Új cikksorozattal jelentkezem, főleg azokat az olvasókat megcélozva, akik szeretik a lazább, mégis informatív irományokat. A beszámolók szándékosan csapongók, elfogultak és olykor túlzók. Pont olyanok, mint az NBA drukkerek érzései, amikor éjszakánként kapcsolgatnak a világ egyik legnépszerűbb vándorcirkuszának műsorszámai között.
Kezdjük egy közeli vonatkozással. Általában ha egy csapat megnyeri a második félidőt 11 ponttal, akkor jó eséllyel a meccset is lehozza. Na nem a Phoenix Suns, akik még ezzel a ténnyel is kikaptak 17 ponttal a Cleveland Cavalierstől. Valószínűleg nem lett volna ekkora a különbség, ha Mike Brown nem játszatja szinte az utolsó percig LeBron Jamest, akit szánt szándékkal azért küldött vissza, hogy megcsinálja „szokásos” tripla-dupláját.
A nem túl gyakori Cavs meccs nézőnek (nekem) furának tűnt a dolog, ahogy James kétségbeesetten próbálja megtalálni az üres embereket, ezen felül szinte kitépi csapattársai kezéből a lepattanót. Habár Mo Williams (akiről szintén dunsztom sincs mit is keresett a pályán) dobásai hozták a kívánt gólpassz számot, a Király valószínűleg nem kötött szoros barátságot Goran Dragiccsal. Tudniillik nehéz lepattanót szedni akkor, ha az ellenfél kis szlovénja mindent bedob, de legalább faultot harcol ki. Végül Brown (aki egész meccsen egy pohárba köpködött) megkönyörült legjobbján, és két perccel a meccs vége előtt lehozta.
James nem lehetett boldog, hiszen 8 pattanója nem hozta meg a TD-t (nem touchdownt), nem úgy mint tavaly, amikor is Phoenixben a dudaszó előtt szedte le tizedik gyönyörűségét. A csereként beálló Danny Greennek meglehetett volna élete zsákolása, ám 3 másodperccel a vége előtt hiába szaladt el üresen, Brown edző bekiabált neki, hogy be ne merje tömni egy ilyen mérkőzés után. A lépéshibát meg már ilyenkor minek lefújni…
Ha már Mike Brownnal tartunk, valaki rajtam kívül észrevette már az Év Edzője díj nyerteseinek hányattatását? Menjünk végig:
2009. Mike Brown – Van még valaki, aki szereti Clevelandben? Egy újabb playoff bukta valószínűleg egy mondatba helyezi majd a „lapátra került” szócskákkal.
2008. Byron Scott – Csapat nélkül tengődik, és Darren Collison játékjogát próbálja lestoppolni a fantasy ligájában.
2007. Sam Mitchell – A TNT munkatársa, de még oda se hívják túl gyakran.
2006. Avery Johnson – Hasonló sorsa van az ESPN-nél, bár legalább neki felmerül pár helyen a neve.
2005. Mike D’Antoni – Ha a Knicks tényleg Jamest akarja a nyáron, akkor ő is nézhet új csapat után.
2004. Hubie Brown – Mike Tirico oldalán feltűnik egy-egy ESPN-es meccsen.
Azért ez nem rossz lista. A díjat egyébként többek közt még olyan nevek is elvihették, mint a később a Knicksnél fantasztikusan gyér munkát végző Lenny Wilkens, az elhomályosodni látszó Mike Dunleavy, vagy… Don Nelson. Utóbbi kétszer is.
A Toronto Raptors padja Atlantában 56 pontot dobott! Kár, hogy ez pont 90 ponttal kevesebb, mint a Hawks dobott pontjainak száma.
Earl Boykins a Washington Wizards Mariano Rivera-ja. A „closer”. Nézem a Bucks elleni derbi végét, a pöttöm csoda megint 11 pontot vágott az utolsó negyedben. Bekapcsolódásomkor egy hatalmas gólpasszt osztott le Haywoodnak, majd bedobta a clutch büntetőket. Jennings egalizálta a meccset egy trojkával, itt pedig tényleg eljött Earl the Pearl pillanata. Az elzárás után hezitálva elindul, bemutat egy leheletnyi dobócselt, amire tüskehaj gondolkodás nélkül ráugrik. A szakzsargon ezt hívja „rookie mistake”-nek. Most jön a dolog, amin elkezdtem szakadni: Döntetlen állásnál, 1 másodperccel a vége előtt, a liga legalacsonyabb játékosa a vonalon. A közönség pedig nekikezd az „MVP” rigmusnak, amit Los Angelestől Clevelandig sok helyen kiabálnak.
Washington eddig nem erről volt híres.
Gilbert Arenas „menjetek a sunyiba” feje sok mindent elárult, de ha egyszer nincs olyan jó éve… Boykins bedobta mindkettőt, a Wizards kivédekezte a győzelmet, a kisember pedig a liga legvékonyabb hangján leadta minden idők egyik legszerényebb nyilatkozatát. Példakép ez az ember, én mondom.
Volt szerencsém belenézni a Grizzlies – Wolves kiesési rangadóba. Volt itt minden. Oleksiy Pecherov például egyszer megijesztett azzal, hogy a kamerába nézett. Aztán Ryan Gomes hármas a sarokból. Benn van. A palánkról.
A Wolves közönsége egyébként elég kemény, pár napja ellenünk (A Suns ellen – a szerk.) égtek 30-cal, mikor Jared Dudley vágott egy homályt. Egyből rákezdtek az „aiiiiiir-baaaaaall” skandálására. Legalább volt miért örülniük. Aznap Corey Brewer négy ilyet vágott.
A Grizzlies is egy érdekes csapat. Van olyan játékos a kezdőjükben, akit ne várna tárt karokkal bármelyik alakulat az NBA-ben? Maximum Zach Randolph, de szerintem őt is elfogadnák egy olyan 15-20 csapatban. És mégis… Évről évre nő a várakozásunk feléjük, de mégsem bírnak kibújni az „akit minden rájátszó csapat bucira ver” szerepből.
Izgi a végjáték, 40 másodperc vissza, eggyel mennek a grizzlik. Flynn betör, lerépázzák, a Grizzlies összeszedi, gyors időkérés. Hogy minek, azt nem tudom, gondolom nem akarnak elhamarkodott dolgot csinálni a maradék fél percben. A következőt fundálták ki: Mayo lejáratja az órát, betör, dob egy rövid floatert, visszaszedi saját lepattanóját, aztán mehet büntetőzni. A probléma, hogy a második szabaddobás lecsúszott. Persze a probléma csak addig állt fönn, míg egy buta fault után Ramon Sessions ki nem hagyta a saját elsőjét. A másodikra már mehetett be az alig 128 kilós Nathan Jawai is pattanózni, a gangbang után már nem volt idő még egy Wolves dobásra.
Ez volt ám a rangadó.
Szerző: Kun Zsolt
Dátum: 2009. 12. 03.