Steve Nash és a Spurs közös története (a play-offban) egyfajta inverz Ludas Matyi: Nash elindult, hogy elnáspángolja a San Antoniói Döbrögit, de az már háromszor megverte.

A konfliktus nem új keletű, úgy kezdődött, hogy a Phoenix 99/2000-es rájátszás első körében előadta a klasszikus Ludas Matyit: a floridai mocsarakban hírhedtté vált betyár, Penny Hardaway (akinek később a pandúrok ellőtték a fél térdét) egy pofont háromszor adott vissza, bár a Döbrögi-seregből hiányzott a fiatal főhadnagya, Tim Duncan. 2003-ban majdnem megint elsült a kapanyél, mikor a későbbi bajnok Spurst Nash névrokona, Marbury István rémisztette halálra. A play-off első meccsén Texasban Amare Stoudemire mákos-palánkos egyenlítő triplája után a hosszabbításban Duncan és Parker addig szerencsétlenkedtek a büntetőzéssel, hogy Marbury István előadhatta nagyívű drámai magánszámát, amiről már a Coney Island-i napközis tornaszakkörben is álmodozott: öt másodperccel a vége előtt elindult a saját kosara alól, hogy a dudaszó pillanatában futtából elengedett győztes triplája után extázisban rohanhasson ünnepelni.

2004-ben aztán megérkezett az igazi Pista, hogy 68 millió dollárért innentől a phoenixi szegény(ehehehe)legényeket szolgálja. Pistánknak mozgalmas, Johannesburgtól Kanadáig ívelő gyerekkora volt, nagyon ügyesen focizott (és focizik), és kit tudja, talán ma a Tottenham (papája az észak-londoni Tottenham negyedben nőtt fel, Nash ma is nagy Tottenham-drukker, sőt felmerült, hogy tulajként is beszáll a csapatba, bár nehezen érthető, hogy tud egy Spurs nevű csapathoz kötődni…) balszélsőjeként bőrözné fel Glen Johnsonékat, ha 12 évesen nem kezd el kosarazni. Gimiben jól is ment a játék, de az NCAA nagyágyúi ügyet sem vetettek rá, hiába küldözgetett nekik tucatszámra bemutatkozó leveleket. Végül a kaliforniai Santa Clara egyetem (ide járt egyébként a Minnesota jelenlegi vezetőedzője, Kurt Rambis is) csapott le rá, és Nash nem volt hálátlan: már elsőévesként kiütötte a March Madness első körében Damon Stoudamire 2. kiemelt Arizonáját.

A mi Pistánk keményen dolgozott, nyaranként is kijárt a kaliforniai pályákra, hogy játék közben lesse el Tim Hardaway-től a crossovereket, Gary Paytontól és Jason Kiddtől pedig az irányítójáték és a védekezés művészetét, de ez utóbbira sosem maradt idő, mert mindig elkezdődött a tanév.

Pistát a Suns draftolta, de a Kevin Johnson/Jason Kidd– páros mögött még nála kevésbé későn érő játékosnak sem lett volna esélye, ezért elcserélték Dallasba (egy Shawn Mariont jelentő draftjogért), ahol 1-2 év alatt belerázódott az irányítómesterségbe, majd rájátszásba vezette a csapatot, végül All-Star lett. Miután Mark Cuban éppen Nash-en próbálta meg felidézni, hogy milyen érzés is lehet (újra) sóher üzletembernek lenni, a Suns megszerezte áhított irányítóját, Pista pedig azonnal nekilátott, hogy csapatát a saját karrierjével együtt lendítse soha nem látott magasságokba.

Az alapszakaszban a szó szoros értelmében lerohanták az NBA-t, a rájátszásban a Memphist és a Dallast, de a Spurs csúnyán kipofozta őket, bár az optimistább Suns-drukkerek ezt még ráfoghatták a tapasztalatlanságra és hogy egy körrel hamarabb Stackhouse avatottan segített széttörni Joe Johnson arcát. Egy év múlva Nash megint begyűjtötte az MVP címet, és bosszúszomjasan várta Döbrögijét, de olyan csalódott volt, hogy a Dallas eltakarította az útból a Spurst, hogy volt csapata ellen elbukott. 2007-re egy minden addigi csapatánál erősebbnek látszó Sunst tolt két kézzel a csúcs felé és sokan úgy gondolták, hogy most túlléphet rossz szellemén, ha egy túlzottan szigorú szabály ostoba alkalmazásával David Stern nem nyúl bele egy klasszikus párharc kiegyenlített csatájába. A következő szezon közepére megkapta Shaquille O’Nealt, a play-off első körére pedig ismét a Spurst. Hiába ment minden szépen az első meccsen San Antonióban, Finley tripla, Duncan-tripla, Ginobili-betörések és kész is volt az újabb összeesés.

A Nash-érában immáron harmadszor. Megint. Mi az oka?

Átok? Csak szimplán balszerencse? Összeesküvés (lásd Donaghy-könyv)?
Talán mindez egyszerre. De legfőképpen az, hogy ez a Gregg Popovich által kitalált, Tim Duncan által megvalósított, Parker és Ginobili által kihegyezett Spurs az új évezred első évtizedének legjobb csapata, amelynek éppen hogy nagyon jó ómen volt, ha a Sunsszal találkoztak, mert Stoudemire-ék kiverése után háromszor is bajnoki címet nyertek.

Talán most. Mert bár Pista háta egyre jobban fáj, és a szokásos balszerencse is megjött Lopez sérülésének képében, ez a Spurs már nem az a Spurs. Most Ginobilinek is el van törve az orra (bár ez a Dallas ellen nem nagyon zavarta), Duncan mintha elindult volna lefelé, Parker a hosszú sérülés után még nem teljesértékű, és eltűntek a keménykedő veteránok, Bruce „Tökönrúglak” Bowen és Robert „Olyatadoknekedhogyazsüriasztaladjaamásikat” Horry.
Persze, a Sunsnál is vannak kérdőjelek. Nem tudni, hogy a Spurs kipróbált védekezésének szorításában vajon melyik Stoudemire-t látjuk majd: amelyiket február óta, a nagyon koncentrálót vagy a szétszórt agyatlant, és hogy a pályafutása második rájátszásában szereplő Richardson folytatja-e tündöklését vagy belefullad Popovich védőcsapdáiba.

Akárhogy is, Ludas Pista nem adja fel. Megint nekiindult, és menetel töretlenül, mint egykoron Santa Ana mexikói diktátor serege az Alamo felé. És a texasi Döbrögi nemsokára elüvölti magát: „Ispááááááán…”

A többit meglátjuk holnap hajnaltól.

Dátum: 2010. 05. 03.