Nincsenek jó emlékeim Szegedrõl.
Amikor elõször ott jártam, két lepattant bölcsészlány, akiket jóérzésű ember bottal sem piszkált volna meg, 10-0-ra megvert engem és Szaki barátomat csocsóban. Amikor másodszor ott jártam, a lány, akit egy jóérzésű ember minden lehetséges testrészével megpiszkált volna, és akirõl azt hittem, hogy életem szerelme lesz, hazaérkezésünk után egy nappal lapátra tett.
Rámfért már egy jó élmény.
A várost Szves szégyenteljes állapotban lévõ Opeljében (nagymamád – a szerk.) közelítettem meg, mellettem magával a mesterrel, mögöttem pedig a Lakers Szakkörrel (Benii & Mojzi), akik a Kobe-Radma-Odom trió nagyhatalmi törekvéseirõl cseréltek eszmét. Szegeden Oscar már a kapuban várt bennünket, az est háziasszonyának, a gyönyörű és kedves Rékának (õ lenne Oscar nõvére) társaságában. Ekkorra lassan már kezdtem megszokni, hogy a szerkesztõségbõl gyakorlatilag senki sem úgy néz ki, ahogy elképzeltem. Mivel a házhoz tartozó mintegy hét és fél hektáros arborétumon tankhadosztályak is balesetmentesen hancúrozhattak volna, kétség nem fért ahhoz, hogy ideális helyszínne lesz visszafogott kerti mulatozásunknak. A Réka és Oscar kooprodukciójában készült fergeteges sült húsokat és salátákat már gyakorlatilag teljes létszámban kezdtük elpusztíntani, vagyis a már említetteken kínvül teli szájjal csámcsogott Freeman, Thrill és AirCanada is.
Jól éreztem magam, de valami mégis hiányzott.
Aztán az est beálltával nyílt a kertkapu, belépett Faxe, és öröm töltötte el a szívem.
„Hiszen ennek a drága embernek a kezében J?germeister van!”
Majd elfogott a jeges félelem.
„De csak egy üveg!!!”
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy én már Szeged felé is meg szerettem volna állni ínyemre való innivalót vételezni, de mivel Szves az éhség démonával bínrkózott, ellentmondást nem tűrve közölte velem is, hogy leszek kedves sört inni.
De csak ez az apró jel hiányzott! Segített persze az is, hogy hamar kiderült, hogy nem csak az én fõúri hóbortomról van szó, hanem valós társadalmi igényt sikerülne kielégíteni annak, aki hajlandó lenne a nyakába venni a várost.
Gondolok itt egészen pontosan arra, hogy az elsõ üvegnek úgy 15 perc alatt sikerült a seggére vernünk. Freeman absztinens, hogy foglalja a lába nyomát bronzba és aranyba Rodin, így színvesen vállalkozott arra, hogy keres velem egy késõ este is nyitva tartó közértet.
Nem szaporítom tovább a szót. Legyen elég annyi, hogy sikerrel jártunk.
Az est hátralévõ része kinek kevéssé, kinek jobban, de valamennyire kicsit mindenkinek a homályba vész. Talán nem követek el szentségtörést, ha elárulom, hogy volt, akinek kifejezetten dicstelen véget ért az éjszaka. A pajtáskodás és a nevetgélés egészen hajnal fél háromig tartott, amikor is jelen sorok írója elment aludni. Ha szabad hinni a független beszámolóknak, a beszélgetés ezután sem fejezõdött be, bár a témaválasztás kissé komolyabbra fordult. Hajnal négy óra magasságában végleg elhalkult a ház, csak egy-egy horkantás, vagy dallamos öklendezés verte fel az éjszaka csendjét.
Amikor másnap reggel fél nyolckor egy beszélgetés hangjaira ébredtem, kicsit felhúztam magamat, hiszen alig négy óra telt el, hogy álomra hajtottam a szokásosnál kissé nehezebb fejemet. Aztán megbocsátottam a kint ülõknek, hiszen az a feszült figyelem, ahogy a szerkesztõség tagjai ujjaikat az NBA ütõerén tartják, csak úgy lehetséges, ha az ember akut álmatlanságban szenved. összevakartam hát magam, és kivonszoltam a testem a kertbe, ahol sikerült is lassan, de annál bizonytalanabbul magamhoz térnem.
A hazai pálya elõnyét élvezõ Oscart csak nem ette le a fene, pedig már reggelizni szerettünk volna. Ezért elkezdtünk hangosan azon álmélkodni, hogy ismét Krause lett a Bulls GM-je. A házigazda két perc múlva már a kertben állt, fülén a telefonjával, és megpróbált jegyet foglalni a legközelebbi Chicagóba induló repülõgépre. Nem volt rövid beszélgetés, hiszen a diszpécser nehezen értette, hogy mit sziszeg Oscar összeszoríntott fogai között egy Rambo-tõrrel, és az indulási idõpont felírását is megnehezítette a kezében lévõ két kis kaliberű géppisztoly.
Miután érzékeny búcsút vettünk a ház asszonyától, Szeged belvárosa felé vettük az irányt. A patinás Virág Cukrászda szakácsa aznap reggel elfelejtette felvenni a munkát, ezért csak tortát, és snidlinges zsíroskenyeret lehetett rendelni.
Szvest természetesen ez sem akadályozta meg abban, hogy egy közepes lélekszámú etióp falu havi fejadagját megegye. Ez eddig ugye nem kifejezetten meglepõ. Az már annál inkább, hogy a nem mindennapi teljesíntményre nem más figyelt fel, mint a cukrászda nemi identitását még keresõ pincére.
„Jól nyomod.” – szólt a kopasz fiatalember, és mindenki arra gondolt röhögés közben, amire akart.
Miután kiderült, hogy éhen azért talán senki nem fog halni, megkezdõdött a búcsúzkodás, majd hamarosan útnak indultunk hazafelé.
Nem volt tehát közös kosarazás, focizás, meccsnézés, stb.
Volt ezzel szemben barátkozás, világmegváltás, ötletelés, berúgás, stb.
és egy jó élmény.
Nekem.
Szegedrõl.
Szerző: Tõrös Balázs
Dátum: 2006. 07. 21. 19:50