Talán akad még olyan visszajáró olvasónk, aki emlékszik az ugyanezen című témára még a régi fórumból. A szokásosnál is nívósabb vita jutott az eszembe akkor, mikor azon elmélkedtem a minap, hová tart az NBA jelenleg, ami a magasemberekkel kapcsolatos vélekedést illeti.
A dolog apropóját pedig az Orlando Magic, és annak húzóembere, Dwight Howard várakozásokon jóval túlmutató szereplése adta. Vajon elég csattanós volt-e az általa nyújtott válasz a kétkedőknek, akik évek óta a modern kosárlabda centerfüggetlenségét hangoztatják? Gyanítható, hogy ez az állapot csak időleges, és legfőképpen kényszer szülte.
Mert volt mindez másként is, hajjaj, de még mennyire másként.

Múlt

Manapság már nem számít cikinek beismerni, hogy az ember vajmi keveset tud az 1990-t megelőző történésekről, ami az NBA-t illeti. Velem sincs ez másként, bevallom, hogy Wilt Chamberlainról nem a 100 pontos, vagy az 55 lepattanós meccse jut eszembe, hanem a 20000 szexuális kapcsolata, melyet életében létesített; Kareem-Abdul Jabbarról pedig kicsivel előbb ugrik be az Airplane!-című film, mint a zseniális, majdhogynem védhetetlen horogdobások.
Számomra a klasszikus középjátékosok aranykorának a ’90-es évek számítottak.

Közelmúlt

A ’80-as évek végétől az új évezred első éveiig terjedő időszak hozta azokat a játékosokat, akik miatt a centerposzt nagy fetisizálójává váltam (meg persze közrejátszottak testi-lelki alkati adottságaim is).
Közülük is a legnagyobb kedvenc Hakeem Olajuwon. A nigériai „álom”, aki adottságait és tehetségét szívós munka árán extra képességekkel egészítette ki, akinek a játéka valami olyan eleganciát sugárzott, durva posztja ellenére is, ami mai szemmel is bámulatra méltó. 1994-95 bajnoka a Rocketssel, nem lehet véletlen, hogy azt az időszakot, amit Jordan hagyott a vetélytársaknak, egy ilyen játékos által vezérelt csapat használta ki.
Hozzá csak Partick Ewingot tudom mérni, a Knicks jamaicai vadállatját, aki emblematikus figurája volt csapatának hosszú évekig. Sajnos a sors nem volt hozzá kegyes, ami a bajnoki címeket illeti.
A képzeletbeli dobogóm harmadik fokán David Robinson áll, az Admirális, akinek csapathűsége, sportszerűsége, pályán belüli-és kívüli intelligenciája példamutató. A fél ikertorony megérdemelt bajnoki címei mellé megemlítendő a 71 pontos meccse is, mely értékéből alig von le a tény, hogy a csapattársai konkrétan agyontömték labdával azon a mérkőzésen.
Shaquille O’Neal, megkerülhetetlen, ha domináns centerekről van szó. Emellett ő egy olyan egyénisége a ligának, akinek visszavonultával szegényebb lesz a liga és a szurkolók is. A nagyszájúsága, a feltűnősködő nyilatkozatai, a meglehetős nagyképűségei sosem lopták be őt a szívembe, de mint center, vitathatatlan érdemekkel rendelkezik. És mint „gyűrűcsináló” is, az évek során megmutatta, hogy nemcsak letépkedni, hanem megszerezni is tudja őket.
De volt ám élet az USA-n kívül is, jó példa erre a következő két legény is. A szerb Vlade Divac, akit bizonyos Kobe Bryantért cserélt a Charlotte Hornets hajdanán, és aki igazi virágkorát a Kingsben élte. Okos, tetszetős európai típusú centerjátékot játszott.
Úgyszintén Arvydas Sabonis, a litván óriás. Nem tudhatjuk, mire lett volna képes, ha fénykorában érkezik Amerikába, de az tény, hogy Európában gyakorlatilag mindent megnyert, amit lehetett. Mire a Portland játékosává vál(hatot)t, addigra jelentősen lelassult, mindenhol jegelve és befáslizva játszott. Emlékezetes a technikássága, talán akad olyan, akinek beugrik egy régebbi sporttv-s NBA főcím, ahol vállmögötti gólpasszt ad…
De az igazi nagyság nem mindig kiló és centiméter. Ott van pl Alonzo Mourning, a legjobb kiscenter. Aki a vesebetegségét leküzdve tért vissza abba a városba bajnoki gyűrűt nyerni, amelyik a legjobban rajongott érte, Miamiba. Sok szép sapkát kötött ellenfeleinek az évek során.
Ahogy a Hawks szimbóluma, a kongói Dikembe Mutombo is. Igazi iron man volt az öreg, amit az is jelez, hogy csupán idén nyáron vonult vissza. Szülőhazájában kórházat építtetett, ahol bizonyára jutányosan kezelték azon sokakat, akiket lelkileg összetört a blokkjaival, meg a mutogatósdival utána.

Olyan időszak volt ez, amelyben egy teljesen 5. keréknek számító Luc Longley vagy Greg Ostertag egy mai csapatban sztárolt kezdőnek számítana. És ahol szinte dúskáltak a csapatok a limitált képességű póznákban, a 2,31 magas Gheorghe Muresan, vagy „Shaq Ribanca”, a 2,29 magas, mormon nyugalommal pattogtató Shawn Bradley. Hogy mi maradt mára a múlt dicsőségéből? Jason Collins. Na, azért nem.

Jelen

Nehezen leplezem, hogy nem a szívem csücske a kínai óriás, de megkérdőjelezhetetlen, hogy az utóbbi évek talán legkevésbé vitatható centere Yao Ming. Magasságához képest nagyon jó kezű játékos, ez betudható annak, hogy a Cápáknál az ember könnyen a rizsföldeken találhatta magát, ha nem ment be edzésen minden középtávoli tempó, de az NBA-ben valahogy mások lennének az elvárások. Nem valami agresszív palánk alatti dominátor. A 10 cm-es súlypontemelkedésének is köszönhető lehet, hogy nem tudok elképzelni egy olyan Ming zsákolós-mixet, ami két percnél hosszabb, mégsem szerepel benne a kínai kék-piros csíkos mezben. Ráadásul a sérülései kezdenek végzetessé válni, épp most készül egy teljes idényt kihagyni.
Nem úgy a nagy rivális, az ötös poszt állócsillaga, Shaquille O’Neal. Igen, ismét ő, ebből is látszik, mennyire gyér a felhozatal. Az öreg Diesel kihagyogat meccseket lábujjfájdalmak miatt, sőt, a Sunsban konkrétan kétnaponta csak egyszer lépett pályára. Hiába, öreg járgány szívatóval indul, de ő váltig állítja, hogy még van benne egy-két bajnoki cím, ezúttal Jamesnak, szívességből. Neki elhiszem.
Pedig volna a Cavsban erre hivatottabb ember, bizonyos Zydrunas Ilgauskas. A pre-James időszakban ő volt a csapata mindenese, a támadások első és utolsó opciója, a védelem oszlopa. Ez az igénybevétel nem kímélte a litván játékost, mára mozdulni is alig tud, félek, jövőre megtudjuk, mennyire lehet eredményesen centerezni a középkörben állva.
Ben Wallace hasonló rozsdásodás áldozata lett, pedig nem is oly rég fontos tagja volt a Detroit remek szereplésének. Ugyan baltával faragja szegény a labdát, de izomzattal, ruganyossággal, és jó ütemérzékkel adott annyi pluszt a csapatának, amennyit a lepattanók és a blokkok terén épp igényelt. Szomorú, hogy idénre csak mint zsíros lejáró, kering ide-oda a csapatok között.

Sokan vannak, akiket a „kényszercenter” időszak termelt ki olyanná, amilyen lett. Pl Tyson Chandler, aki alkatilag erőcsatár, de kis túlzással Paul gólpasszainak bezsákolásán kívül másra nem igazán képes. Hasonlónak érzem (mármint szigorúan alkatilag) Al Horfordot is, de ő még igen fiatalka, bármi lehet belőle.

A másik verzió az, mikor egy csapat rendelkezik ugyan egy sztárral, aki már elég, ha épp kilát a magasszárú cipőből, máris megpróbálják centerként használni, hátha. „A mai mezőnyben ő is elmegy…” stb. A lista igen hosszú, és nagyon nívós.
Tim Duncan, aki szabályosan sírva fakad, ha palánk alatti darálásra kényszerítik. Dirk Nowitzki ugyanez, de ő annyira szerencsétlen pozícióharcban, hogy inkább elnézik neki. Kevin Garnett épp ellenkezője, amilyen lelkes marha, képes lenne zokszó nélkül bemenni a cséphadaróba, amúgy is simán eljátszogat 1-5-ig minden poszton, de ő se nem elég magas, se nem elég vastag ehhez. Rasheed Wallace szintén elég nagy vadállat, de ő annyira jól mozog kint is, hogy vétek lenne centerként elhasználni. Amare Stoudemire elég agyatlan és atletikus ahhoz, hogy csupán centerezzen, de nála is testsúly-testfelépítésbeli gondok vannak. Chris Bosh szintén marha vékony, bár magas és fejben is ott van, de kissé puhány. Pau Gasol Memphisben vitézül küzdött az utálattal, amit a centerezéssel szemben táplált, míg végül megváltásként erőcsatárt játszhatott a Lakersben Bynum mögött. Emeka Okafor, akit Howard mögött 1/2-esként vitt a Bobcats, hozza a dupladuplákat, de elég törékeny, és láthatóan nem boldog ebben a szerepkörben. Jermaine O’Neal-lel anno kirabolták a bölcsőt, ez azóta is meglátszik a játékán: vagy alulteljesít, vagy sérült, de legritkább, hogy domináns centerként játsszon.
Veretes felsorolás, igaz?

És akkor még nem szóltam (mostanáig) azokról a nemcsak névleges, hanem tényleges centerekről, akik fizetése és csapaton belüli pozíciója csakis manapság lehetne ennyire súlyos. Andrew Bogut, a némileg túlértékelt ausztrál; Brad Miller, a fineszes, ámde kissé öregecske zsivány; és Andris Biedrins, az utolsó klasszikus európai center. Vagy a malacképű (remélem nem látogatja az oldalt) Kendrick Perkins, akinek már most gyűrűje van, stabil kezdője egy néhai bajnokcsapatnak, pedig… Nem túl bonyolult játékos ő.
Kikből lehetne mégis akkor a cserebogár?

Közeljövő

Al Jefferson az, akiből bizonyosan. Szerencsétlensége egy nem túl acélos csapathoz köti, ráadásul még egy ilyen gárdában sem igazi vezéregyéniség. Előfordulhat, hogy ő is inkább erőcsatár-lelkület, mint center. Mostanában sérülések gyötrik, ami ezen a poszton rossz ómen.
Hazabeszélek, de Brook Lopez a jövő nagyágyúja lehet. Olyan hiánycikk volt ő a Netsben, akiért a szurkolók évek óta ríttak. Alkatilag és technikailag is igazi center, és még csak egy évet töltött a ligában. Sérülésmentesen nagy dolgok várhatnak még rá.
Ahogy Andrew Bynumra vártak, aki máris bajnoknak mondhatja magát. Pedig a vele kapcsolatos várakozások csalókának bizonyultak, mondhatni a képességeit kissé túlspirázták sokan. Ettől függetlenül korántsem elveszett gyermek, testileg maximálisan felkészült, ha fejben is össze tudják rakni, gyilkológép lehet.
És ha már a nagy várakozásokról van szó, nem lehet elmenni Greg Oden mellett. A Blazers reménysége, aki eddig csupán masszív, szezonokon-fél szezonokon át húzódó sérüléseivel, és faultolási képességeivel hívta fel magára a figyelmet. Olcsó poén lenne, ha azért szorítanánk, hogy a nyáron fiatalodon vagy 40 évet…
Ebben a közegben egyáltalán nem meglepő (na jó, egy kicsit az) Hasheem Thabeet korai, második helyen való választása az idei drafton. Olyan játékos ő, akitől beismerten csak blokkokat, néhány lepattanót, meg véletlenül begyötört zsákolásokat várt el mindenki, és mégis. Amekkora karjai vannak, legalább akkora bust-potenciál.
Ki lesz az, akitől a jövőben szép centerjátékra számíthatunk?

Dwight Howard

Az eddigieket összefoglalva, úgy vélem, az NBA méretileg jelentősen átformálódott az utóbbi évtizedben. A magas, nagydarab centerek szinte teljesen eltűntek, mondhatni összementek a poszton játszók, és sokszor lehetetlenné vált megkülönböztetni a centert az erőcsatártól, úgy a klasszikus, régimódi, zsokéalkatú irányítók (Bouges-Avery Johnson-Damon Stoudamire) megnőttek (Kidd-Davis-Deron Williams), és összemosódtak a dobóhátvédekkel (Iverson-Arenas). Egyedüli örvendetes kivétel Chris Paul.
A centerek között pedig ez a kivétel nem más, mint az izomgyurma, colos D-How.
A Superman, aki bebizonyította, hogy a centerre és a kinti dobókra épülő támadójáték mennyit érhet a mai NBA-ben, ha van hozzá alapanyag. Tűrhető védő. Vészesen sűrűn akadnak faultgondjai, olyankor a csapat megroppan, ha a padon kell ülnie. Bűntetőkben volna mit fejlődni. Erőből játszik, de évről-évre technikásabb. Szerény, mindig mosolygós, szimpatikus játékos. Szinte egymaga verte agyon a mezőnyt a döntőig, ahol csak egy méltó magasember-páros (Gasol-Bynum), és egy zseniális edző (Jackson) voltak képesek megállítani.
Carterrel kiegészülve, egy egészséges Nelsonnal és egy használható edzővel a csapat jövőre mindenre képes.

Kihaltak a klasszikus centerek. A lassúak.
De a Howard-féle szuperatléta centerek előtt fényesebb perspektívák nyílhatnak, mint valaha.

Szerző: Galambos László

Dátum: 2009. 07. 05.