Majdnem negyvennyolc órára volt szükségem, hogy kiheverjem a Rockets playoff-búcsúja okozta sokkot. Természetesen az ember mindig sokat vár a kedvenceitől, legtöbbször a szurkoló túlbecsüli a sajátjai képességeit. Talán így voltam ezzel én is, de azt bátran kijelenthetem: több volt ebben a szezonban.

A kialvatlanság és a kezdeti indulat legyőzése után megkezdődik az okkeresés, vajon mi a rák okozta a csapat kiesését?! A válasz pofon egyszerű: semmi más, mint egy elvesztett meccs, négy fránya pont. Ennyivel volt jobb a Jazz a mindent eldöntő meccsen. Több mint fél év küzdelem után két „fildgól”-on múlott az egész.

Természetesen a valóság ennél összetettebb. Talán ha nem hagyjuk a hetedik meccsre a döntést. Talán ha a Jazz nem fog ki ilyen extra napot. Talán ha a kiegészítő emberek többet tudnak hozzá tenni a játékhoz. Mi innen távolról okoskodhatunk, de a tényeken mindez nem változtat, kiestünk…

Nyilván a korai búcsú után könnyű kikezdeni a frontemberünket. Tracy McGrady már a rájátszás előtt kijelentette, hogy a Rockets sikere, vagy sikertelensége az ő vállán nyugszik. Tehát akkor TMac a bűnbak, rajta ment el az egész. TMac, aki még sose jutott túl az első körön. TMac, akinek a 29 pont, 13 gólpasszos teljesítmény is kevés volt. TMac, aki a meccs utáni sajtótájékoztatón gyermeki őszinteséggel mondta: „Én megpróbáltam. Próbáltam.”. Majd könnyeivel küszködve kiosont a sajtószobából.

A letargiából néhány hét alatt mindenkinek ki kell kászálódnia, és el kell gondolkodni a jövőről. Nagy valószínűséggel az oly sokat kritizált Jeff Van Gundy távozni kényszerül Houstonból, amúgy is lejár a garantált szerződése. Bár az amerikai fórumok tele vannak jobbnál jobb ötletekkel, hogy miként szabaduljunk meg a McGrady-Yao párosunktól, a vezetőség nyilván nem fog ilyen drasztikus lépésekhez folyamodni. Még nem. Kitart a türelem, folytatódik a vadászat a minél jobb kiegészítő emberek után, és megmarad a remény. Talán majd jövőre.

Szerző: Komlósi Péter

Dátum: 2007. 05. 08.