, 20 ponttal nyerik.