Az utószezonokban végbemenő, Kelet és Nyugat közötti játékosáramlás kisebb eltérésekkel általában kiegyensúlyozott szokott lenni.
Ez a nyár kivétel.
Eddig minden költöző nagy név keletre tart, ami kiegyenlítheti a nyugati oldal tavalyi nyomasztó fölényét. Érdekes, hogy a fogadó csapatok motivációja szinte teljesen azonos. Lássuk a névsort!
Jason Richardson Golden State – Charlotte
Kissé meglepő volt, hogy miután a Don Nelson-féle small ball már első évében fényes sikereket hozott Oaklandben, mégis azt a játékost cserélték el, aki Baron Davis után e rendszer legfontosabb és legértékesebb fogaskereke volt. Richardson szerződése, komoly sérülése és az a tény, hogy posztján hemzsegtek a bevethető utódjelöltek, logikusnak tűnő magyarázatot adhat arra, hogy miért ő lett a kiválasztott. Miután azonban a Warriors nem strapálta magát, hogy akár Mickael Pietrust, akár Matt Barnest újraszerződtesse, előfordulhat, hogy nem teljesen megalapozatlanok azok híresztelések, miszerint csak kommunikációs problémák miatt nem valósult meg a draft éjszakáján az a hármas csere, amelyben Richardson Charlotte-ba, Garnett és Hudson Oaklandbe, míg Al Harrington, Monta Ellis, az 1/8-as draftjog (és talán további Warriors-elsőkörösök is) Minnesotába került volna. Egyes pletykák szerint a Minnesota Al Thorntont akarta volna 1/8-nál, de ezt és a végleges megállapodás létrejöttét senki nem közölte a Charlotte-tal, akik így a Warriorsszal kötött „tartalék” megállapodásnak megfelelően Brandan Wright-ot választották, majd megkapták Richardsont.
A másik oldal mozgatórugóinak megértése jóval egyszerűbb. Minden csapat életében eljön az a pont, ahol a fiatal tehetségek és draftjogok halmozását fel kell hogy váltsa olyan játékosok megszerzése, akik köré csapatot lehet építeni. Az eddig roppant óvatosan építkező Bobcats most látta elérkezettnek a pillanatot, hogy a Felton-Okafor tengely közepébe beillesszen egy All-Star kaliberű, a közönség kiszolgálására is alkalmas dobóhátvédet. A pénztárcát nem kímélő tranzakciót megspékelték azzal, hogy a liga legjobb kiegészítő emberei között számontartott Gerald Wallace-t ésszerű, de charlotte-i mércével mérve húsbavágó összegért röghöz kötötték. Ha a liga ritmusát a várakozásoknak megfelelően kissé lassan felvevő Adam Morrison záros határidőn belül csökkenti a fizikális lemaradásait, akkor a Bobcats biztató jövőkép mellett hamarosan csatába indulhat az utolsó play-off helyek valamelyikéért.
Ray Allen Seattle – Boston, Rashard Lewis Seattle – Orlando
Danny Ainge-et az elmúlt években számos kritika érte a gyakran egymásnak ellentmondó húzásaiért és azért az izgésért-mozgásért, amellyel olykor már Isiah Thomast idézte. Most azonban Ainge is elkezdte bedobálni az évek alatt összegyűjtött aprópénzt az automatába és elégedetten nézte, ahogy a gép által kiadott bizonylaton a Ray Allen név jelent meg.
Delonte West helyre kis hátvéd és 1/5-ös draftjog mindig értékes (pláne egy ilyen drafton), de az NBA legdicsőbb történelemmel rendelkező franchise-a számára már túl hosszúra nyúlt az az időszak, amelyben azzal áltatták magukat és a szurkolókat, hogy a több hullámban érkező tehetséges ifjonc közül éppen az aktuálisan zöld mezt húzó rángatja ki a Celtics szekerét a kátyúból. Ráadásul Wally Szczerbiakot Seattle-be tuszkolva sikerült megtartani Theo Ratliff óriási kifutó szerződését.
És a nyárnak még nem volt vége…
Kicsit jobb helyzetben várta az utószezont az Orlando, amely Dwight Howardnak és a rendesen összerakott csapatvédekezésnek köszönhetően már az előző idényben is becsusszant a play-offba. Nem akarván elveszíteni a közönség és Howard bizalmát, elszántan láttak neki, hogy a sapka alatti helyüket már idén nagy hal kiszákolására használják. Mivel a szabadúszó nagy nevek közül Vince Carter nem igazán akart eljönni New Jersey-ből, maradt Rashard Lewis, akire a Magic nem sajnált pénzt, paripát, fegyvert és jelentősen túlfizetve a dobógép kiscsatárt, rábírta, hogy költözzön Floridába. Nehéz eldönteni, hogy középtávon ezzel előre vagy hátra tett-e egy lépést az Orlando, nem szabad elfelejteni azonban, hogy más csapat szabadügynökét majdnem mindig csak komoly áldozatok árán sikerül megszerezni és előfordul már, hogy az igazolás pillanatában túl vaskosnak tartott befektetés idővel gazdaságosnak bizonyult, lásd Carlos Boozer, Steve Nash.
A Seattle menedzsmentje elég erős volt ahhoz, hogy szembenézzen a véres realitásokkal. Helyesen állapították meg, hogy az elmúlt évek eredménylistájából sokkal inkább a tavalyi 31 győzelem tükrözte a Sonics játékerejét, mint a két évvel ezelőtti 52.
Ebből következően az Allen-Lewis páros csak egyfelé vezethette volna a franchise-t: sehova. Allenért decens ellenértéket kaptak, s miután az Orlando rágyorsult Lewisra, seattle-i szempontból az elengedésnek egyszerűen nem volt alternatívája.
Az így kialakult keret jó néhány helyén vaskos kérdőjelek állnak.
Kiszorítja-e West Watsont? Esetleg mindketten játszanak és ekkor a Green-Durant bedobó párossal small ballt játszanak? Ez esetben mit kezdenek a népes és játékidőre szomjazó, nagyon fiatal és nyers center-kontingennsel? Mi lesz Ridnourral?
E kérdések megválaszolása előtt a Seattle megtette az újjáépülés első határozott lépéseit. Most már csak csapatot kell építeni…
Kevin Garnett Minnesota – Boston
Danny Ainge rádobott még egy pár lapáttal az Allen megszerzése óta feldübörgő lokomotív kazánjára. Ha Doc Riversnek sikerül kilépnie a saját árnyékából és ésszerű támadójátékot komponálnia a három sztár köré, akkor könnyen nagydöntőbe kerülhet a Celtics. A csapat pillanatnyi kiüresedését vélhetően rövidesen megoldja az a tény, hogy a Garnett-Pierce-Allen trió egy csapásra a veterán szabadügynökök (Brevin Knight, Boykins, Posey, PJ Brown) Mekkájává tette Bostont. A gyűrűk felé vezető úthoz először a Clevelandnek, a Miaminek és Detroitnak lesz 1-2 szava, de a keleti döntő a minimális elvárás ettől a Celticstől. Ha ez tényleg sikerül, akkor az eddig maximum közepes főnöknek tartott Ainge-től nem lehet elvenni az Év Menedzsere díjat.
Tim Duncan és Kobe Bryant mellett Kevin Garnett az a játékos, akit az elmúlt szűk évtizedben folyamatosan az NBA öt legjobbja között emlegetnek. A két előbbi játékos mellett KG ellenében „csak” 3-3 bajnoki gyűrű szól, de Garnett mellett soha nem volt Shaquille O’Neal és körülötte soha nem épített csapatot egy Gregg Popovich-féle agytröszt.
A briliánsan sokoldalú Garnett pedigréje makulátlan, ezért a Minnesota bukdácsolásának dacára sem volt csoda, hogy hosszú ideig szóba sem került az elcserélése, lojalitására jellemző, hogy ő maga ezt sohasem kérte. Az utóbbi években azonban megérett a helyzet arra (más szóval gyengült annyit a Minnesota és romlott annyit a jövőképe), hogy megtörténjen az, ami már régen (Charley Barkley 1992-es Phoenixbe kerülése óta) nem: ereje teljében lévő szupersztár-magasembert elcserélnek.
Mindinkább úgy tűnt, hogy Kevin McHale túl sokat várt, és Garnett 2008-as kilépése a szerződéséből nem csak egyre fenyegetőbbé vált, de ennek egyenes következményeként egyre csökkentette az érte kapható ellenértéket. Végül kiderült, hogy McHale a klasszikus újjáépülés szabályát követte: szupersztárt csak rövid szerződések, ígéretes tehetségek és draftjogok kombinációjára szabad/érdemes cserélni. Egyes források szerint többek között ezért nem preferálta Amare Stoudemire-t sem (akit a korábbi hírekkel szemben a Suns hajlandó lett volna beáldozni Garnettért), aki szerződése és korábbi sérülése miatt kockázatosabb befektetés lett volna, noha a végül megszerzett Al Jefferson egyelőre nyilvánvalóan nincs még Stoudemire szintjén.
A Minnesota végül meglepően bőséges csomagot kapott történetének legjobb játékosáért. Jeffersonból egy nap lehet még All-Star, Gerald Greenben komoly potenciál van, Gomes szolid kiegészítő ember, a draftjogok hasznosak, rossz szerződésnek a bostoni csomagban nyomát sem látni…van elég abból otthon.
Hosszú, hullámzó korszakon és egy nehéz döntésen van túl most a Wolves vezetősége. Ennél már csak az innen kivezető út lesz nehezebb. Sokkal.
Zach Randolph Portland – New York
Isiah Thomas ezúttal sem tagadta meg önmagát és újabb, papíron csinosnak látszó, de a valóságban erősen megkérdőjelezhető tranzakciót ütött nyélbe. Nyilván nem a Zach Randolphért adott ellenértékkel van baj, hiszen Francis (a korábbi szerződésével) a kutyának sem kellett, míg Frye nem volt nélkülözhetetlen.
A baj inkább Randolph-fal van. Nem a meccsenkénti 20 pontjával és 10 pattanójával, mert azt bármikor, bárhol szívesen fogadják. Hanem a nem létező védekezésével, meg azzal a szomorú ténnyel, hogy párjának, Curry-nek pont ugyanezek az erősségei és gyengeségei. Ráadásul ketten együtt nagy fölénnyel nyernék az NBA páros ostobasági versenyét, aminek mezőnyét pedig általában nem ígéretes atomfizikusok, befutott csillagászok és jónevű filozófusok alkotják. Jó hír még a Knicks-rajongók számára, hogy Stephon Marbury az elmúlt hetekben meglepően hitelesen alakítja a bedrogozott gettónéger figuráját az amerikai médiában.
Hogy mi sül ki Thomas újabb kísérletéből, azt egyelőre nem tudni, de előbb-utóbb James Dolan, a multimilliomos tulajdonos is elunhatja Thomas igen költséges és rendszerint csúfos véget érő ötleteinek finanszírozását.
A másik oldalon ez volt a Portland utolsó húzása abban az évek óta tartó razziában, ami a Jail Blazers imázs személyi bizonyítékainak eltüntetését szolgálta, más részről teret nyitottak az Aldridge-Oden duó önmegvalósításának.
Dátum: 2007. 08. 01.