Nehéz időket élünk manapság. Még a csapból is válság folyik, ráadásul mindezt a hétköznapi életünkben is igen erősen megérezzük. Ugyan mindenkinek a saját baja a legégetőbb, de nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a nagyvállalatokat legalább annyira, de inkább még érdesebben simogatja a recesszió, mint minket.
Egy ilyen nagyvállalat az NBA is. Sokszor hallottuk már, hogy az amerikai profi liga elsősorban üzlet, és csak másodsorban látványosság. Üzlet a játékosoknak, üzlet a tulajdonosoknak és üzlet a mindent szoros irányítás alatt tartó Stern-bagázsnak. Annyiból eltér viszont az általános üzleti modelltől, hogy az egymás fején való taposás helyett mindannyian egy burokban evickélnek és szoros kölcsönhatásban állnak egymással. Ebből kifolyólag náluk a válságkezelés nem a létszámleépítést, vagy a részmunkaidős foglalkoztatást jelenti, hanem sokkal inkább a költségek optimalizálását, aminek egyik formája a rövidpórázos fizetési sapka. Rövidpórázos azért, mert – egy kicsit ferdítve – a rendszer fennállása óta folyamatos növekedést mutató keret, idén a várakozásoknak megfelelően csökkenéssel „örvendeztette” meg a csapatokat. A csökkenés mértéke első blikkre nem vészes, de az új 57,7 milliós összeg egy olyan ligában ahol Jerome James 6,6 millió dollárt keres azért, mert egyszer még a Sonics-os éveiben egy zsákolásnál úgy festett, mint a fiatal Shaq, elég szűkös lehet. Főleg annak tudatában, hogy a korábbi évek jólétében elszabadult fizetéseket a játékosok olyan aduászként játsszák meg, ami az öregkontinensről szemlélve teljesen nonszensz. Gondolok itt elsősorban arra a magatartásra, amikor úgy ülnek le tárgyalni csapatuk vezetőivel, hogy „ha az a srác a másik csapatban, hasonló számokkal mint az enyémek megkeresi azt a pénzt, akkor én is legalább annyit kérek.”
Ebben a helyzetben nagyon nehéz úgy fogyasztani az asztalra dobott megkurtított menüből, hogy jusson is meg maradjon is. Kiváltképp egy olyan csapatnál, ahol a gyerekek felnőtt férfiakká cseperedtek és étvágyuk egyik szezonról a másikra egyre nagyobb.
Az Atlanta Hawks annak ellenére, hogy az elmúlt években a liga legdinamikusabban fejlődő alakulataként nem várt magaslatokat ért el, saját megoldandó belső válsághelyzettel nézett szembe. A georgiai sikercsapat pont egy ilyen ínséges időszakban készült szétesni. Az aktív forgatásban résztvevő 8 játékosból 4-nek lejárt a szerződése, a GM-et menesztették és az edző már nemcsak a rajongók, de a játékosok körében is ellenszenvet kelletett. 
Hawks szurkolóként túl sok optimizmusra nem volt tehát okom, főleg azok után nem, hogy a csapat Rick Sund személyében egy olyan GM-et igazolt, akit korábban több ízben és több cikkben is úgy emlegettek, mint a liga egyik (ha nem a) leggyengébb GM-je. Ez komoly teljesítmény ugyanazon a fedélzeten, amelyiken Isiah Thomas is tevékenykedett. Elég volt csak annyit tudnom róla, hogy ő volt az, aki három egymást követő évben, három lottery választással egyetlen egy olyan játékost se tudott kihalászni, aki bármilyen szempontból is hasznos tudott volna lenni, és már a hideg is kirázott a nevétől.
Valamivel több, mint 3 hónap elteltével, most mégis úgy tekintek rá, mint a liga egyik legjobb szakemberére, aki nemcsak hogy megmentette az Atlantát a széteséstől, de tovább erősítve a csapatot, egy kis szurkolói elfogultsággal bajnokesélyesnek tekinthető keretet rakott össze.
Nézzük hát át a megbecsülésig vezető út tuti receptjét…
1. Szerezz minőségi játékost, anélkül hogy valós ellenértéket adnál cserébe: Jamal Crawford
Sund megoldotta. Még mielőtt a titkárnője megjegyezte volna a nevét, ő már lebonyolította azt a csereügyletet, ami annyira szép volt, hogy a legtöbben el se hitték. Általában egy csereügylet keretein belül értéket illetve értékeket cserélünk nagyobb értékre, vagy több potenciál reményében. Ebben az esetben ez nem így volt, ugyanis potenciált nem igazán áldozott, értéket meg semmi esetre sem, amikor az Atlantában 3 év alatt mindössze 44 meccsen pályára lépő Craig „ex-Speedy” Claxtont és Acie Lawt (egy korábbi draft mellényúlást) küldött a nyugati partra. A cserébe érkező Jamal Crawford viszont a legnagyobb kritikusok megbélyegzése mellett is érték.
2. Sokkold a szurkolókat, egy szolid és okos drafttal: Jeff Teague
Az Atlanta Hawks nem a jó draftjairól volt híres. Elég csak az atomokig rágott 2005-ös börzére gondolni, amikor mindennél nagyobb szükség lett volna egy jó irányítóra, de az akkori GM, félrelökte Deron Williamst, átlépett Chris Paul fölött, és előrerángatta a potenciáltól duzzadó, ámde tapasztalatlan Marvin Williamst. 
Az említett GM, Billy Knight ebben az időszakban 69 mániás volt, pontosabban 6’9″ mániás, ami tulajdonképpen azt jelentette, hogy csak olyan játékosokat draftolt akik a mércébe illettek (Josh Childress, Josh Smith, Marvin Williams, Al Horford). A „csapatomban nincsenek posztok, hanem játékosok, akik kiveszik a részüket a sikerből” vezérmondata akkor megmosolyogtató volt, de hosszú távon igen előnyös fegyverténynek bizonyult. Mivel nem termett még olyan irányító, aki 6’9″-re nőtt volna, Billy Knight nem választott irányítót. A szurkolók azonban már évek óta epedezve vártak egyre. Rick Sund betoppant, és gondoskodott róla, hogy egyrészt megnyerje a szurkolókat, másrészt fedezve legyen abban az esetben, ha a lejáró szerződésű Mike Bibby nem lenne hajlandó újraszerződni a Hawksszal. A drafton elhozott egy nagyon gyors és robbanékony, vajkezű ugyanakkor önzetlen irányított. A 19. helyen választott Jeff Teague a Wake Forrest egyetemről érkezett, ugyanonnan ahonnan annakidején Chris Paul. Bár kettejük játékstílusa nem feltétlenül hajaz egymásra, Teague tökéletesen illik a rohanós, látványos kosárlabdát játszó sólyom alakulatba.
3. Tartsd meg a veterán vezért aprópénzért: Mike Bibby
A draft utáni óriási örömtánc hamar véget ért, ugyanis a legtöbb szurkoló fejében kezdett összeállni a puzzle. A kirajzolódó képen Jeff Teague mosolygott, Jamaal Crawford kacsintott, de Bibbyt sehol se látták. Egyértelműnek tűnt, hogy Sund azért hozott egy hibridhátvédet, és azért draftolt egy irányítót, mert nem akarta újraigazolni Bibbyt. Egyre több helyen jelentek meg cikkek arról, hogy Bibby távozik Atlantából, holott erről szó sem volt. Bibby minden egyes alkalmat megragadott, hogy kijelentse, ő bizony nagyon szereti a várost, a csapattársakat és szeretne továbbra is tagja lenni ennek a látványos játékot játszó, és sikeres csapatnak. Az elkötelezettsége a csapat iránt akkor vált világossá, amikor hivatalosan is bejelentették, hogy újabb 3 éves szerződést írt alá, mindössze évi 6 millióért, ami majdnem 10 milliós fizetéscsökkenést jelent az előző évhez képest. Le a kalappal előtte, és Sund előtt, aki ezt összehozta.
4. Tápláld a belobbant lángot: Zaza Pachulia
Bibby újraigazolásának árnyékában, Zaza körül is zajlottak az események. A már szinte veteránnak számító, ámde még mindig csupán 25 éves, közönségkedvenc grúz center újraigazolása folyamatban volt. Zaza Pachulia lelkes és nem utolsó sorban eredményes támadójátéka, szüntelen robotolása a pályán és az ezzel összefüggő kemény harca a palánkok alatt az új GM szerint is fontos eleme a Hawks játékának. Minden csapatban szükség van hasonló mentalitású játékosra, ráadásul Zaza annakidején kezdőcenterként is bizonyított. Hallani lehetett arról, hogy a szerződést már tető alá hozták, de a részletei körül sok volt a bizonytalanság. Amikor kiderült, hogy időközben Varejao, aki nemcsak hogy ugyanolyan szerepkörben és hasonló stílusban játszik, de még a karrierátlagai is szinte ugyanazok, évi 8 millió dollárért hosszabbított szerződést a Clevelanddel, minden ok megvolt az aggodalomra. A két nap múltán napvilágot látott részletek, szó szerint ledöbbentették a szurkolókat, és újabb piros pontot biggyesztettek Sund renoméja mellé. Zaza éves szinten nagyjából fele annyiért volt hajlandó ismét sólyomtollazat alá bújni, mint Varejao lovagpáncélba.
5. Hozd ki a legtöbbet a nyakadra tekeredő Childress-ügyből
Miután a csapat két alapemberét sikerült aprópénzért újraigazolni, minden figyelem Childress-re irányult, akit a Bucks környékezett meg. Egy óriási sakkjátszma vette kezdett Sund és Childress között. Josh jogát az Atlanta Hawks birtokolta, ami közérthetőre egyszerűsítve annyit jelentett, hogy ha Josh Childress-nek az Atlanta szerződést ajánlott volna július 15.-ig (az európai szerződésben ez az időpont volt a határidő, mint az NBA-ben a trade deadline), akkor ő minden további nélkül átigazolhatott volna. Ha más csapat ajánlott volna neki szerződést, akkor a Hawks meccselhette volna az ajánlatot. A helyzet ott vált érdekessé, amikor a Bucks egy teljes mid-level körüli értéket készült Childress elé tolni, aki ezzel komoly dilemma elé került. Egyrészt szeretett volna ismét az amerikai profi ligában játszani, viszont számára is világos volt, hogy az Atlantában nincs helye, másrészt tudta azt, hogy ha aláírja, Sund és a Hawks meccselni fogja az ajánlatot, ami miatt muszáj lett volna Atlantában maradnia. Ugyan fennállt volna a sign-and-trade ügylet lehetősége (amivel a Bucksba kerülhetett volna), de Sund több ízben is hangoztatta, hogy őt bizony nem érdekli egyetlen Milwaukee játékos sem, és nem fog csak úgy lemondani J-Chill jogáról (értsd meccselni fogja az ajánlatot). Chillress egy darabig bizonytalankodott, majd végül úgy döntött, hogy marad még egy évet Európában. Ezzel a történettel Rick Sund nemcsak, hogy megtartotta Josh Childress jogát, de nagyjából 6 millió dolláros tehertől mentette meg a Hawks csapatát. Ha Childress aláír volna ugyanis a Buckshoz, és a Hawks meccseli az ajánlatot, akkor vagy Childress szerződése vagy a sign-and-trade csereügyletben érkező hasonló ellenérték nyomta volna az Atlanta fizetési sapkáját. Azzal, hogy Childress-t sakkban tartotta Sund, és nem írta alá a szerződést, ez a 6 milliós összeg szertefoszlott. Jövőre folyt. köv.
6. Villants valami teljesen váratlant a tarsolyodból
Miközben Sund sakkban tartotta Josh Childress-t még arra is volt ereje (idege), hogy pontot tegyen egy nagyon régen húzódó történet végére. David Andersent, a Hawks 2002-ben draftolta. Az ausztrál center az elmúlt években Európa egyik legjobb magasemberévé érett, és miután Euroligát nyert (a másodikat) a Moszkvával (2006) minden nyáron felállt az Atlanta Hawks medencéjéhez tartozó ugródeszkára, ahonnan minden évben meg is hátrált annak ürügyén, hogy a kínált szerződés nem elég jó. Idén is a szokásos történetet akarta eljátszani, de amikor Andersen – régi szokásához hűen – kevésnek tartotta az Atlanta által ajánlott fizetést, Sund egy éles hátraarc kíséretében tovább is dobta a jogát a Houstonnak némi készpénzért és egy majdani második körös draftjogért cserébe. Valahogy így kell egy nyűgből jövőben lehetőséget csinálni.
7. Pipáld ki az utolsó elvárást anélkül, hogy csalódást okoznál: Marvin Williams
A ragyogóan alakuló holtszezon egyetlen egy befejezetlen ügy miatt nem volt még teljes. Marvin Williams szerződéshosszabbítása egyszerre volt szükséglet, kényes kérdés, és nehéz döntés. A mindössze 23 éves kiscsatár, nagyon fontos részét képezte a csapatnak. Elvégezte a piszkos munkát (elsősorban védekezésben), és amikor a leginkább szükség volt rá, támadásban is hozta a pontokat. Talán a liga egyik „legcsöndesebb” közel 15 átlagpontos játékosa volt az elmúlt két szezonban. A pozitívumok mellett szem előtt kellett tartani azt is, hogy magas draftpozíciója ellenére nem tartozott azok közé a játékosok közé, akik miatt megérte volna a fizetési sapka fölé ugorva luxusadót fizetni. A nem mindenáron való újraszerződtetése hosszú hetekre húzta az ügyet, és amikor a leginkább úgy tűnt, hogy a felek nem fognak dűlőre jutni, Sund ismét csont nélkül értékesítette a helyzetet. Marvin Williams 5 évre 38 millió dollárért írt alá, ami éves szinten kevesebb, mint 8 millió dollárt jelent. Több mint megfelelő üzlet. Kezet rá.
A holtszezonnak ebben az időszakában száz százalékos volt a Hawks. Mindenkit sikerült megtartani, akit meg akartak, és mindenkitől megszabadultak, akitől meg akartak (Acie Law, Speedy Claxton, Josh Childress és David Andersen). Külön „hab a tortán” volt Jamal Crawford érkezése, aki a szabadügynökké vált Flip Murray-hez képest (a napokban igazolta le egy évre a Charlotte) komoly előrelépést jelentett, NBA szakzsargonnal élve komoly upgrade volt. Az egyetlen kényes pont, az egyetlen támadható felület a center poszt mélysége maradt. Horford-Zaza és az egykoron szépreményű Randolph Morris nem a legacélosabb centerfelhozatal a ligában, főleg akkor nem, ha a csapat tovább szeretné folytatni eddigi töretlen fejlődését.
8. Húzd meg a riválisod bajszát: Joe Smith
Nem kellett túl sokat várni rá, hogy Sund cselekedjen. A piacon még elérhető legjobb magasemberrel ült le tárgyalni egy atlantai étteremben. Nem lehetett könnyű meggyőzni Joe Smith-t, hogy az idén várhatóan keleti egyeduralkodó Cleveland Cavaliers ajánlata helyett, az Atlanta Hawks veterán-minimumos ajánlatát fogadja el, de Rick Sundnak ez is sikerült. A center posztra a két fiatal mellé, érkezett egy veterán vezér is, aki még mindig képes magas szinten játszani.
9. Tapasztalatból sosem elég: Jason Collins
Sokan nevettek egy jót azon, hogy a Hawks leigazolta Jason Collinst. Az egykori Nets alapember az utóbbi időszakban csak ide-oda csapongott a ligában, de 12. embernek leigazolni egy olyan játékost, aki egykoron alapembere volt egy a keleti döntőig szépen muzsikáló csapatnak, egyáltalán nem rossz húzás. Minden bizonnyal az öltözőben és az edzéseken számítanak majd elsősorban rá, ahol fizikumával és tapasztalatával jó edzőpartnere lesz a fiataloknak, akik ezáltal jobban fel tudnak készülni a testesebb és/vagy rutinosabb centerek elleni játékra.
Nehéz Sund tevékenységét egy blogbejegyzésben összefoglalni, és hosszú sorokon át lehetne még elemezni, de egy dolog biztos: Ennél többet nem lehetett volna kihozni ebből a nyárból! Hála neki, már nem marad más hátra, minthogy izgatottan számoljam a szezonrajtig hátralévő napokat, ugyanis minden adott ahhoz, hogy kedvenc csapatom a következő szintre lépjen.
Szerző: Szabó Levente
Dátum: 2009. 09. 27.