A Dunk Contest az All-Star hétvége egyik leglátványosabb eseménye, ezért amerikai barátaink megadják a módját. Engedtessék meg, hogy összehasonlítsam az eseményt annak magyar megfelelõjével! Aki ugyanis tiszteletét tette az All-Star Game hazai változatán, pontosan tudja, hogyan lehet egy ilyen rendezvényt tönkretenni.
Amíg a tengerentúl a legjobb zsákolók összecsapása önálló mûsorszám, addig nálunk a férfiak mérkõzésének félidejében kerül megrendezésre. Ez nem kifejezetten szerencsés, hiszen indokolatlan sérülésveszélynek teszi ki a gála – közel fél órán keresztül ücsörgõ – résztvevõit.
Amíg a tengerentúl egy hátborzongatóan mély hangfekvésû szakember feladata a történések helyszíni kommentálása, addig itthon két elmeroggyant, a feladatra tökéletesen alkalmatlan idiótát kell hallgatnunk, akiknek „tehetsége” kimerül abban, hogy az általános iskola ötödik osztályában rendszeresített angol nyelvkönyv elsõ fejezetének szókincsére építve olyan vicceket alkotnak a mit sem sejtõ amerikai játékosok nevébõl, amelyek még a Mikroszkóp Színpadon sem ütnék meg a – mellesleg rettenetesen alacsonyan felállított – mércét.
Amíg a tengerentúl olyan hatalmasságok feladata a képernyõk elõtt ülõk tájékoztatása, mint „Sir” Charles Barkley, Kenny „The Jet” Smith és Magic Johnson, akik senkit (egymást sem) kímélnek addig Magyarországon be kell érnünk a rutinos, és az európai „hadszíntéren” valóban otthonosan mozgó Rónai Egonnal és szakértõivel. Félre ne értsetek, tisztelem azt, amit az NCAA-t is megjárt Krasovec Péter, valamint az elnyûhetetlen irányító, Boros Zoltán elért a pályán, de kétségtelen, meglett koruk ellenére a mondatalkotást csak alapfokon sajátították el. Török „mindenkirõl van egy majdnem igaz sztorim” Pétert csak azért említem meg, hogy nehogy megsértõdjön, esik róla elég szó az nba1.hu fórumaiban.
Amíg a tengerentúl a zsûriben nem találunk olyan embert, aki fénykorában nem ugrotta volna át helybõl Czigler Lacit (gondoljunk csak az Icemanre, George Gervinre, vagy a pontozók elnökére, a valaha páratlan rugókkal rendelkezõ Julius Ervingre), addig itthon az évek során hozzá kellett szoknunk a kosárlabda nagy öregjeihez, valamint – és ezt inkább nem is kommentálnám – az eseményt szponzoráló cég marketingeséhez. Mielõtt megköpködnétek, megint csak nem arról van szó, hogy ne ismerném el mondjuk Zsizsi bácsi példaértékû karrierjét, de kétségtelen, õ sincs birtokában annak a tudásnak, amely egy zsákolóversenyen bemutatott gyakorlatok objektív megítéléséhez szükséges.
De elég a morgolódásból, nézzük, mivel rukkoltak elõ az NBA legjobb zsákolói 2005-ben!

Igen, a legjobb zsákolói! Utólagos engedelmetekkel nem ismétlem meg – noha egyetértek velük – a nagyszerû Kenny Smith és a kiváló Marc Stein véleményét, akik szerint a pénzdíj drasztikus megemelése még olyan sztárokat is megmozgatna, mint Carter, McGrady vagy Bryant, akik jelenleg leginkább hülyegyerekek szórakozásaként tekintenek a rendezvényre. A sorba gyorsan beállt James is, aki zsinórban másodszor mondja le a zsákolóversenyt, hogy aztán az azt megelõzõ, illetve követõ nap megerõltetés nélkül szaggassa szét a gyûrûket.
Tehát a legjobb zsákolók. Nézzük, mivel is rukkoltak elõ!

Chris „Birdman” Andersen teljesítményére nehéz szavakat találni. Amellett, hogy töketlen passzaival a csaknem biztos továbbjutástól fosztotta meg New Orleans-i csapattársát, írd és mondd tizenöt (!) kísérletre volt szüksége ahhoz, hogy kétszer a gyûrûbe juttassa a labdát. Amit ez a szerencsétlen fiú Barkley-éktól kapott, azt egyhamar nem teszi zsebre, de valljuk meg, rászolgált a cinkre.

J. R. Smith elsõ gyakorlatát még nem láthattuk zsákolóversenyen. Ha már az elsõ alkalommal sikerült volna kellõ gyorsasággal áttennie a háta mögött a labdát, az Isten sem mentette volna meg attól, hogy ötven pontot kapjon. Második gyakorlata már kevésbé volt fantáziadús, de talán még így is kiharcolhatta volna a továbbjutást, ha a feladó szerepét játszó Andersen nem mond az este folyamán másodszor is csõdöt.

Amare Stoudemire hasonló paraméterekkel rendelkezik, mint a Birdman (azt hiszem, ennek a becenévnek is lõttek), de a Suns parádés felépítésû sztárja jól mérte fel saját képességeit. Elsõ gyakorlata a Smith-ek számára nem jelentett volna túl nagy nehézséget, de egy közel 210 centis és több mint 110 kilós embertõl kifejezetten szép teljesítmény volt. Másodszorra már valami nagyobb durranásra volt szüksége és a zsûri (na meg persze a közönség) meg is kapta, amire vágyott. A Nash által visszafejelt labdával húzott 180 láttán már tudhattuk, nagy dolgok vannak még készülõben.
A döntõben, látva a rivális teljesítményét, már Amare is túlvállalta magát, bár a sokadik kísérletre csak begyömöszölt láb alatt átrakott kétkezes még így is fantasztikus teljesítmény. Utolsó gyakorlata már csak puszta formalitás volt, de Nash ismét tett arról, hogy leessen az állunk. Stoudemire összességében jól szerepelt, bár kétségtelen, két leglátványosabb és legötletesebb gyakorlatának nem õ volt a fõszereplõje.

Ezzel elérkeztünk az este fõszereplõjéhez, az atlantai Josh Smith-hez, akinek teljesítménye csak a legnagyobbakhoz (Erving, Jordan, Carter) mérhetõ. Vette a fáradságot arra, hogy felkészüljön a versenyre, gyakorlatai egyszerre voltak ötletesek és látványosak, a mezcsere pedig zseniális ötlet volt. Nem mellékesen a koncentrációjával sem akadtak problémák, elhibázott kísérlet nélkül zárta az estét.
Elsõ zsákolásához gyakorlatilag a büfébõl futott neki. Sokan húztak már a büntetõvonal közelébõl elemelkedve, de ennyire lazán és szép ívben én még senkit nem láttam elúszni a gyûrûig. És ez még csak a kezdet volt, hiszen amikor ismét sorra került, egyszerûen átugrotta a szaggatott vonalon ücsörgõ Martint.
A döntõ párosítását nézve egyértelmû volt Smith fölénye, de az atlantai tinédzser tett arról, hogy gyõzelme ne a véletlenen múljon. Wilkins mezének felvétele és legendás zsákjának megismétlése egyszerre volt hatalmas ötlet és tisztelgés a Hawks legendás játékosa elõtt. Egyszerûen nem lehetett nem ötven pontot adni rá.
Utolsó gyakorlata – összehasonlítva az elõzõekkel – már csak levezetés volt, bár azt hiszem, nem tévedek nagyot, hogy sokan elfogadnák ezt a 180 Windmillt a repertoárjukba.

A két Smith és Stoudemire tett arról, hogy a denveri publikum és a televíziók elõtt ülõ milliók olyan színvonalas versenyt láthassanak, amelyre Carter 2000-es ámokfutása óta nem volt példa.

The Dunk Contest is back! – üvöltötte Magic és igaza van. A labda most már a nagyfiúk kertjében van…