Egy magyar Miamiban

Annak idején (közel 10 évvel ezelőtt) tátott szájjal olvastam Halász Csabi (az oldal főszerkesztőjének) beszámolóit (1. rész, 2. rész), mikor is Texasban járt a Final Four idején. Kismakiként álmodozni se mertem arról, hogy valaha én is a tengerentúlon járok – esetleg kosárlabdát is látok. Egyértelmű volt tehát, hogy milyen címet visel majd kiutam története.

Tavaly nyáron volt szerencsém New Yorkba utazni, ám a profi sportágak élőben figyelését kimerítette egy Mets – Braves baseball-meccs. Amikor viszont ad hoc jelleggel úgy döntöttem Balázs barátommal (a továbbiakban csak Bé néven emlegetném), hogy a vizsgaidőszakunk után Miamiba repülünk, akkor nem volt kérdés, hogy a Heatet testközelből akarom majd látni.

A repjegy foglalása és a meccsre való belépő megvétele nem okozott gondot, ám egyéb apróságok megnehezítették a túrára való készülést. Bének például egy hónappal az út előtt derült ki, hogy lejárt az útlevele, a kinézett szállásunkat a foglalás előtt happolták el előlünk, ráadásul az indulás előtti nap egy automata elnyelte a bankkártyámat.

Hogy, hogy nem, január 25-én reggel 5 órakor elindultunk Florida felé. A lisszaboni átszállás gond nélkül történt meg, a “hosszabbik” repülőúton pedig aludni se tudtunk nagyon az izgalomtól.

Gyors összefoglalás Miamiról, hogy a későbbiekben ezekre már ne kelljen elkanyarodnom:

Az időjárás: Pont olyan, mint amilyennek a kedves olvasó gondolja. A hőmérséklet este se ment nagyon 20-25 fok alá, az ég gyönyörű, ám a viharokkal tényleg nem érdemes viccelni, volt szerencsénk két rövid, ám hatalmas esőbe beleszaladni.

Az emberek: New Yorkban az állandó rohanáshoz voltam szokva, ehhez képest itt mindenki laza. Azt azért tudni kell, hogy a lakosság közel 70%-a spanyolajkú, de a South Beach-en (Miami városa melletti szigetcsoport legnagyobb része) fekvő szállodánk miatt ebből nem éreztünk sokat. Bár feltehetően több turistát láttunk, mint ott lakót, egyértelműen kijelenthető, hogy az emberek elképesztően nyugodtak, segítőkészek és rendesek. A hölgyek egytől-egyik gyönyörűek (néhány elhízott színesbőrű nőt leszámítva), a férfiak pedig rendesen ki vannak gyúrva. Nem csoda, a nap minden szakaszában látni futó embereket, ráadásul a parton lévő szabad ég alatti “konditerem” is 24 órában tele volt.

A város: South Beach nem nagyon alszik, a gyönyörű Ocean Drive ismerős volt a GTA: Vice City végigjátszása után, színes, művészi szállodák és bárok sokasága terül el az óceán partja mellett. Downtown Miami tipikus amerikai nagyváros hatását kelti, tele felhőkarcolókkal. Látványosságban nem túl gazdag városról van szó, ide inkább a tengerpartért, a klímáért, a szórakozásért és a hangulatért jönnek látogatóba.

A közlekedés: A taxik elég húzós áron vannak, mondhatni annyi, mint Budapesten. Sokat buszoztunk, ezek 2.25 dollárért vehetők igénybe, amit a buszon kell kifizetned (visszajárót nem kapsz). Később rájöttünk, hogy érdemesebb napi jegyet vennünk, ezt 5.65-ért vesztegetik, de jó a metróra is, ami az egész várost keresztülszeli. Vannak még úgynevezett metromoverek, ebből három fajta is, ezek is a város fölött szállítják az embereket, kis, kb. 30-40 férőhelyes “búrákban”. Ezeken ingyenesen lehet utazni, és szinte mindegyikben találkoztunk legalább egy rendőrrel. Elmondható, hogy a lakosság igen nagy százaléka rendelkezik egy luxusjárgánnyal, másodpercenként jöttek szembe a Ferrarik, Porschék és egyéb, számomra ismeretlen amerikai márkájú verdák. Dugót nem igen láttunk, összesen kettőt, nem túl nagy meglepetésre mindkétszer a Heat meccs után, ilyenkor a stadion körül rendőrök terelik a forgalmat, és a buszok se járnak (vagy csak máshol?) egy órán át.

Elképesztő sok tervvel érkeztünk meg, aminek úgy érzem igen nagy részét teljesíteni is tudtuk. Senkit nem szeretnék turista útinaplóval untatni, ezért csak egy gyors összefoglalást adnék arról, hogy mit érdemes Floridában csinálni:

– megnézni a napfelkeltét a tengerpartról
– ellátogatni Key Westre, az Államok legdélibb pontjába, ahol megannyi hírességnek van üdülője – itt egyébként érdemes jet-skit bérelni, este pedig körbejárni az elképesztően hangulatos éttermekkel és szórakozóhelyekkel teli városkát
– lehetőség szerint elkocsikázni Orlandóba, ahol főleg kisgyerekeseknek nyújt élményt a város
– megnézni az Everglades Nemzeti Parkot
– enni és inni minél több olyan dolgot, amit nem lehet itthon – gondolok itt az összes hamburgeresre (Shake Shack és a Five Guys kötelező jellegű), meg boltban kapható dolgokra (különös tekintettel ajánlom a root beer-t, ami igazából nem is sör, hanem olyan, mintha egy kólás üvegbe belenyomtak volna fél tubus mentolos izomlazítót, mégis valami szenzációsan finom)
– élvezni Miami sokszínűségét, tengerpartját, éjszakai életét

A hotelszobánkban minden országos tv-t fogni lehetett, így amikor egy-egy este épp túl fáradtak voltunk bármilyen programhoz, akkor bele-belenéztünk egy-egy NBA vagy NCAA meccsbe. Így volt ez a Heat – Spurs-szel is, amire egyébként végül majdnem ott a helyszínen váltottunk jegyet, ám kisebb egyeztetés után inkább otthonról néztük csak meg. Nagy szerencsénkre, hisz a Heat a meccs elejétől végigdominálta a derbit, a blowoutért nem adtunk ki pénzt (a legolcsóbb jegy egyébként 115 dollár volt a helyszínen – körülbelül a tetőre).

Pár nappal később, 29-én viszont eljön a mi időnk is. Miután Key Westről hazaérve leadtuk a bérelt kocsit, sietősre vesszük a buszhoz vezető utat. A járgányt egyébként egy színesbőrű hölgy vezeti (fehér sofőrt nem is láttunk), aki nyomja neki rendesen, ráadásul a megálló is közel a pályához.

Az American Airlines Arena meglehetősen impozáns épület a belváros legelején, gyakorlatilag a tövétől kezdődnek a felhőkarcolók. Oldalán egy elképesztő nagy kivetítőn 24 órában megy a reklám, a szponzorok mellett a jövőbeli eseményeket (ketrecharc, Katy Perry koncert, no meg az éppen aktuális Heat meccs) és persze a játékosokat vetítik ki. A képernyő mellett van még egy hatalmas felület, ezen a három bajnoki trófea és a dátumok (2006, 2012, 2013) szerepelnek.

A beléptetés nagyon barátságosan megy, mindenki mosolygós, még az átvizsgálás alatt is kedélyesen szólnak az emberhez. A csarnok előtt mindenki Heates karkötőt és egy “Lebron-szemüveget” kap, a belépés után pedig egy műsorfüzetet a két keretről és az általános tudnivalókról (kétharmada reklám az újságnak). A Heat-shopban még majdnem én is vettem valamit, aztán emlékeztettem magam, hogy die hard Suns-fanként hülyén venném ki magam egy James pólóban.

A bemutatásra olyan háromnegyed részt telik meg az aréna (tényleg későn érkeznek a Heat szurkolók, még egy ekkora rangadóra is csak a második negyed környékén lesz tele a csarnok), de Durant bemutatásakor (ha eddig nem mondtam volna, a bajnok ellenfele a Thunder) így is hatalmas fújjolás veszi kezdetét. A Thunder játékosok után minden elsötétül, felcsendül a Seven Nation Army és elindul a játékosok intrója. A bemutatásnál Wade kapja a legnagyobb ovációt (őt mutatják be utoljára, James az első), én pedig meg is jegyzem Bének, hogy szerintem ma a Heatnek fogok szurkolni.

A kilátogató nézőkről el lehet mondani, hogy legalább a fele arányuk olyan turista volt, mint mi. Nem nagyon lehet látni nagyon hangosan kiabáló vagy székét csapkodó szurkolót, pedig magyar szemmel nézve viszonylag drága (350 dollár) helyen ülünk, nem túl messze a pályától. Egy inges forma, meg egy családos feka úr viszi a prímet a szektorban, ők morgolódnak minden kapott kosár után, meg igyekeznek jótanácsokat adni a játékosoknak (mintha hallanák), egyébként mindenki csendben élvezi a műsort.

Jól kezd a Heat, főleg Bosh kapja el a fonalat a meccs elején, 22-4-nél kicsit meg is ijedünk, hogy ez blowout lesz. Szerencsére Ibaka nem dob el minden labdát, ami a kezébe kerül (teszi mindezt azután, hogy a casual fan Bé felfedezi, hogy zsinórban háromszor is ő vállalja el a tempót emberről), innentől pedig megindul a Thunder kapaszkodása. Durant (vagy ahogy mi hívjuk egymás közt: “Szotty”) csak a második negyedre kapja el a fonalat, onnantól viszont jó pár triplát “beszottyol”, úgyhogy a Heat kezdeti állatkodása ellenére is a Thunder vezet a félidőben.

A meccs időkérései alatt jópofa játékokkal szórakoztatják a közönséget, jön a megszokott kiss és party kamera, van félpályás dobáskísérlet, Heat-játékos felismerő verseny (a kiscsaj nem csak Ray Allent, de Glen Rice-t és Harold Minert is sikeresen kitalálta, ügyes), de akad karaoke verseny is két rajongó közt, ahol Miley Cyrus Wrecking Balljának refrénjét kellett énekelnie a srácoknak, na ez a rész nem tartozott a meccs legszórakoztatóbb pillanatainak közé. Mutatnak egy-két meccsre látogató sztárt is, azért nem vagyunk elájulva, a frissen Grammy-díjat nyert Cedric Gervais és az MLB-ben (NBA-hez hasonló volumenű baseball liga) idén második MVP címét nyerő Miguel Cabrera viszik a prímet.

A félidőre szépen kiürül a csarnok, a folyosókon mindenki lépésben halad, a kajáldák előtt kígyóznak a sorok. Eszünk hamburgert, meg kínai kaját is, viszont a sör kiba… nagyon drága, úgyhogy megelégszünk egy vízzel is. (Érdekesség, hogy a harmadik negyed után már sört se árulhatnak, gondolom ez a szokás a detroiti Artest-incidens után lett állandósítva.)

A harmadik negyedre ellép a Thunder, nem csak a nézők a folyosókon, a Heat játékosok is kissé az öltözőben maradnak. A negyed végére James elkezdené a felzárkózást, zsinórban 3-4 támadás végén szerez kosarat (triplákat is), ám csak nem csökken a különbség, hiszen Szottynak mindenre van válasza. Nagy az üdvrivalgás, mikor Allent pár másodperccel a negyed vége előtt faultolják dobás közben, annál kevésbé, mikor Fisher a tripla vonal mögül jó pár méterrel veri be palánkos tripláját a dudaszó pillanatában. 18 pont közte három negyed után, a szektorunkból (meg az egész arénából) páran elkezdenek a kijárat felé hömpölyögni.

A csarnok munkatársai mindent megpróbálnak, a hangosbemondó többször is talpra inti a nézőket, a Heat támadások pedig a legdallamosabb ritmusokra épülnek, hogy garantáltan mindenki tapsoljon (Kanye West és Jay-Z “Niggas in Paris” c. nótája legalább ötször csendül fel). A negyed derekán még egy bejátszást is kapunk a nagy kivetítőn, ahol hősies zene alá vannak összevágva a játékosok, miközben a narrátor lelkesítő szöveget mormol. Egy pillanatra még az én hátam is borsózik, körülöttünk minden néző új életre kell, minden adott, hogy a játékosok tényleg visszahozzák a meccset… hogy aztán az időkérés után Allen egyből eladja a labdát és mindenki ismét visszapunnyadjon a helyére.

Meglepetések nincsenek már, mégis csak blowout lett, csak nem attól a csapattól, akitől az elején vártuk. A derbi végére kiürül szinte az egész stadion, 112-95-re nyer a vendég csapat életem első élőben nézett NBA mérkőzésén. Egy hálát még elmormolok a sorsnak kifele menet, hogy láthattam a világ jelenlegi legjobb két játékosát testközelből (noha Szottyot már élvezhettem 2008-ban a kosárlabda világbajnokságon, Isztambulban), aztán iparkodunk vissza a hotelbe.

Két nappal később újabb pozitív csalódások érnek. Egyrészt visszamegyünk az arénához, hogy a papírra kinyomtatott belépőnket rendes jegyre váltsuk (a meccs napján sajnos ezt nem tehettük meg), így örök emlékként tűzhessük falunkra. Másrészt ellátogatunk a University of Miamira (gyk: a Miami-i egyetemre), hogy a város második legjobb kosárcsapatát is megnézzük.

A jegyváltó hölgy nagyon csinos, gusztustalanul el is fantáziálunk róla magyarul Bével, hiszen úgysem érti. 10 dollár a legolcsóbb jegy közép középre (pedig a neten találtam háromért is, hm…), de 15 dollárért van hely a szomszédos szektorban kicsit lejjebb. Hátha te mondod szép lány, akkor bizony mi odaülünk.

Elégedett jegytulajdonosként már éppen venném haza az irányt, mikor Bé felfedező-expedícióra indul, és megnézi zárva van-e a csarnok. Nyitva volt. Kicsit beljebb érve újabb ajtót találunk, ami szintén nyitva van. Így haladunk a nyitott ajtókon keresztül, egészen addig, amíg a csapat irodájáig nem érünk. Benn érdeklődve kérdezik, hogy kihez jöttünk, mi meg csak egymásra mutogatva védekezünk, hogy csak turisták vagyunk, nagy baj lenne-e ha körülnéznénk. Emberünk felvonja a szemöldökét, hogy nekünk bizony nem kéne itt lennünk, de mivel minden ajtó nyitva volt, hát miért is ne, ezzel a lendülettel pedig egy ajtóhoz terel minket, melyen átjutva a játékos bejáróban találjuk magunkat. Óvatosan leskelődünk, épp a férficsapat edz és keményen gyakorolják a zónavédekezést. A hátsó három és az első két játékos is törülközőket feszítve fogják egymást, így mozog tökéletesen oldalra a zóna, ahogy a többiek körbepasszolják a labdát.

Másnap élőben is csodálhatom az edzés eredményét. A csarnok jóval kisebb, körülbelül ötször kevesebb ember fér el itt, mint az AAA-ban. Körben lógnak a csapat eredményei (legjobb eredményük a Madness alatt a tizenhatba (avagy Sweet Sixteenbe) jutás, ezt kétszer is megtették, legutoljára épp tavaly) és az egyetem visszavonultatott mezei (Rick Barry neve valószínűleg mindenkinek ismerősen cseng – egyébként napjaink NBA-jében John Salmons, James Jones, DeQuan Jones és Shane Larkin jött ki az egyetemről). Az ellenfél a Norfolk St., akik két évvel ezelőtt azt a bravúrt hajtották végre, hogy az águk 15. kiemeltjeként kiütötték az első körben a másodikként jegyzett Missourit. Az a csapat persze már sehol nincs, a Hurricanesnek legalább egy tízessel kéne nyernie. A helyünket keresve csodálkozva nézelődöm az “AA” sor után, ám a biztonsági ember mondja, hogy menjek csak nyugodtan tovább. A jegyünk a kispad mögé, a segédedzőkkel egy sorba szól. Kicsit lejjebb, mi?

Az időkérések alatt tökéletesen hallunk mindent, de meccs közben is érdeklődve figyelem a srácok beszólásait.

Habár a Spartans csinált egy szép rohanást, a ’Canes 15 ponttal nyeri a meccset. “Na majd az ACC csapatai tönkreverik őket.” – jegyzem meg magamban a következő meccsek reklámozása alatt.

Az utolsó előtti napra már csak mindenidők legrosszabb Super Bowljának megnézése maradt hátra (cserébe az ír bár fantasztikus sörei és csirkeszárnyai pótolták az örömöt). Olyannyira nem sikerült kihevernünk, hogy másnap lekéstük a gépünket is (na jó, inkább a buszunknak köszönhető, ami olyan traffic-ot szívott be, hogy két óra alatt vergődött el a reptérig – azt mondtam, hogy nincs dugó? Scratch that.), így 20 óra várakozás után végül Moszkvába indultunk el. Az orosz légiutas-kísérők (meglepetésre) kiütéssel verték a portugálokat, ráadásul az út alatt megnézett “Trance” című filmben Rosario Dawson is csöcsöt villantott, úgyhogy annyira mégse panaszkodtam.

Összességében mindenkit csak biztatni tudok arra, hogy próbáljon félrerakni egy amerikai útra. Minden pillanata örök emlék marad és az embereknek egy olyan oldalát fogja megismerni, amit itthon soha nem tapasztalna meg. És ha már ott vagytok, igyatok sok root beert.

Kun Zsolt twitter

NBA1.hu facebook oldal

Szerző: Kun Zsolt

Dátum: 2014. 02. 07.