Sokáig gondolkodtam, hogy írjak-e róla. Nekrológ egy olyan emberről, aki előtt még ott az élet? Könnyes búcsú, pedig nem ment messzire…
Amikor megismerkedtem az NBA világával, még javában véstem a kedvenc zenekarom neveit az iskolapadra és a lányoknak is csak a haját húzgáltam. Aztán a középiskolába kerülésem évében egy szűz franchise mutatkozott be az NBA-ben. Hoppá, legalább valami közös bennünk, Michael Jordan úgysem egy csapat, a zöldes színű medvék nem fogtak meg, indiános könyvekből szerzett tapasztalataim azt mutatták, hogy a grizzli talpából készült steaknél nincsen finomabb. Legalábbis Karl May mesterséf szerint. A raptoroknak meg már régen kicsengettek, nem éppen házikedvencek, eledel se nagyon lesz belőlük, ők lesznek a megfejtés.
Ennyi bevezető talán elég is, volt korai, „grow up, not blow up” éra, volt hüpp-hüpp-hüpp, Barbie-trükk, de azt csak kevesen észlelték, hogy az utóbbi hét évben volt nekünk egy szeretetreméltó vasemberünk is: Morris Peterson. Nem amiatt lett a kedvencem, mert lezsákolta a helyi járatú kisrepülőgépeket, nem azért, mert 50 pontokat szórt, nem azért, mert a liga kiemelkedő játékosai között tartották számon. Egyszerűen csak az egyénisége miatt. Illetve persze nem csupán emiatt, de ez döntő tényező volt, hogy a fejemben a 24-es mezt felhúzzam a legnagyobbak közé.
Nem hiszem, hogy meccsekkel kéne dobálóznom, amelyeken Mr. Raptor emberfelettit nyújtott. Egyrészt nem idevaló, másrészt ő minden meccsén hegyeket mozgatott meg. Vagy elismerjük az eddigi karrierjét úgy ahogy van, vagy csak a legfelemelőbb mozzanatait idézzük magunk elé. Mert ezekkel viszont Yukont lehetne rekeszteni. Ki ne emlékezne a headband-layupra, vagy a számtalan meccsdöntő tripláinak valamelyikére?
A kosárlabda új vállfajának, a harlemi mágusokat elszürkítő, akrobatic basketball alapjainak lefektetője, az NBA Ironmanje, és egyik leghalálosabb mesterlövésze elhagyta Torontót. A sikeredző méltánytalanul mellőzötté tette az elmúlt szezonban, persze a pályán töltött pár perc alatt is sikerült megmutatnia, hogy ő bizony nem ennyit érdemel. A legkedvesebb emlékem vele kapcsolatban az, hogy Vince Carter ide, Chris Bosh oda, az utóbbi években (mikor kezdőként léphetett a parkettre) rendre övé volt az első kísérlet a meccsen. A legtöbb meccsen. Örök bútordarab volt az ACC sarkában, ott ahonnan csak nagyon kevesen dobnának nála biztosabb kézzel. Vegyes érzelmekkel a szívemben búcsúztam a kedvenc raptoromtól, a kedvenc játékosomtól. Kívánom neki, hogy New Orleansban váltsa meg a világot, soha ne érjék sérülések és legyen boldog az új csapatában, ahol kezdőként számítanak rá. Köszönök mindent Mo, nálam örökre raptor maradsz…
Szerző: Molnár Ádám
Dátum: 2007. 07. 16.