"Valami nincs rendben abban a világban, ahol a legjobb rapper fehér, a legjobb golfozó néger, és a németek nem akarnak háborúzni."

Valamikor tavaly, az iraki hajcihő kitörésekor kaphattam egy e-mailt ezzel a vicces kis mondattal.

Továbbmennék.

Valami TÉNYLEG nagyon nincs rendben azzal a világgal, ahol egy 19 éves kosaras reklámszerződéseinek összértéke meghaladja a 135 millió dollárt.

Vagy mégis? Valóban ennyit érne LeBron James?

Ha szeretnénk pontosan meghatározni, hogy az emberek többsége mikor hallotta először a LeBron James nevet, 2001 júliusáig kell visszamennünk az időben. Az Adidas ABCD névre keresztelt kosártáborának egy bizonyos Lenny Cooke nevű srác volt a sztárja. Egészen a rendezvényt záró All-Star meccs végéig. Egy másodikos gimnazista kölyök, bizonyos James, ugyanis felmosta a 2001-es év legjobb középiskolás kosarasának tartott Cooke-kal a parkettát. Mivel azonos poszton (hátvéd) játszottak, az összecsapás nagy részében egymást fogták. Amíg Lenny 9, addig LeBron 24 pontig jutott, és az ő nevéhez fűződött az a 9 méterről eleresztett hármas is, amellyel csapata megszerezte a győzelmet.

Cooke-nak nem sikerült bejutnia az NBA-be. Noha jelentkezett a 2002-es Draftra, senkinek sem kellett. Van egy tippem, hol keressék. Ha minden igaz, egy nevesincs New York-i streetball ligában pattogtat. Habár remek adottságokkal rendelkező játékos volt, nem tudott mit kezdeni hirtelen támadt népszerűségével.

James-t nem ilyen fából faragták. LeBron történetében számomra az a legdöbbenetesebb, ahogy ez a gyerekember az elképesztő méreteket öltő felhajtás dacára sem vesztette szem elől céljait. Mialatt csapata, a St. Vincent-St. Mary (SVSM) 2000 és 2003 között háromszor nyerte meg Ohio állam bajnokságát, James – amellett, hogy az összes létező középiskolai elismerésből bezsebelt legalább kettőt – egy pillanatra sem engedte, hogy bármi is befolyásolja álmai valóra váltásában. Pedig kísértés bőven akadt. Mégis, szeme sem rebbent, amikor az SVSM meccsein olyan nevek bukkantak fel miatta a lelátón, mint Michael Jordan, Shaquille O’Neal vagy Antoine Walker. Megőrizte hidegvérét, amikor az autogramkérők száma már annyira megnőtt, hogy csapata öltözőjét rendőrök őrizték. Önmaga tudott maradni, amikor 2002 februárjában – minden idők legfiatalabb kosarasaként – a népszerű amerikai sporthetilap, a Sports Illustrated borítójára került. Akkor sem lassított a tempón, amikor 2003 márciusában gimnáziumi karrierje talán legnagyobb megtiszteltetésében részesült. Howie Davis, a Kosárlabda Hírességek Csarnokának igazgatója ugyanis nemcsak minden idők legnagyszerűbb középiskolai játékosának nevezte, de bejelentette, hogy James meze, cipője, fejpántja és csuklószorítója a Csarnok állandó kiállításának részét fogja képezni.

Mindent elért, amit ilyen fiatalon elérhetett. Akkor is elsőként kelt volna el az NBA nyári játékosbörzéjén, ha akkor, tavaly márciusban bevágja a sarokba a mezét és többet nem lép pályára az SMSM színeiben. Ő mégis tudása legjavát nyújtva játszott az állami bajnokság rájátszásában és háromszoros bajnokként intett búcsút a gimnáziumi éveknek.

Természetesen mindhárom jelentős középiskolai All-Star mérkőzésen (McDonald’s All-America Game, EA Sports Roundball Classic, Jordan Capital Classic) pályára lépett. Természetesen mindhárom összecsapáson őt választották a meccs legjobbjának. Természetesen ez előtte senkinek nem sikerült.

Mialatt James soha nem látott tudatossággal és elkötelezettséggel készült profi pályafutására, az NBA-ben a rájátszásért folyó versenyből már kiesett csapatok lélekszakadva igyekeztek minél több mérkőzést elveszíteni. Bizonyára akad olyan kedves olvasó, aki nem tudja mire vélni ezt a nem túl sportszerű hozzáállást. Pedig a megoldás rém egyszerű. Minél rosszabb mérleggel zárja egy csapat az alapszakaszt, annál nagyobb az esélye arra, hogy elsőként választhat a játékosbörzén. A Cleveland és a Denver fej-fej mellett végzett ebben a "nemes" versengésben 17 győzelemmel és 65 vereséggel. Bejött a papírforma: a Cavaliers elsőként, míg a Nuggets harmadikként került sorra a New Yorkban tartott Drafton. Kell mondanom, kinek a nevét olvasta fel először David Stern, a liga vezetője?

A nyári ligákat – ahol rengeteg kritikát kapott megbízhatatlan tempói miatt – az edzőtábor követte, ahol LeBronnak is rá kellett jönnie arra, hogy tehetsége és népszerűsége nem menti fel bizonyos, minden újoncot érintő kötelességek teljesítése alól. Ennek megfelelően megadóan cipelte az idősebb clevelandi játékosok táskáját, és, amennyiben igény volt rá, lelkesen szerezte be csapattársai betevő fánkadagját is.

Saját elmondása szerint LeBron már tűkön ült, annyira várta, hogy megkezdődjön az alapszakasz. Noha edzője, Paul Silas kijelentette, hogy nem James fog irányítani, az első néhány mérkőzésen mégis ő hozta fel a labdát. Nem volt más választása. Wagner a sérültlistán kezdte az idényt, Bremer és Ollie pedig nem ütötte meg azt a szintet, amelyet egy NBA-csapat kezdő irányítójától elvárna az ember.

LeBron nem vallott kudarcot ebben a számára némileg idegen szerepkörben sem. Időnként remekül mozgatta csapatát és a gólpasszokkal sem fukarkodott, de a kényszerű posztváltást támadójátéka sínylette meg. Mivel túl messze játszott a palánktól, kevesebb alkalma nyílt betörésekre és a kelleténél többször kényszerült távoli dobásokra, amelyekkel továbbra is hadilábon állt. Ráadásul két olyan játékossal kellett együttműködnie, mint a Spalding-függő hátvéd Ricky Davis és az örök ígéret bedobó Darius Miles. Hogy Virág elvtársat idézzem, nem volt népünnepély. A Cavs játéka néha annyira szétesett, mint egy David Lynch film. A hazai meccseken még el-elpattogtattak, de idegenben nézhetetlenül rosszul játszottak.

A csapatvezetés elég gyorsan megelégelte a vesszőfutást. Szerencséjükre a minden jel szerint megzavarodott Danny Ainge személyében találtak valakit, aki hajlandó volt elvinni Ricky Davis-t a Celtics-hez egy olyan veterán játékosért cserébe, mint Eric Williams, aki nyolc éves bostoni pályafutása során bebizonyította, hogy nemcsak a pályán, hanem – ha bátorításról vagy éppen fejmosásról van szó – az öltözőben is lehet rá számítani. Williams-nek (is) köszönhetően 2003. december 19-én végre megszakadt a Cavs 13 meccs óta tartó idegenbeli zakószériája.

A másik problémás elemnek, Miles-nak, Portlandben találtak új otthont. A Cavs megint csak jól járt, hiszen a D-Miles helyére érkező Jeff McInnis személyében remek irányító került a gárdához. Valószínűleg soha nem fogja megváltani a világot, de 10 pontra és 8 asszisztra minden este jó, emellett egészen remek gólpassz-eladott labda hányadossal rendelkezik.

Az átalakulóban lévő Clevelandnek kapóra jött a közeledő All-Star Hétvége, hiszen az eseményt megelőző és követő szünnapok remek alkalmat nyújtottak az új játékosokkal kiegészült csapat összekovácsolására. James természetesen nem vett részt a foglakozásokon, mivel jelenése volt Los Angeles-ben.

Az elég világosan látszott, hogy a közönségszavazáson Iversont és McGrady-t nem tudja megelőzni, vagyis a keleti All-Star csapat kezdő ötösébe nem fog bekerülni. Csak abban bízhatott, hogy az edzők beválasztják a cserék közé. Túl szép lett volna. Némi meglepetésre a szakemberek ugyanis nemcsak Baron Davis-t és Kiddet, hanem Reddet, Artestet és Pierce-t is méltóbbnak találták az elismerésre.

LeBron vállat vont, majd bosszúból bokasérülésére hivatkozva lemondta a szombati zsákolóversenyt és csak az újonc-másodéves mérkőzésen – amelyet a nagyobb nézettség reményében miatta tettek át péntek estére – lépett pályára. A sérüléséről csak annyit, hogy ha a meccsen bemutatott zsákolásait egy nappal később a zsűri előtt megismételte volna, az indianai Fred Jones ma szegényebb lenne egy trófeával.

Mivel az All-Star Hétvége után a Cavs fantasztikus formában játszott, a rájátszás is elérhető közelségbe került. Noha a végre hátvédposzton szereplő LeBron, a tapasztalt McInnis, a lepattanókat mágnesként vonzó Boozer és a hosszú évek után először fitt litván Ilgauskas mindent tőle telhetőt megtett, végül be kellett érniük a Keleti Főcsoport kilencedik helyével.

Foglaljuk össze LBJ első szezonját! Amellett, hogy mindent díjat megnyert, amit csak lehet (Rookie of the Year, All-Rookie Team, hatszoros keleti Rookie of the Month), 20-5-5-ös (pont, pattanó és gólpassz) átlaggal zárta az idényt. Ez eddig két újoncnak sikerült: Oscar Robertsonnak és Michael Jordannek.

De ami a legfontosabb: visszahelyezte Clevelandet az NBA térképére és reményt csempészett a Cavs szurkolóinak szívébe.

James holtszezonját két negatív előjelű esemény árnyékolta be. Pedig jól indult. Május 14-én egyike volt azon öt játékosnak, akiket – csaknem az utolsó pillanatban – meghívtak az amerikai olimpiai keretbe. Sokatmondó tény, hogy Spencer Haywood 1968-as szereplése óta nem volt ilyen fiatal tagja a Team USA-nek.

Aztán jött a sokk. Carlos Boozer, a Cavs frontcourtjának alappillére eligazolt Salt Lake City-be, a Utah Jazzhez. A történetet sokan ismerik, röviden mégis összefoglalnám. A 2002-es Draft második körében, 35.-ként megszerzett erőcsatár igazi főnyereménynek bizonyult. A ligában töltött két éve alatt bejátszotta magát az NBA elitjébe. Erős dupla-dupláira égető szüksége lett volna a Clevelandnek. Boozer szerződése azonbant lejárt. A Cavs megtehette volna, hogy él opciójával és újabb egy évre magához láncolja rongyos 695 000 dollárért. Ők mégsem így döntöttek, hanem lemondva a plusz egy évről szabadügynökké tették. Miért? Mert Bozzer megígérte, hogy újra aláír a csapathoz. A kiszivárgott értesülések alapján egy hat évre és negyven millió dollárra szóló szerződésre számíthatott, jelen körülmények között (mivel csak két éve volt a csapatnál, az Early Bird-szabály vonatkozott rá) ugyanis a Cavs csak ennyit, a mid-level exceptionjét ajánlhatta fel. Boozer azonban megszegte ígéretét és aláírta a Jazz által kínált ugyancsak hat éves, azonban 68 millió dollárt érő szerződéstervezetet. A közvélemény felháborodott és valahol igazuk is volt, hiszen az erőcsatár nem csinált lelkiismereti kérdést az adott szó semmibe vételéből. Nem szabad azonban azt sem elfelejtenünk, hogy a Cavs tulajdonképpen csak pénzt akart spórolni, hiszen ha megadták volna a plusz egy évet, akkor 2005 nyarán, a már a Bird-szabály hatáskörébe tartozó Boozer a felajánlott 40 milliónak több mint a dupláját tehette volna zsebre. Megpróbálták. Nem sikerült.

Lázas keresgélés kezdődött, hiszen a csorbát ki kellett köszörülni. A Drafton a biztos kezű bedobót, Luke Jacksont választották, aki a Cavs vezetőségének reményei szerint pótolhatja a kezdőcsapatból New Jersey-be igazolt Eric Williams-et. Ezen kívül minimális ráfordítással két kezdőjátékost szereztek csere útján, mégpedig a veterán, mégis vállalható szerződésű ex-philadelphiai Eric Snow-t és a helyét Orlandóban csak keresgélő erőcsatárt, Drew Goodent.

Ezek szerint a Cleveland kezdő ötöse valahogy így fog festeni a 2005-06-os idényben. A labdát Snow hozza fel, a hárompontos vonalon túlról Jackson ijesztget, a palánk alatt pedig Gooden és Ilgauskas vívja csatáit. És persze James. A cserepad gyengécskének tűnik, de ha minden összejön és a sérülések elkerüli a csapatot, odaérhetnek a rájátszásba.

Két negatív előjelű eseményről beszéltem. A második csapást James athéni kiruccanása jelentette, hiszen az amerikai válogatott a csupán a csalódást jelentő harmadik helyet szerezte. Valóban meglepetés volt a Team USA kudarca? Hiszen az mindenki számára világos volt, hogy a sydney-i óvatosságra intő jelek, valamint az indianapolis-i tragédia ellenére messze nem a legerősebb alakulat utazott az ötkarikás játékok őshazájába.

Sokan mondták, hogy az amerikaiak nagy mellénnyel játszottak. Nem értek egyet. Szerintem ez a csapat komolyan vette az olimpiát. Ennyire voltak képesek a világ legjobb válogatottjai ellen.

James azok közé tartozott – szemben például az örök vetélytárs Carmelo Anthony-val -, akik nem vallottak szégyent. LeBron a megfelelő, és már-már védjegyévé váló alázattal hajtotta végig azt a néhány percet, amikor Larry Brown a pályára küldte. A fontos meccseken ugyan kevés szerephez jutott, de akkor is, szinte folyamatosan az oldalvonal mellett állva buzdította csapattársait.

Bronzéremmel tért haza. Csaknem biztos vagyok abban, hogy négy év múlva Pekingből a legfényesebb medállal fog távozni.

Ha hihetünk a beszámolóknak, barátai társaságában LeBron ugyanolyan éretlenül és felszabadultan viselkedik, mint bármelyik hasonló korú srác. Remélem, hogy ez tényleg így van. Ráér megkomolyodni.

Talán még nem érett meg teljesen a trónra, de ha így folytatja, nincs miért aggódnunk: King James-ből remek király lesz.