Búcsú a családtól, erõsödõ szívdobogás, indulás. Ráhajtok a kamikáze románokkal és szerbekkel túlzsúfolt E5-ösre. Mégis inkább vonattal kellett volna jönnöm. Jó lenne, ha itt volna Oscar is, feszültségemet levezetendõ megint sakkozhatnánk fejben. Bár a múltkor már a második lépésével ütésbe tette a vezérét, de azért hiányzik. Így csak a „stoppos” lányok kivillanó bájai oldják szorongásomat.
Épphogy beérek Kecskemétre lemeszelnek, rendõrségi ellenõrzés, még csak ez hiányzott. Papírok, csomagtartó, izzókészlet, minden sorra kerül. Mikor szóba kerül, hogy kosármeccsre jöttem, rendõrünk megjegyzi, hogy tizenhárom éves fia is kosarazik. Talán õ lesz a következõ Horváth Ákos? – próbálok a kedvében járni. Bólogat. „Én Czigler Lászlót kedvelem” – tesz igazi hozzáértõre valló megjegyzést. „Ki nem!” – jegyzem meg szellemesen, mi szakértõk tartsunk össze -gondolhatja, papírok vissza, méltóságteljes mozdulattal int, haladhatok tovább.
De mielõtt lew-hez érnék, muszáj egy kitérõt tennem egy nagyobb élelmiszer üzletben, valamilyen töményebb szeszesital vásárlása ügyében, mert a múltkor a házigazda által kínált „pálinka” alkoholfoka inkább a sörhöz közelített. Persze az igazán lelkiismeretes NBA rajongó shoppingolás közben is éber, mint Oliver Miller blokkoláshoz készülõdve és ezt a fajta mély szakmai elkötelezettséget az élet néha kellemes meglepetésekkel honorálja. Így történik ez e sorok írójával is, mikor a kétdekások közt válogató emberben Dj Dominikot vélem felfedezni. Most vagy soha – szánom el magam, mint egy modern Zrínyi, és mikor egy kecskeméti újságírónak látszó személy a polcon válogatva elzárja Dj hátsó menekülési útvonalát, én is akcióba lépek: (innentõl megpróbálom a legteljesebb hitelességgel idézni rögtönzött eszmecserénket):
-Elnézést, véletlenül nem ön Dj Dominik?
-De, én vagyok.
-Adna egy autogrammot?
-Persze.
Míg valamilyen papírfecni, használt buszjegy után kutatok, megpróbálok kis szakmai aromát csempészni a beszélgetésbe.
-Magam is nagy NBA rajongó vagyok Szögedrõl.
-Honnan?
-Szögedrõl.
Láthatóan intenzíven kutat memóriájában beazonosítandó a helyet. Arany szívem van, hát segítek.
-Szöged, a szörb határ möllett.
-Ja igen! – veszi a lapot. – Öttem ott sok könyeret möggyel. Mi járatban vagy erre?
-Az nba1.hu honlap szerkesztõségi értekezletére jöttem. Hé, hova szalad?? Legalább a buszjegyem add vissza! Ki a jobb Kobe vagy T-Mac? Mennyi a fizetésed? – kiabálok utána. Hiába.
Felnézek az égre, ebbõl most nem lesz idézhetõ tanulság, fizetek. Még pár perc és odaérek. Gyomrom görcsben, mert ha minden igaz, ott vár már Bmisi (mostanában manutebol), az amerikai meglepetésvendég. Szóval tartok a találkozástól, mert nemrég megejtettem pár beszólást vele szemben, nem lennék meglepve, ha egy jobbegyenessel indítana üdvözlésképp. Megérkezés, de még a házigazdát is megelõzöm. Nem sokkal, mert rögvest befut, annyi sörrel a csomagtartóban, hogy tartok tõle, Ganxsta Zoli és a Kartell is hivatalos a találkozóra. Rám marad a hûtõfeltöltés, és egyre fogyó türelemmel várjuk Szveséket, akihez amúgy maximum homokórát lehet igazítani. Végszóra befut, vele Bmisi. Egy fokkal elegánsabb, mint James Bond, vállszélessége Karl Malone-éhoz mérhetõ. Kicsit beijedek. Egy hirtelen jövõ, jónak tûnõ ötlettõl vezérelve btamas-ként mutatkozok be neki, s bízom a védõszentemben. Egybõl félrevon és a 77-es Bulls non-figuratív támadójátékáról kezd értekezni. Egy percig se bírom, inkább vallok. Nem veszi a szívére. Keblére vesz, és én csak remélni merem, hogy marad legalább egy ép bordám.
De nincs idõ érzelgõsségre, a pályabérlet már ketyeg. Átszáguldunk fél Kecskeméten, de közben nem tudom nem észrevenni, hogy Szves már a légzsákbizniszben is érdekelt.
Katona József Gimnázium, Gami és az ellenfél üdvözlése, átvedlés. Focival (sic!) kezdünk, ami rögtön egy problémát vet fel, ki álljon a kapuba? Végignézek a többieken, egy sacramentós, egy golden state-es, egy phoenixes, egy memphis-es. Nyilvánvaló, hogy ezeknek fogalmuk sincs a védekezésrõl. Na ja, talán Gami hallotta már a szót. Én viszont már doktori disszertációt írhatnék Jeff Van Gundy védekezési szisztémájáról, szóval felvállalom a kapus pozíciót. Kb. teljes három percig. A harmadik bekapott gól után itt most idézhetetlen jelzõk és tanácsok tömkelege zuhan rám. Elõre küldenek. Ettõl varázsütésre mûködni kezd a gépezet és 4-3-ra megnyerjük a meccset.
Rövid képes értékelések:
Bmisi egy Stammal vegyített Garaba Imre
Gami egy R. Carlosszal ötvözött Kenesei Krisztián
Szves egy Ballackkal lágyított Várady Béla (by Bmisi)
Lew meg egy Nedved génekkel kezelt Vincze Ottó
Kosárra váltunk. Probléma itt is akad, Mojzi, mivel nincs itt. A szerencse a szerencsétlenségben, hogy ezt már két hete elõre közölte. Így az eddigi felkészülésemtõl -fekszem az ágyon távirányítóval a kezemben – eltérõen én keményen edzettem. Elkoboztam az asszony súlyzóit, leengedtem belõlük a fele homokot, és erõsítettem. Most szálkásabb vagyok, mint Bruce Lee, igaz körülbelül ugyanolyan kosarazási képességgel. Visszatérve a kosárra, nos, csúnyán kikaptunk. A magassági és erõfölényben (nem magyarázkodás!) lévõ ellenfél nagyon okosan és türelmesen játszott. Addig-addig járatták a labdát, míg az egyik centerükön én maradtam védõ, és onnantól kezdve hiába vicsorítottam a hóna alól, nem bírtam megakadályozni a könnyû kosarak garmadáját. Szóval hiába lett Gami a meccs pontkirálya, hiába Bmisi okos fejjátéka, hiába Szves elképesztõ munkája a palánkok alatt, elvéreztünk. Tessék? Ja igen, Lew kimaradt a felsorolásból. Nem véletlen. De minden nagy sztárnak adódik az életében egy ilyen nap, mikor a legkönnyebb ziccer is kimarad, bárki átvezeti a lába közt a labdát, gyûrû tövére húzza a zsákolásokat. Még Jordannel is elõfordult, pedig õ nem is ember. De ne reménykedj következõ ellenfél, ott már újra az igazi Lebowskit fogjuk látni!
Ugrás az idõben, már a vacsoránál járunk. A szóvivõ persze Bmisi, akit nem lehet „kifogyasztani” NBA-hez kapcsolódó sztorijaiból. Ahogy telik-múlik az idõ, úgy érzem egyre kellemetlenebbül magam. Mert én két ok miatt jöttem el erre a szerkesztõségi ülésre. Egyik ugye Bmisi, a másik, hogy megpróbálom a fõszerkesztõ uralmát meggyengíteni. Ha a második szándékomat is sikerre akarom vinni, muszáj félbeszakítanom a sztori-áradatot. Bemelegítésképp Szvesre támadok, hogy az „Egy magyar Texasban” címû írásában a Francisrõl szóló részben miért nem használt valósághûbb, realisztikusabb jelzõket? Váltig állítja, azt használt. Kapásból cáfolom, mert kérdem én, hol maradtak például a „fenomenális”, „földöntúli”, „emberfeletti” s hasonló jelzõk? Egy ideig meredten néz – fejében megszületik a megoldás-, és IGAZAT AD NEKEM! Sõt megígéri, hogy a következõ útibeszámolójában (Egy magyar Floridában) már használni fogja a hiányoltakat. Ez a kis siker fellelkesít, és folytatom a honlap kibõvítésével kapcsolatos elképzeléseimmel. Ez viszont már igazi mission impossible. Elõször az alapszabályra hivatkozik, hogy nem vagyok szerkesztõ, így javaslatot se tehetek. Azért mert írtál egy-két csapatelemzést, még nem vagy szerkesztõ, ahhoz híreket is kell vállalni, söpör le. Segítségkérõen Gamira és Lewre tekintek, de õk kerülik a szemkontaktust, bár Gami bátorítólag tapossa a nagylábujjamat. Elhûlök, úristen, ezeket már így betörte? Visszavonulót fújok, nekem fontosabb a saját egyéniségem, nem akarok úgy járni, mint Thunder, inkább visszaengedem a társalgás folyamát a sztorizás medrébe. Repül az idõ, Gami már igencsak sürgeti az asztalbontást, mivel még most vissza kell mennie Pestre, s mert minket meg vár a sörrel dugig rakott hûtõ, engedünk neki.
Töredelmesen bevallom, az ezutáni történésekre már nem igazán emlékszem. Vannak halvány emlékképek, söröket bontogatok, valaki a trade exception lényegét magyarázza nekem (vagy én magyaráztam valakinek…), mindegy. Az utolsó hangfoszlány emlékem, hogy valaki azt mondja fél 4, de ekkor már aludtam.
