Az idei szezon talán legjelentősebb tranzakcióján van túl az NBA. Szurkolók és elemzők hada latolgatja, hogy vajon mire képes majd Shaquille O’Neal Phoenixben és mire képes a Suns vele. Az érvek és ellenérvek számosak, mennyiségük és súlyuk sokakat szinte tudathasadásos állapotba sodor. Nincsenek ezzel máshogy szerkesztőségünk tagjai sem, de mert empatikus készségünk páratlan, két szerkesztőnek telepatikus úton sikerült ráhangolódnia a Diesel gondolataira, amelyek nem kevésbé ellentmondásosan kavarognak abban a nagy busa fejében. Annyit előre elárulhatunk, hogy Shaq jó és rossz énje ádáz harcot vív egymással, és maga O’Neal a szurkolók többségével egyetemben már-már Dr. Jekyll-i és Mr. Hyde-i értelemben meghasonult önmagával. Lássuk hát, hogy mi vehető ki az óceán túloldaláról átszűrődő éteri zajokból és mi bukkan elő a varázsgömbjeinkből gomolygó füstködből.

Dr. SHAQUILLE JEKYLL (magyar hangja Halász Csaba)

Itt ülök a Miami-Phoenix repülőjáraton, a jegyem a 13 A, B, C, D, E, F ülésekre szól, még szerencse, hogy nem vagyok babonás, meg hogy ma még nem reggeliztem, ezért elég egy sor is. Tegnap hallottam, hogy elcserélnek Phoenixbe, nem baj, ott még úgysem nyertem bajnoki címet. Én leszek a harmadik NBA-játékos, akinek 3 különböző csapattól is van aranygyűrűje, de a másik kettő közül John Salley az első két bajnoki címét a detroiti és chicagói tombolán nyerte, a harmadikat az én vállamra állva, Robert Horry pedig a Lakersbe se igazolt volna, ha én nem vagyok ott.

Elég volt ebből a forró rémálomból. Sokan az én nyakamba varrják az idei vesszőfutást, de talán én hagytam ki a meccs végén a tiszta triplákat, én dobáltam el mindent megnyert szituációkban? Tettem a dolgomat, amíg lehetett, és amíg volt értelme. Én voltam lekettőzve, nem a vállficamos srác. Rám nem voltak kidolgozva figurák, rá voltak. Én adtam a forintos labdákat a védők gyűrűjéből, de a statlapokon nem jelennek meg azok a gólpasszok, amelyek csak a csapattársak ügyetlensége miatt nem lesznek azok.

Azt mondják, nem leszek képes futni a phoenixiekkel. 2006-ban is ezt mondták, valaki mégis leblokkolta Rip Hamiltont és végigrohanva a pályán felrakta a ziccert. Nem, nem Michael Doleac volt.

És ha esetleg nem is érek fel minden támadáshoz, vajon kell-e az összes lerohanáshoz 5 ember? Kérdezzétek meg Kareem Abdul-Jabbart!

Eddig bárhova kerültem, az a csapat automatikusan bajnokesélyes volt. Ez ma is így van. Hiába vagyok maholnap 36 éves, ezt a szomorú tényt bőven kompenzálja, hogy a Suns milyen remek gárda volt nélkülem is.

Ennek a Phoenixnek az a nagy baja, hogy minden teher a kis kanadai mágus vállára nehezedik. És bírja, teszi a labdát újra és újra, a legkiismerhetetlenebb szögekben, a legváratlanabb ütemben, mindig a csapat érdekeit nézve, és dob, ha kell, tiszta triplát, emberes triplát, betörős-vállam előrerakós ziccert, hátraugrós tempót, egylábas lehetetlen floatereket, mindent. De elvárható-e, hogy egymaga megverje az elmúlt 15 év második legjobb magasemberét, legravaszabb edző-menedzserét és legkidolgozottabb védelmét?

Nem hát, de most jön apuci és rendberakja a pályát, az öltözőt, az elfásult lelkeket, az elcsigázott testeket és a veszni látszó reményeket. Majd meglátjuk, hogy a hosszúhajú argentin gyerek meddig szaladgál olyan lelkesen, ha párszor rázsákolok a fejére. A babaarcú francia sem fogja olyan könnyedén felrakosgatni az akrobatikus kis ziccereit, a másik argentint meg visszakézről úgy kapom szájon, hogy végre egyszer az életben lesz miért hanyattdobnia magát.

Timmel már nehezebb dolgom lesz, de nem is feltétlenül nekem kell tartanom védekezésben, támadásban pedig majd kipontozom a segédeit és meglátjuk, hogy mernek-e lekettőzni bárkit is, ha én pályán vagyok. Ha igen, akkor Raja, Steve és Leo kintről meg fogják büntetni őket. Ha nem, akkor én bentről. Amarével nem fogjuk sokat zavarni egymást, mert lássuk be: bármilyen jó szemmel is választott magának példaképet orlandói gyerekéveiben, palánknak háttal állva nincs támadójátéka. Mindig kijjebbről indul és mindig szemből, és finom a középtávolija, ami viszont nem az én világom, soha nem is volt szükségem rá. Pattanózásban, gyenge oldali blokkolásban annál inkább besegítek majd (ahogy elnéztem, főleg az előbbiben szorulnak segítségre) és alkalomadtán Timtől sem ijedek meg.

Végre Penny után megint lesz egy olyan irányítóm, aki tudja, hogyan és mikor kell megjátszani engem. Érdekes, hogy az egykori orlandói sztárok közül milyen sokan kötöttünk ki végül a Sunsnál. Granttel szoktunk dumálni telefonon, egyszer talán még valami közös vállalkozást is összehozunk.

Ahogy hallom, Matrixot meg valami Banks nevűt adtak értem. Ezt a Banks-dolgot sosem értettem: ha a Bostonnak és a Minnesotának nem kellett, akkor minek adott neki a Suns bő 20 millió dollárt? És főleg miért játszatta utána csak másodperceket? Nem csoda, hogy így a kutyának sem kellett.

Marion is rejtély. A Suns akkori alvezére, Dick Van Arsdale fedezte fel egy Las Vegas-i egyetemi vajaskenyér-kupán. Utána úgy draftolták, hogy majdnem népfölkelés tört ki miatta Phoenixben, mert mindenki Corey Maggette-t akarta. Marionból a Suns csinált játékost, Jerry Colangelo milliomost, Nash All-Start. Erre ősszel elkezd vinnyogni, hogy neki milyen rossz itt. Na papa, akkor most mehetsz Miamibe virágba borulni. A ponttermelését majd pótolja Grant meg a marokba fújkálós francia. A védekezését mindig is túlértékelték, a Spurs ellen meg különösen ártalmatlan volt. Ha Bowent állították rá, akkor meg se mukkant, egyébként meg elfutkározott üresben, mint valami megszeppent iskolásfiú.

Tessék? Hogy nem voltak rá kijátszva figurák? Ne etessetek már! Rám se voltak, mégis itt vagyok.

Sarvertől, a tulajtól meg el a kezekkel. Van, aki azt hányja a szemére, hogy Kurt Thomasra nem költött pénzt, rám meg igen. Ti fordítva csináltátok volna?

Másrészt mindenki azt csinál a pénzével, amit akar. Én pl. most kértem a stewardesstől a 11. baconos szendvicset, darabját 9 dollár 75 centért, persze teljes kiőrlésű lisztből van sütve, mert mindig nagyon vigyázok a súlyomra. Ha már nálam tartunk, ne ijedjetek meg az orvosi rémhírektől. Persze, itt fáj, ott fáj, csípő, térd, boka, egyik sem felejti, hogy 150 kilót kell cipelnie, de annyira nem nagy a baj. Ki kínlódott volna a helyemben a pályán ilyen sérülésekkel ebben a csapatban? Játsszon inkább centerben náluk Corie Blount.

Mark? Nem baj. Corie a Sunsban játszott, ebből is látszik, hogy lélekben már azonosultam a csapattal. Mire a play-off jön, rendben leszek. A többiek nélkülem is fognak hozni 60 győzelmet. De ha nem, akkor sincs nagy baj, a San Antonio meg a Dallas sem tépi magát nagyon. Apropó, Dallas, állítólag ők is nagyon hajtották rám, talán még Josh Howardot is adták volna, de a Suns gyorsabb volt, kicsit már eleve idegeskedtek amiatt, hogy a Lakers megszerezte a spanyol pantomimost. Ha arra gondolok, hogy Kobe-ékkal is találkozhatunk a rájátszásban, akkor máris makkegészségesnek érzem magam.

A phoenixi orvosi stábról egyébként is jókat hallani, pici kis darabokból összerakosgatták már Penny, McDyess és Amare térdét is, és a kanadait is egész hatásosan hibernálják.

Már le is szállt a gép, egy bajuszos, jólfésült pali jön velem szembe a váróteremben.

Hova mész, Mike? Csak nem a Golden State-be másodedzőnek?

Még szerencse, hogy a humorom kikezdhetetlen.

Mr. HÁJ(d) (magyar hangja Tőrös Balázs)

Mit nézel, mit mosolyogsz, mit kacsingatsz rám? Ne emeld rám a poharad!

Na végre visszafordult és tovább zabál. Tudod mit? Legyen neked Tyler Durden a barát-adagod! Remélem, egy rohadt nagy szappant főz majd az elhízott amorf testedből.

Jack fojtogató magánya vagyok.

Ez a sok idióta persze semmit sem sejt. Ők csak a sztárt, a négyszeres bajnokot, az utolsó igazi centert látják. Nem tudják, mi zajlik bennem. Nem tudják, nem tudhatják, hogy magányosabb vagyok, mint Kim Dzsong Il az „Amerika Kommandóban”.

Persze erről is én tehetek. Én vagyok az, aki nem képes egy tagmondat erejéig sem elismerni, hogy valami nem stimmel.

Los Angelesben kellett volna maradnom. Ha annyi csülköt tálalna fel az a jóseggű stewardess, ahányszor ez átfutott az agyamon. De nem, én, Shaquille O’Neal nem bírtam befogni a pofámat. Hagynom kellett volna, hogy Sonny átvegye az üzletet. Semmi más dolgom nem lett volna, csak hátradőlni, élvezni az utazást, és elolvasni a könyveket, amiket Phil adott. Hogy az a „Tesz-vesz város” mennyire lekötött! Pedig egy csomó dolgot nem is értettem belőle…

Persze minden más lenne, ha Shaunie-val a dolgok nem így alakulnak. De annak is menthetetlenül vége. Nemhiába mondják, hogy a nő olyan, mint a tornádó… Amikor jön forró és nedves; amikor megy, viszi a házat és a kocsit. És mindezt egy olyan mondvacsinált indokkal, hogy nem képes röhögés nélkül ágyba bújni velem, mivel a cerkám szerinte aránytalanul kicsi a testemhez képest. Gondolkodj már asszony! Ha meg arányos lenne, akkor a Jenna Jamesonba is csak pajszerral férnék be!

Ez a nap is Shaunie miatt kezdődött szarul. Mióta otthagyott, az egész ház olyan, mint egy disznóól. Reggel elbotlottam a tegnapi vacsora maradékában. Ki gondolta volna, hogy egy félig lerágott elefántcomb ekkora galibát tud okozni? Ráestem a kutyára. Azonnal kimúlt. Szegény pára… Amikor hozzánk került, Dieselnek kereszteltük, de amikor rájöttünk, milyen keveset eszik, Hibridre változtattuk. Nyugodjon békében!

Kész szerencse, hogy legalább a gépet elértem.

Most meg mehetek Phoenixbe. Annyira, de annyira nem akartam újra Nyugaton játszani! Egyszerűen nem tudom megszokni, hogy itt három órával hosszabbak a napok. Nem emlékszem, hogy a Los Angelesi éveim alatt akár csak egyszer kipihent lettem volna.

Talán egyszer valóra válik az álmom és leigazol a Minnessota. Mennyire szeretnék végre hidegben ébredni, hidegben feküldni, hidegben napozni!

Ha minden igaz, most hallgatom zsinórban tizenharmadszor a „Famous Last Words-öt” a My Chemical Romance-től. Soha, senki nem tudhatja meg, hogy emo lettem. Annyira szomi vok, hogy annyi évet elpaziztam arra az undi hip-hopra! Felhívtam Scot Pollardot egy-két bátorító szóért, de határozottan ellenzi, hogy emo-hajat növesszek. Azt mondja, hogy a térlátásom sínylené meg, ha az egyik szemembe folyamatosan belelógna a hajam.

Ha megunom, rámegyek arra a másik zenekarra, amit Nowitzki mutatott. Tokyo Hotel a nevük. Amikor odaadta, azt mondta, hogy „toll”, szóval kifizettem rá a vámot is.

Na végre jön a stewardess. Remélem tud csövesül. Szívesen megennék egy bálnát.

Apropó, rosszul láttam, vagy tényleg Abdul-Jabbar a másodpilóta?

Már csak néhány perc, és leszállunk Phoenixben. Persze nem tudják, mire vállalkoztak. De ezt is magamnak, csakis magamnak köszönhetem… „Az ördög legnagyobb trükkje az volt, hogy elhitette a világgal: Nem létezik.”

Én ennek pont az ellenkezőjét csináltam az elmúlt években. Be nem állt az a rettenet nagy pofám, mindig találtam kifogásokat, mindig tudtam valami grandiózusat ígérni, és valljuk meg, tavaly őszig egész jól ellavíroztam. Aztán kiderült a turpisság. Szívesen mondanám, hogy önmagam árnyéka vagyok, de már annyira pályám alkonyán járok, hogy már árnyékom sincs.

És most azt akarják, hogy segítsem hozzá a Sunst egy bajnoki címhez. Emberek, 36 leszek márciusban!

A múltkor egy kis pankrációra vágytam, de csúszott a kezdés, mert a Suns hosszabbítást játszott. Nem hittem a szememnek! Ezek a félnótások olyan sebességgel játszanak, hogy már attól leizzadtam, hogy néztem őket. Mit fogok én itt csinálni? Mondjuk van egy tervem. Felhívom Sternt, hogy megengedi-e, hogy egy egészen kis fényképezőgép a nyakamban lógjon, miközben a pályán vagyok. Arra gondoltam, hogy ha teljes erőmből sprintelek, akkor a támadások végére talán odaérnék a felezővonalhoz és testközelből készíthetnék egy-két ütős fotót az alley-oopokról.

Idefele olvasgattam a napilapokat, és látom, hogy azt várják tőlem, hogy a passzjátékommal fogom növelni a Phoenix bajnoki esélyeit. Ezek miről beszélnek? Még hány alkalommal akarják eljátszatni Velem, a Nagy Arisztotelésszel, a másodhegedűs szerepét. Nyaltam én már eleget Fredo, Sonny és Michael ánuszrózsáját. Nekem ahhoz, hogy hatékony legyek, és ne kezdjek el kifogásokat keresni, csak egy dologra van szükségem, de arra nagyon: a labdára, támadásonként négyszer!

És nem ilyen varázspasszokra! Vetődjön utánuk az Andoni Zubizarreta! Első dolgom lesz, hogy megmondom a gombszeműnek, hogy a passz akkor jó, ha közepesen lassú, és mellbever, mint Motörhead-koncerten a basszusszólam. Ha bűvészmutatványokat akarok, majd elmegyek cirkuszba.

Vannak, akik amiatt aggódnak, hogy nem maradt semmi a tarsolyomban. És milyen igazuk van! Persze a többség benyalta a nyilatkozataimat és bizakodnak. Ők nem tudják, hogy amikor múlt nyáron benéztem a Bentley alá, mert folyt belőle valami, két hétig nem bírtam alóla kimászni.

Azt is hallom, hogy filigrán testem tumultuózus jeleneteket fog okozni a palánk alatt. Na most egy dolog egészen biztos. Ha nem tetszik Amarének, hogy ott állok, vagy megkerül, vagy átugrik, én biztos, hogy nem fogok mozdulni. Nagy szerencséje, hogy idejekorán felszabadította a mezszámomat, különben leütném, mint Matula bácsi a tükörpontyot.

Na és a slágertéma: a fastbreak. Hogy azt velem hogyan? És hogy én azt akadályozni fogom. Meg egyáltalán. Egy biztos, nem vagyok én semmi jónak elrontója, ha nem kell hozzá megmozdulni, viszont itt jegyzem meg, hogy én a fastbreak helyett inkább a breakfastot részesítem előnyben.

Nekem igazából csak egy dolog fontos. Éreznem kell az edző és a vezetőség bizalmát. De ezzel mire megyek Phoenixben? Hát épp most csináltak segget a szájukból! Még néhány napja is azt nyilatkozták, hogy nem lesznek játékoscserék, erre tessék, itt nyomorgok ebben a törpéknek tervezett ülésben. Négy évig olyan fanatikusan hittek a small ballban, hogy a hetyke bajszú D’Antoni állítólag kisebbre operáltatta a golyóit, most meg idehoznak engem? Annyira nem akartak túlköltekezni, hogy 2040-ig az összes első körös draftcetlit elszórták, mint a fruttipapírt, és most engem akarnak, aki felárat fizettem a csomagfeladásnál, mert betettem a bőröndbe a csekkfüzetem is? Gerinctelen egy banda.

Ez az egész már most egy rémálom.

Pedig már csak az orvosi vizsgálat van hátra. Ők még persze nem is sejtik, hogy a srácok a kertben a porckorongjaimmal szoktak frizbizni…

De most állítólag a csipőmön lesz a fókusz. Valami MIR-vizsgálatot fognak végezni. Hihetetlen, hogy jönnek fel a szovjetek, már az orvostudományban is kezdik kiszorítani az amerikai technológiát.

Aztán ha mégis engem akarnak, én mosom kezeimet.

Jut eszembe, elkészült már Tyler azzal a szappannal?

 

Dátum: 2008. 02. 07.