Történelem

Az 1974-ben alakult New Orleans Jazz 5 évvel később költözött Salt Lake Citybe, a feketék életvidám muzsikájának, a jazznek hazájából a döntően fehérek alkotta, majdnem bigottan vallásos mormon közösség fővárosába. A korai évek kínlódását még Louisianában Pete Maravich villogása édesítette meg, a költözés után hiába érkezett Adrian Dantley és Mr. Dunkenstein azaz Darrell Griffith, a csapat nem tudott elmozdulni a liga alsóházából.
1982-ben draftolták Dominique Wilkinst, akinek azonban esze ágában sem volt Utah-ban játszani, így elcserélték John Drew-ért és Freeman Williamsért. A csere minden idők talán legelfuseráltabb tranzakciójának bizonyult, miután a kétszeres All-Star Drew az egyik legelső NBA-játékos lett, akiről kiderült, hogy kábítószerfüggő, míg a triplaspecialista Williams összesen 18 meccset játszott a Jazzben. A 82-es draft 4.(!) körében behúzzák az ismeretlen centert, Mark Eatont. Dantley és a lassacskán az NBA történetének legnagyobb blokkgépévé fejlődő Eaton vezérletével a Jazz 1984-ben és 1985-ben is bejut a play-offba.

Így már nem választhatnak olyan magasan a drafton és csak az első kör közepén visznek egy jólfésült irányítót a helyi Gonzaga egyetemről és egy keménykötésű erőcsatárt az eredeti állomáshelyről, Louisianából. John Stockton (a Jazz-drukkerek kifütyülték a draftolását) és Karl Malone aztán 20 éven át nem csak a Utah identitását határozzák meg, de az NBA-nek is korszakos ikonjaivá válnak. 1988-ban Scott Laydent megteszik menedzsernek, a vezetőedzői posztot egyik segítőjének, Jerry Sloannak adja át. Sloan keze alatt a Stockalone-páros egyre stabilabban veti meg a lábát a rájátszásban és lassan, de biztosan egyre tovább lépdel ott. 1991-ben (immár a Delta Centerben) már a nyugati döntőben vannak, de akkor Drexler Portlandje, két év múlva Olajuwon Houstonja jelenti a végállomást. Időközben Malone és Stockton már javában dolgozik az örökranglisták átírásán, megszerzik Jeff Hornaceket és 96-ban már csak 1 meccsen múlik a Seattle ellen, hogy nem jutnak a nagydöntőbe.
A következő két évben ez is sikerül és csak Michael Jordan legheroikusabb erőfeszítései akadályozzák meg, hogy a Jazz a csúcsra jusson. Karl Malone MVP-címeket nyer és Stocktonnal együtt számtalan All-Star fellépést jegyez, de ekkorra már mindketten jócskán a 30-as éveikben járnak és bár még aratnak néhány emlékezetes nagy győzelmet a rájátszásban, már nem játszhatnak újra az aranygyűrűért. Miután 2003 nyarán Stockton visszavonult, Malone pedig a Lakersbe igazolt, a meggyengült csapat 20 év után először maradt le a rájátszásról.

3 év sem kellett és Jerry Sloan levezényelte az újjáépülést: Kirilenko és Harpring még Malone-éktől leste el a kőkemény profizmus fortélyait, Boozert és Okurt szabadúszóként kaparintották meg, Deron Williamst 2005-ben draftolták. Az eredmény: 2006-ban már ismét nyugati döntőt játszottak (a liga nem kis meglepetésére).

Közelmúlt

Az újonnan felcsillant nagy remények után kisebb megtorpanás következett és a következő három évben nem jutottak tovább a rájátszás 2. körénél. Pedig a Jazz kiváló munkát végzett a háttérben: Paul Millsapet a draft 2. körének közepéről bányászták ki, Wesley Matthewst a semmiből és a lassan a Stockton-Malone pick-and-rollokat idéző Williams-Boozer pároshoz megszerezték a Hornacek-utód Kyle Korvert is. Valahogy valami mégsem stimmelt és mikor a Chicagóba aláíró Boozer helyére hozott Al Jeffersonnal sem ment igazán a szekér, akkor 2011 első hónapjaiban Williams először Jerry Sloan idegeire ment, majd az elcserélését is kicsikarta, a Utah pedig visszahanyatlott az újjáépülés keserű forgatagába.

Jefferson és Millsap vezérletével aztán gyorsan felpattantak a földről és a csonka szezont már ismét play-offot érő helyen zárták. A tendencia azonban megtört, és a 2013 nyarán távozó 2 húzóember egy, Tyrone Corbin edző nem túl szakavatott irányítása alatt kínlódó fiatal csapatot hagyott hátra, akik a draftról vagy a szabadúszó piacról várhatják azt az erőteljes tehetség-injekciót, ami visszahelyezheti a Jazzt a rájátszásért harcoló csapatok térképére.

Erősségek

Minden poszton ígéretes fiatalok. Kitartó közönségük még halovány éveikben is veszélyessé teszi őket hazai pályán..

Gyengeségek

A pattanózáson kívül mindenben (nagyon) gyengék. Még nincs ki köré épülniük.

Húzóemberek

A meglehetősen kiüresedett Jazznek Gordon Hayward maradt a legjobb játékosa. Talán franchise-playere? Irányítói képességekkel megáldott, magas dobóhátvéd, aki kiscsatárként is megállja a helyét. Avatottan vezényel elzárás-leválást. Hosszan, Steve Nash-szerűen kitartott labdavezetés után is képes megtalálni az üres embert. Veszélyes kinti dobó. Induló- és dobócselek után is betalál. Finom floater.

Dobószázalékai erősen megsínylették, hogy az ellenfelek védekezése elsősorban rá fókuszál. Figyelemreméltó atléta. Decens védő. 2014 nyarán könnyen maximális szerződést kaphat a Jazztől (vagy hasonló ajánlatot mástól). Még bizonyítania kell, hogy képes megszolgálni.

Alulteljesítők

A North Carolina egyetemi bajnoki címéhez újonc 6. emberként hozzájáruló Marvin Williamst Deron Williams és Chris Paul előtt draftolta a második helyen a Hawks. Azóta sem tudta levakarni magáról a krónikus alulteljesítő cimkét és noha még mindig csak 27 éves, most már aligha fogja. A két csatárposzt közé szorult játékosként sokoldalúnak gondolták, de ebből mára csak annyi maradt, hogy egyetlen területen sem nyújt átlag felettit.

Pattanózgat, jobb napjain behajigálja a triplákat, kiscsatárok és erőcsatárok ellen is bevethető védekezésben, de évi 7,5 millió dolláros bérének a fele is nagyvonalú fizetség lenne mindezért.

Reménységek

Derrick Favors tör-zúz típusú, keménykötésű magasember. Bár méretei alapján inkább erőcsatár, centerekkel is elverekszik. A palánk alatti húsdarálóban elemében van. Jól blokkol és pattanózik. Fizikailag és fundamentálisan is alkalmas elit védőnek. Ellenőrzése alatt tartja a festéket. Triplázó magasembereket is képes követni.

Még csak alakulóban lévő támadójáték. Átlag alatti büntetőzés. A Jefferson és Millsap távoztával keletkezett űrbe (egyelőre) nem tudott úgy berobbanni, ahogy sokan várták.

Dátum: 2014.03.25.