Ahogy vasárnap este a Dallas detroiti vergődését néztem, nem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy egy remek képességű játékosokból álló csapat hattyúdalát látom. Ez a Mavericks-garnitúra is úgy fog bekerülni a kosárlabdázás történelemkönyvébe ugyanis, mint a gárda, amelynek majdnem sikerült.

Ahogy a fejemet fogva figyeltem Howardék látványos szenvedését, megfogalmaztam magamnak tíz okot, amiért az idei szezon lesz a Terry-Howard-Nowitzki tengely és Avery Johnson edző utolsó közös esélye a gyűrű megkaparintására.

1. DIRK NOWITZKI

"Hölgyem, ott ül egy olyan dologgal a lába között, amellyel ezreknek okozhatna örömet, és csak vakarni tudja" – mondta Sir Thomas Beecham egy csellistának, aki nem nyűgözte le a teljesítményével. Csak elképzeléseim vannak, hogyan jellemezné az egykori Wunderkind teljesítményét. Kétségtelen, hogy a würzburgi erőcsatár kétszer állt sorba, amikor a tehetséget osztogatták, hiszen nem hordott még a hátán a föld ilyen vajkezű "hétlábast". Mégis, Nowitzki az a srác a gimiből, aki az ötcombú asszony társaságában magabiztosan teljesít, válogatott malacságokkal vadítja a fehérnépet MSN-en, majd amikor a tettek mezejére kellene lépni, már a lépcsőn felfelé "jól érzi magát".

Bármennyire hihetetlen is, már a tizedik idényét tölti az NBA-ben, de ennyi idő sem volt elég arra, hogy képes legyen a palánk alatt is megélni. Legtöbbször arra is képtelen, hogy megfelelő helyen fogjon pozíciót, sokkal gyakoribb, hogy a gyűrűtől 5-6 méterre kezd el "tolatni". Ha mégis rámosolyog Naismith szelleme, és sikerül a palánk közelében labdát kapnia, megoldásai esetlegesek és főleg eredménytelenek.

Játéka ezért továbbra is tempóira épül, amelyeket mind gyakrabban kell védővel az arcában eleresztenie, mert keveset mozog labda nélkül. Ha esetleg mégis tisztán marad, és zavartalanul dobhat, akkor is mindent megtesz, hogy megnehezítse magának a pontos célzást, ugyanis úgy kalimpál kézzel-lábbal, mintha fél méterről gyomorszájon lőtték volna egy dumdum golyóval töltött puskával.

A nyáron hosszú hetekre eltűnt Ausztráliában, hogy mentorával Holger Geschwindnerrel átbeszéljenek múltat, jelent s jövőt. Talán sikerült arra is megoldást találniuk, hogyan őrizze meg a magabiztosságát a fontos összecsapások során, mert Karl Malone óta a ő lenagyobb "choker" a parkettán.

2. SEMATIKUS TÁMADÓJÁTÉK

Persze Nowitzki dolga sem lenne ilyen irgalmatlanul nehéz, ha a Dallas kiismerhetetlen támadójátéka folyamatosan új kihívások elé állítaná az ellenfeleket. Erről azonban szó sincs, hiszen a Mavs repertorárja kimerül a Harrisnak és Terrynek adott zárásokban, Nowitzki és Howard izolálásában és a két fakezű gólem szórványos pozícióztatásában.

Sokatmondó tény, egyben alátámasztja az egyéni képességek kihasználására épülő taktikát, hogy a Dallas mezőnykosarainak mindössze 55,6 százalékát előzi meg gólpassz (22. az NBA-ben).

3. RUGALMATLANSÁG

Tarzan és Jane huncudkodnak az ágyban.
– Hé Tarzan, nem ott van a lyuk!
– Nem baj, Tarzan erős, fúr másikat…

Ez a szakállas vicc jutott az eszembe, amikor a Dallas detroiti agóniáját néztem. De beszélhetünk, sőt, beszéljünk inkább a 2006-os döntőről, vagy a Golden State elleni összeomlásról. A csapat, melynek mélységét a hozzáértők csak a San Antonióéhoz merik hasonlítani, képtelen volt a harcmodorát menet közben finomhangolni. Gyengeségeik továbbra is sújtották őket, miközben erősségeik nem, vagy csak rövid szakaszokra bukkantak elő.

Addig erőltették az üdvözítőnek hitt taktikát, míg végetértek a párharcok. Nem kötelező persze alkalmazkodni az ellenfél játékmodorához, lehet a végsőkig hinni a saját igazunkban. Ezt azonban csak a legendás csapatok tehették meg büntetlenül. A Dallas nem az.

4. AVERY JOHNSON

Az NBA-szakírók többségével ellentétben Avery Johnsont nem tartom jó edzőnek.

Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy pályakezdőként soha senki nem tudott nála rövidebb idő alatt 150 győzelmet aratni, de azért ne felejtsük el, hogy egy legendás edzőtől vett át egy bajnokesélyes csapatot. Azonban az előző két pontban megfogalmazott hiányosságokért nem tehetek mást felelőssé.

Félreértés ne essék, engem is lenyűgöz a Johnsonból áradó energia, ahogy cajun akcentusával végigdumálja a 48 percet, de úgy tűnik, hogy lendületét nem képes átragasztani játékosaira. Persze ebben az is közrejátszhat, hogy a mostani frizurájával leginkább egy öltönybe bújtatott bespeedezett moncsicsire emlékeztet. Őket meg, valljuk be, elég nehéz komolyan venni.

5. PUHASÁG

Persze abban is biztos vagyok, hogy ha Johnson a pályán lenne, az első adandó alkalommal kitépné, előkészítené és flambírozva tálalná bárkinek a szívét, akire az edzője rámutat.

A jelenlegi dallasi keret ebből a szempontból is kihívásokkal küszködik, hiszen egy elkényeztetett, puhapöcsű társaság benyomását keltik.

A két centert egészen közelről kell nézni, hogy eldöntsük, élnek-e még. Nowitki tökössége kimerül abban, hogy minden bírót elküld a taknyos k***a anyjába, miközben siránkozik a be nem fújt faltok miatt, és a végtelenbe révedve rázza az öklét a "kosár és falt" szituációk után.

A többiek meg…

Aki nem érti, miért is fontos ez, annak elmondom, hogy minden bajnokcsapatba kell egy igazi "bad motherfucker", aki képes arra, hogy az őrültségeivel megváltoztassa egy mérkőzés menetét. Egy Robert Horry, egy Alonzo Mourning, egy Rasheed Wallace, egy Stephen Jackson, hogy csak az elmúlt néhány év bajnokcsapataiból szemezgessek.

6. PALÁNK ALATTI SIRALOMVÖLGY

Fáj. A szó szoros értelmében égető fájdalmat érzek, ha néznem kell, ahogy Erick Dampier és DeSagana Diop egy számukra erre szemmel láthatóan teljesen alkalmatlan eszközzel (ez lenne a labda) ostromolják azt a tíz láb magasan függő narancssárga fémgyűrűt.

Persze másokkal is előfordult, hogy még gyermekkorában beoltották pontszerzés ellen. Ez azonban nem zárta, nem zárja ki, hogy a játék más-más aspektusában maradandót alkossanak.

Ben Wallace fénykorában az NBA történetének egyik legjobb lepattanózója, és gyenge oldali dobásblokkolója volt. Dennis Rodman amellett, hogy mágnesként vonzotta a lecsorgó labdákat, képes volt némasági fogadalmukat évtizedek óta betartó buddhista szerzeteseket is annyira felhúzni, hogy elveszítsék a fejüket és elküldjék a picsába. Jerome Williams annyira odaadóan szurkolt fáradhatatlanul pörgő törülöközőjével az oldalvonal mellett, hogy most a Cirque de Soleil artistájaként keresi a kenyerét (Supola Zoli szerint akkorát tud az ember seggére csapni egy enyhén vizes kéztörlővel, hogy visszahúzódik tőle az aranyér).

Ezek meg? Elfogadhatóan pattanóznak, ihletett napjaikon blokkolnak egy-két egészségeset, egyébként meg lomhák, motiválatlanok és szorongani kell miattuk a csapatbuszon.

7. KIVONULÁS A JÁTÉKOSPIACRÓL

Mivel Mark Cuban pénztárcája vastagabb, mint egy rendszerváltás óta hivatalban lévő parlamenti képviselő arcán a bőr, néhány éve az éppen aktuális dallasi GM úgy érezhette magát, mintha az NBA Live Dynasty játékmódjában lenne. Vagy mint Isiah Thomas napjainkban.

Gyakorlatilag bármit megtehetett. Nem volt olyan rossz szerződés, ami Dallasban nem lett volna kívánatos, nem volt olyan tehetségtelen, mégis túlfizetett játékos, aki a Mavericksnél nem lelt volna otthonra. Vicces, de nem kifejezetten eredményes stratégia volt ez.

Aztán hirtelen minden a visszájára fordult és az elmúlt évek viszonylagos csendben teltek a Mavs háza táján.

Talán túl nagy volt ez a csend. Már az elvesztett döntő után is érett volna egy fazonigazítás, de a tavalyi fiaskó egyesen megkövetelte volna.

Meggyőződésem, hogy legkésőbb a holtszezonban jelentős változások várhatók a Dallas keretében.

8. A HÁTVÉDPOSZTON TÁTONGÓ ŰR

Mióta Finley-t elküldték, a jó Mike-ot (aki biztos, ami biztos, idén már bajnokként tehet zsebre nagyjából 20 millió dollárt) a következő játékosok próbálták helyettesíteni: Maurice Ager, Greg Buckner, Doug Christie, Marquis Daniels , Adrian Griffin, Trenton Hassell, Eddie Jones, Jerry Stackhouse.

Mondjam tovább?

9. VEZÉRÜRÜ HIÁNYA

Minden sikeres csapatba kell egy szellemi vezér. Valaki, aki sokat van a pályán, (ideális esetben) meghatározó játékos, és képes arra, hogy gatyába rázza társait, ha elgurulna a gyógyszer. Néha előfordul, hogy egy csapatban több ilyen vezér is található. Az általában már nem olyan vidám.

Dallas derék lakosai is mesélhetnének arról, milyen volt, amikor Kidd, Jackson és Mashburn egyszerre próbálták tolni ÉS vezetni a gárda szekerét.

A Dallasnak jelenleg nincs ilyen szellemi vezére, illetve ha van is, azt inkább hívják Avery Johnsonnak, mint (ahogy az kézenfekvő lenne) Dirk Nowitzkinak vagy Josh Howardnak. Persze ez érthető is. Ez a szerep higgadtságot és magabiztosságot követel, a német ellenben túl könnyen frusztrálható, Howard pedig olyannak néz ki, aki magában is csak akkor beszél, ha már nagyon-nagyon muszáj.

Esélyes lenne még a veterán Stackhouse, illetve Terry, de előbbi lassan már csak nyolcadik ember, utóbbi pedig kifejezetten forrófejű (ugye emlékszünk, amikor leellenőrizte, hogy Finley-nek minden rendben van-e a családi ékszereivel).

Így a Mavs-nek a jelek szerint nem marad más választása, mint hogy Harrist küldi el Pat Riley-hoz egy-két motivációs beszéd tanfolyamra és reménykedik. Azt a Harrist, aki helyett Johnson dönti el, melyik figurát kell éppen játszania a csapatnak.

10. MARK CUBAN

Mark Cuban tanult McHale és Wallace hibájából és nem fogja megvárni, amíg meghatározó játékosai piaci értéke a folyamatos kudarcok miatt annyira lecsökken, hogy csak három csomag luftballont és egy szálszakadt pótkereket kapjon értük.

Ha a Dallas idén is elhasal a rájátszásban, talán még lesz esélye arra, hogy árában adjon túl Harrisen vagy Howardon.

Nowitzki esetében azonban már lehet, hogy elkésett. Az álmoskönyvek szerint ha a konkurens GM-ek jegyzetfüzetében egy játékos neve alatt a "kb. 18 millió dolláros fizetés még 2-3 évig", és a "choker" kifejezések szerepelnek, az ritkán jelent jót.

Szerző: Tőrös Balázs

Dátum: 2008. 02. 05.