Kettőn túl, nyolcvan előtt. Mégis olyan véleményeim és észrevételeim vannak, amik ha előreláthatóan nem is hatnak ki a teljes szezonra, legalább egy kis önkritikát gyakoroltathat a 2007/08-as szezonban pályára lépő Suns szégyenteljes alakulatára. És mesterére.

Két mérkőzés után komoly, bizonyított érveket nem lehet felhozni egy csapat teljesítményének megmagyarázására, úgyhogy nem is bocsátkoznék ilyesmibe. Itt csupán morális kérdésekről lenne szó, avagy miért irányít a kétszeres MVP Steve Nash úgy, mint egy ferdehajlamú részeg utcalány?

Talán a csapat feje megérdemelheti azt a luxust, hogy egy-két meccs után kapcsolódik be a játékba? Talán egy-két véletlenül becsapodó hárompontos, vagy alley-oop passz enyhíti a két mérkőzés alatt összehozott 12 eladott labdáját? Nem, Nashnek ki kellene szolgálni a társait… Kiket is? Az agyatlan, emberrel a nyakában tempókat (és hárompontosokat) dobáló Stoudemire-t, aki a palánk alá csak azért megy be, hogy az ellenfél kosarait bedobhassa az alapvonalról? A vagdalkozó, a játékot kifejezetten lassító Bellt, aki eddig olyan hatékonysággal hajigálja a hármasokat, mint a popcorn árus? Kivel folytassam a sort? A szintén eszetlenül pumpáló Banks-szel, az üres ziccereket kipasszoló Diaw-val, vagy az atlétikus, ám kissé ügyetlen Marionnal? Lényegtelen, ha sikerül faultoltatni saját magukat, a büntetőket nem dobják be.

Mike D’Antoni évről-évre elköveti ugyanazt a hibát: csapata nincs ott fejben a szezonkezdésre. A tavalyi 1-6 valószínűleg nem volt neki elég bizonyíték arra, hogy a játékosokat fel kell pörgetni. Nagy-nagy szerencséje, hogy a most következő keleti túrán csak verhető ellenfelek ellen játszhat a phoenixi alakulat.

Ugyanolyan csalódottan nézek ki a fejemből a Lakers elleni utolsó percekben, mint a padon szomorkodó Grant Hill. Még ha mindent meg is próbált, ilyen zakót talán még Orlandóban sem látott…

Szerző: Kun Zsolt

Dátum: 2007. 11. 03.