Jól jön a szerda, a keddi virrasztás után a csapattal együtt kell regenerálódnom. A nap gyorsan elmegy (fõleg törött lábbal), úgy olvastam el két könyvet, hogy csak egyik tartalmára emlékszem.

Egy CSAPAT Indianapolisban

Az öltözõbeli froclizások fõszereplõi a megszokottak: Pat Burke és Brian Grant (egyszerűen szólíthatnám õket csapatunk hõseinek is). A téma még inkább: a haj. Skita jó grúz szokás szerint mindenkit megpuszilgat az öltözõben (amit természetesen Nash élvez a legjobban), majd a rövid taktikai megbeszélés után irány a pálya. Utoljára természetesen az ír atombombánk, Burke érkezik ki a parkettre, nagy mosollyal orcáján. Talán megszokta, hogy a U.S. Airways Centerben hatalmas üdvrivalgás fogadja. Indianapolisban nem értették, miért fut be a pályára a kopasz biztonsági õr Suns-mezben…
Elképzelem, Pat milyen családapa lehet. Az ágyban biztos fantasztikus, éjjel-nappal legózik a kölykeivel, palacsintasütésnél pedig miközben feldobja a serpenyõbõl az alapanyagot, bevágja a jól megszokott Burke-pofát, amivel még Slava Medvedenkónak is elvenné az életkedvét. Mindezt olyan vastag Rumcájsz-szemöldökkel teszi, hogy õ lehetne a Maybelline-reklámok fõszereplõje. Biztos sikeresebb lehetne, mint a kosárpályán. A bemelegítésnél Nash gyorsan eldönti, hogy dobó vagy passzoló irányító legyen-e ma, majd a feldobás elõtt D’Antoni egy utolsó megbeszélésre hívja fiait.

Marion pontjaival kezdõdik a negyed. Minden dobásánál hallom a fülemben TP rituális monológját a dobómozdulatáról. Jermaine O’Neal nincs a túloldalon, így „black man can’t jump” alapon az acélos Foster-Pollard duó játszik a Pacersnél belül. A Dress Code szerint öltözõ Kurt Thomasnak Tskitishvili mesél vicceket grúzul, amire Kurt elegánsan vonogatja (még Burke-öt is megszégyenítõ) bozontos szemöldökét, ám hirtelen tapsvihar tör ki a kispadon egy látványos Nash-Marion alley-oop játék után. A meccs nem tartozik a tipikus körömrágós találkozók közé, hisz a Suns végig uralja a derbit.
Vicces, ahogy Skita is kezdi átvenni, az amcsiknál kötõszóként funkcionáló „You Know”-zást. Nemrégiben Artesttõl sikerült meghallgatnom egy riportot, mondatonként minimum három „júnóval”. A meccs már nem tartogat meglepetést, a Suns 114-104-re nyer.

Brutális védekezés Kanadában

Jones megint kezd- motyogom magamban elégedetlenül. Valamiért nem bírom a fickót, de az elsõ triplája után általában megenyhülök. Erre nem sokat kell várnom. A másik oldalon Mo-Pete belekezd, hisz a 12-5-ös hátrányt pillanatok alatt ledolgozza. Az igazi áttörést nálunk Barbosa beállítása jelenti, aki kivégzõosztagot alakít hitelesen. A kis brazil fõként betörésbõl dobott ziccerekkel pusztít, 11 pontot dob az elsõ játékrészben, a Suns pedig ugyanennyivel vezet. „Are you kiddin’ me” Swirsky löki a dumát, a padon Burke egy törülközõvel vakszolja még csillogósabbra féltve õrzött buciját. Már a második negyedben látni, hogy nem 70-80 pontos meccsnek lehetünk majd tanúi, hiszen a csapatok szétlövik egymást. Nálunk Barbosa, Jones és Diaw, a túloldalon Peterson mellett sokak kedvence, Mike James és a negyed vége felé többször betaláló, korábban Phoenixbõl száműzött Andre Barrett felelõs a pontgyártásért. A harmadik negyed szokásossá váló Suns-bénázást hoz, ha nem nálunk játszana Nash, a dinók már többször is átvehették volna a vezetést. Peterson Kobe rekordjára tör. Ez nem lenne baj, ha csapattársa, James nem akarna Mo-Pete rekordjára törni. Egy perccel a játékrész vége elõtt biztosra veszem, hogy mindkét csapat megdobja a százat 3 negyed alatt, ám a sors máshogy akarja, így Barbosa clutch-duplájának köszönhetõen „csak” 104-97-tel fordulunk a hajrára.

Fantasztikus védekezés… Tökéletesen elmond mindent a játékról, hogy néha James fogja Diaw-ot, néha meg Nash Sow-t. Sam Mitchell edzõ négy hátvédet is pályán hagy, de az eredmény egyre jobban a Suns felé billen. Pape Sow faulttal együtt zsákol egy akkorát, hogy majd leszakad a palánk, amire nem csak az Air Canada Centre, de én is talpra ugrok hajnali fél négykor. A vége felé láthatunk még egy-két látványos megmozdulást, de én csak a 140 pontnak drukkolok, amit Raja az utolsó támadásunk utolsó másodpercében dob be egy igencsak kicsavart „Mo-Petes-es” mozdulattal a triplavonal mögül. A vége 140-126. Négyen 20 pont felett a Sunsból (köztük a 28 ponttal karriercsúcsot elérõ Barbosa), valamint triplavetõink mindegyike (Thomas, Bell, Jones) minimum 14 pontig jutott.

Csata az MVP címért

A hétzáró mérkõzésen az ABC jóvoltából figyelhetem az ütközetet. A kezdeti nehézségek után meglépni tűnik a Suns. Diaw hibátlanul játszik, rég láttam ilyen jól dobni kintebbrõl. Az egyedüli probléma a lepattanózás, ami már megszokott dolog az ellenfeleknek az Auburn Hillsben. Parádés játék, szép zsákolások, és amikor már azt hiszem, nem jöhet semmi, Bell a félpályáról estében hajítja rá egy kézzel a labdát, ami a gyűrűben landol. A félidõben magabiztosan vezetünk, és Nash a második játékrészt is jól nyitja, de a Pistons zárkózik Billups és Ben Wallace vezetésével. A harmadik negyedben négyszer ugrik talpra a detroiti közönség, mivel Wallace három alley-oop mellett egy bõdületes put-back-et is behúz. A Pistons ledolgozta a hátrányát, a záró periódus elõtt három pont a különbség. Hamilton nem sokat mutat, ám a Billups-show elkezdõdik. Chauncey egymás után dobálja a triplákat, amire egyre nehezebben tudunk válaszolni. Egy kicsúszott labda után Billups a támadóidõ lejárta elõtt a félpályától egy-két méterrõl próbálkozik, természetesen sikeresen. Elszakad a cérna, Nash Prince arcából dob a triplavonalról, látszik, hogy elment a meccs. A koronát a bíró úr teszi fel, miután az oldalbedobásunknál five seconds violationt fúj. A két MVP jelölt csatáját a detroiti irányító nyerte, ahogy a mérkõzést is a hazai csapat húzta be.

A szalagszakadás ellenére nem volt rossz hét. Fekvõgipsszel öt Suns-meccs, két gyõzelem (és egy fél Detroitban), két könyv.
Nemsokára járógipszet kapok. Reszkethetnek a Phoenix ellenfelei…

Szerző: Kun Zsolt

Dátum: 2006. 04. 18. 17:30