„Amint az erős ember is szereti kifejteni képességeit, és élvezi a testmozgást, amint izmait gyakorolja, úgy lelkesíti az „elemző” lelket a megfejtés lelki feladata.”
Edgar Allen Poe

Az amerikai major sportok zárt rendszere mindig is sok izgalmat kínált a csapata épülgetésért szorító szurkolóknak. Melyikünk ne frissítgette volna izgatottan valamelyik hírforrást trade deadline idején, rágta volna le körmét a szabadügynök időszak alatt, esetleg próbálta volna beszurkolni valamelyik fiatal kiszemeltet csapatába a drafton. Az NBA fizetési megkötései és átigazolási szabályzata érzékeny szerkezetté alakítják a csapatok összetételét. Elég egy rossz lépés, és menthetetlenül zuhanni kezdünk a semmibe, ahonnan bizony hosszú és keserves út vezet vissza a helyes útra. Egy fanatikus szurkolónak mindig van mire odafigyelni, ha csapata jövőjéről van szó. Különösen igaz ez, ha olyan gárdának szorítunk, ami a bajnoki címtől a lehető legmesszebbre várja a csodát egy-egy ígéretes fiataltól vagy csapata általános igazgatójától.

A szálak a general manager kezében futnak össze. Ő az, aki felelősséggel tartozik a csapat tulajdonosa és a szurkolók felé. Sokak által irigyelt, de könnyűnek és nyugodtnak semmiképpen se nevezhető munkakör ez. Ő irányítja és hangolja össze az edzők, a játékos-megfigyelők, a különböző tranzakciókat megkomponáló specialisták és az azokat ténylegesen nyélbe ütő igazgatók munkáját.< br>A liga igazi boszorkánykonyhája ez: a csapatok főhadiszállása, a front office.

Blogom az NBA ezen szegmensére fókuszál. A csapatépítés folyamatát szem előtt tartva igyekszem elemezni a csapatokat, a liga eseményeit, és természetesen az egyetemi liga és a draft sem maradhat ki.

Folytatjuk csapatépítős sorozatunkat. Felvéve a Bucks után nyitva hagyott szálat, a pokolból kifelé vezet utunk. Messze még a paradicsom, addig még vár ránk a tisztítótűz.

Purgatórium: A várakozás szikláján

„Két fal közé szorultunk, hol haránt a
szirt meghasadt, és fogózva a parton
az út kéz és láb segélyét kivánta.
De mikor följutánk a sziklabalkon
partján a magas párkány peremére:
„Mester” – kérdém – „most útunk merre tartson?”
S ő: „Vigyázz, ne lépj egy lépést se félre,
csak tarts mögöttem, egyenest a hegynek,
míg nem találunk más okos vezérre!”

Az előző írásban említett két csapathoz nagyon hasonló eredményeket elérő nyugati csapatokról lesz most szó. A két-két franchise között az jelenti a legnagyobb különbséget, hogy a szabadügynökök számára jóval vonzóbb csapatokról lesz most szó. Igaz nem mérhetőek a Los Angeles-i vagy a New York-i csapatok vonzerejéhez, de jó múltú, szerencsés elhelyezkedésű franchise-ok, akik teljes joggal bizakodnak egy-egy nagy hal megszerzésében. Éppen ezért nem adták fel a nyerő csapat image-t, és az amúgy komoly eredmény elérésére esélytelen csapatukat évekig az 50%-os győzelmi arány közelében tartották. A lehető legszomorúbb a középszerűség, ugrik be erről először az egyszeri NBA szurkolónak. Nagyon jó terv kell ahhoz, hogy egy ilyen csapat fölfelé induljon a tisztítótűzből. Nézzük Vergiliusaink milyen elképzelésekkel próbálták végrehajtani ezt a bravúrt.

Houston Rockets

Daryl Morey! Emellett a név mellett nem mehetünk el szó nélkül, ha NBA-ről és csapatépítésről van szó. 2007 óta a csapat GM-je. Nem indult könnyen a pályafutása, hiszen egy stabil PO csapatot átvéve, meg kellett küzdenie két szupersztárjának végleges kidőlésével. Yao Ming és Tracy McGrady elvesztése után sokan –divatos szóval élve- tankba fordultak volna, de ő más utat választott. Sorra gyűjtögette a közepes asseteket, és egy nyerő mentalitású csapatban maximumra pörgetve azok értékét, várta a lehetőséget, hogy lecsaphasson egy nagyhalra.

Mindenképpen meg kell említenünk, hogy ő és stábja a lehető legmodernebb módon tekint a kosárlabdára. Fejlett statisztikai módszerekkel vizsgálják a játékosokat, és így sokkal nagyobb arányban találnak kincseket, mint más, a tradicionális módszerekben jobban bízó stábok. Nem véletlen, hogy mostanra már szinte minden franchise elkezdte begyűjteni ezeket az inkább matematikusra mintsem sportvezetőre emlékeztető embereket, felismerve mekkora hátrányba is kerül az, aki nem tart lépést a fejlődéssel. Morey és bandája volt, aki bátran vállalta Asik szerződetését, amin csak a szezon kezdetéig kuncogtak a riválisok. Ők voltak, akik még picket is kaptak egy Dragic-Brooks cserében, vagy draftolták Chandler Parsonst a 38. választással.

Ha már Parsons, gyorsan meg kell említenünk Morey egyik nagy húzását. Az amúgy nem garantált szerződésű második körös választásoknak is hosszú szerződést ad. A srácok örülnek, hogy 3-4 évig garantáltan a ligában lesznek, míg a csapat számára megvan az esélye, hogy gyémántot talál, akit a valós értékének a töredékéért alkalmazhat évekig, segítve ezzel a sikeres csapatépítést. Persze bent fog ragadni így pár millió a sapka alatt, de elég ha belegondolunk, mennyi pénzért is játszana most Parsons, ha tavaly nyáron korlátozott szabad ügynökként a piacra kerül.

Szóval szép csöndben gyűjtögették az értékeket és vártak a lehetőségre, hogy egy nagynevű játékos megszerzésével előrelépjenek. Először Chris Paul csapatváltásánál adódott lehetőség, de Pau Gasol megszerzését végül a liga vétója hiúsította meg. Utólag ezt már senki nem bánja Houstonban, hiszen 2012-ben korán jött a karácsony: James Harden elérhetővé vált. Aki ismerte a haladó statisztikákat, illetve megnézte mit is produkál Harden, mikor igazán kezébe adják a labdát, tudta, nem kis lehetőség ez egy sztárjátékos megszerzésére. Morey talán maga is meglepődött, hogy a közepes assetei elégnek bizonyultak a mára a liga egyik legjobb dobóhátvédjének számító szakállkirály megszerzésére. Valószínűleg sokan azóta is fogják a fejüket, hiszen ennél vonzóbb csomagot is össze lehetett volna pakolni. Nem így történt.

A Harden-Asik-Lin-Parsons mag köré épített csapat végre rájátszásba jutott, és tengernyi potenciált rejtett magában. Érdekes, hogy ennek a négyesnek bármelyik tagját megszerezhette volna a fél liga, mégse láttak elég fantáziát bennük. A hideg „moneyball”-felfogása miatt saját szurkolói által is sokat támadott Morey okosabbnak bizonyult mindenkinél, és munkája a szabadügynökké váló Dwight Howard magához édesgetésével vált teljessé. A középszerűség évei után két fiatalnak mondható szupersztár és remek kiegészítők szolgálják ki a Rockets szurkolóit, míg a rivális szurkolók rettegve várják, mihez is kezd számmisztikus Vergiliusunk a megmaradt „vagyontárgyaival.”

Phoenix Suns

Ki ne emlékezne a rohanó Sunsra, ami Nash vezérletével, a liga egyik legszórakoztatóbb kosárlabdáját játszotta. Igaz a bajnoki cím nem jött össze, de a mindenkit jobbá tevő Nash, a jó éghajlatú város, és a legjobbak között lévő all time győzelmi százalék vonzó célpontot jelentettek minden játékosnak. A csapat a 2009-2010-es szezonban jutott utoljára rájátszásba. Az addig sem túl fényesen menedzselt gárda akkor már lejtmenetbe került, senki nem számított tőlük kiemelkedő eredményre, de Nash és Grant Hill utolsó igazán varázslatos éve, Amare Stoudemire pályafutásának legjobb szezonja és a Robin Lopez-Amundson kaliberű játékosokat is felfelé húzó remek team chemistry egészen a nyugati döntőig repítette a gárdát.

Gyönyörű év volt, de a szezont követő offseasonben válaszút elé érkezett a franchise. A csapat húzóembere, Stoudemire már másfelé kacsingatott, és a híresen jó orvosi stáb sem támogatta a maximális szerződés elé rakását. Amare végül New Yorkba távozott, és a vezetésnek be kellett volna látni, ideje az újjáépítés útjára lépni. Sajnos a csapat tulajdonosa inkább szeretett volna még egy kis pénzt kisajtolni a Nash-érából, és megpróbálta a lehetetlent: pótolni egy ellenérték nélkül távozó szupersztárt. A brutálisan erős szabadügynök piacról egy nagynevű játékos sem érkezett, hanem a felszabaduló pénzt feldarabolva Hakim Warrick és Josh Childress jött free agent-ként, Barbosáért cserébe megszerezték a Torontóban csalódást keltő Hedo Turkoglu borzalmas szerződését, valamint nem mellékesen Frye elé is odaraktak egy hosszú kontraktust. Elnézve ezt a névsort, és mellétéve a számokat (nagyjából 125 millió dollárnyi szerződés került a könyvekbe ezzel a négyessel), nem nehéz elképzelni milyen jövő várt a csapatra. Egy GM nem tud nagyobb hibát elkövetni annál, hogy átlagos játékosait közepes szerződésekkel láncolja magához az újjáépítés során. Ezt meg kell hagyni a contender csapatoknak, akik pont az ilyen hasznos kiegészítőkre vadásznak a már jól működő csapatukba.

Nash persze húzta fölfelé a reménytelen gárdát, de ez csak a középszerűség megtartásához volt elegendő. A sokáig fényesen csillogó napocskák inkább egy haldokló csillag pislákolására emlékeztettek. Hedo Turkoglu szerződésből J-Rich beáldozásával sikerült relatíve győztesen kijönni, de az így kialakuló Vince Carter-Hill-Nash mag minden volt, csak reménykeltő nem. Az FO halmozva a hibákat sikeresen elcserélte a Nash mögött fokozatosan fejlődő, ám éppen gyengébb szezont futó Goran Dragicot Aaron Brooksért. Morey-ék valószínűleg még mindig nevetnek, ha arra gondolnak, hogy még elsőkörös draft picket is kaptak a szlovén mellé. Természetesen a csapat nem jutott rájátszásba, és hála a sok borzalmas szerződésnek, összesen egy Shannon Brownt tudott felmutatni erősítésként. Nash zsenijének és Gortat kivirágzásának köszönhetően, így is 50%-ot ért el a Suns, de 2 elpazarolt év után, komoly asset nélkül és borzalmas financiális helyzetben köszönt el a csapat ikonja, Steve Nash.

A korszakos irányítóért ajándékba kapott két elsőkörös pick, és a friss CBA által biztosított amnesztia lehetősége tökéletes alkalmat jelentett, hogy a Suns a Nashnek köszönhetően maximálisra pörgetett ázsiójú Gortat értékesítésével az újjáépülés útjára lépjen, de mint a megelőző években oly sokszor, az FO nem tudott a fenekén ülni. A győzelem útját, a rövid karrierjében sérülést sérülésre halmozó Eric Gordonban, a komolytalan, drogfüggő Michael Beasleyben, a frissen amnesztiált Luis Scolában és a nemrég elkótyavetyélt Goran Dragicban látták. Szerencsére Gordon maximális szerződéstervezetét végül a New Orleans-i biztosítótársaság kapta meg, és a Dragic-szerződés is telitalálatnak bizonyult, de mindent összevetve, és Kendall Marshall borzalmas draftolását hozzátéve a liga legkevésbé atletikus csapata indult harcba a modern szuperatlétákkal telepakolt ligában a győzelem tervével.

Természetesen a csapat nyugaton semmire se volt elég. A konferencia leggyengébb mérlegét hozták, és a Buckshoz hasonlóan, mindenféle hosszú távú terv nélkül csúsztak vissza az alulról építkező csapatok közé. Szerencsére 2013 májusában Ryan McDonough személyében az új vonalhoz tartozó, modern GM-et kapott a csapat, aki öles léptekkel kezdte meg a csapat valódi újjáépítését.

Összegzés

Jól látható mennyire más utat tudnak bejárni hasonló helyzetben lévő csapatok. A szakmai stábok szerepe, és a tudatos építkezés kulcsfontosságú, ha az ember komoly csapatot épít. Nem elég ostobán egymásra halmozni a talentet és remélni, hogy azok majd valahogy életképes csapatot alkotnak. Mind anyagi, mind csapatszerkezet szempontjából a nagy képet figyelembe véve kell kialakítani a terveket.

Ha az első cikkben tárgyalt stratégiákkal vetjük össze, ez az út se marad le sikerességben a tankolós csapatoktól, de előnye, hogy a szerencsére kevésbé, a tudatos szakmai tevékenységre jobban épít. Nem hanyagolható el az a már szóba került tényező sem, hogy igaz kisebb esély van egy nagy tehetség megszerzésére, de a megszerzett fiatalok győzelemre törő, profi képet sugárzó csapatban polírozhatják képességeiket, szerencsés esetben sokat látott veterán példaképekkel körülvéve. Egy PO közeli, vagy azt megjárt csapatban berobbanó, fontos meccseken bizonyító játékos csereértéke is komolyabb, mint egy „üres” keretben, győzelmekben nem mérhető statisztikákat építő játékosé. Hátránya, ha nem sikerül, akkor a csapat még egy elöl választott fiatal reménységet se tud felmutatni szurkolóinak és szinte megszűnik létezni a liga számára.

Persze ezek az utak nem feltétlenül tudatosak. Gyakran a szituáció, vagy az előző szakvezetés által hátrahagyott csapat határozza meg, hogy merre is kell egy franchisenak indulnia. Egy dolog viszont nyilvánvalóvá válik az előbbiek alapján: a modern irányzatokat beépítő, előrelátó és a többi csapat előtt haladó szakmai stáb jóval fontosabb, mint az út, amin a csapatépítés történik. A kosárlabda és a csapatépítés nem egy megfejtett tudomány, még mindig dinamikusan fejlődik és a bemutatott példák alapján jól kivehető, hogy aki nem halad a korral, az lemarad. Ezt a tulajdonosoknak is látniuk kell. Meg kell találniuk a megfelelő személyeket és ténylegesen a kezükbe adni az irányítást. Tervekre és tökéletes kivitelezésre van szükség. Nagyon nehéz betörni a contender csapatok közé, és érzelmi esetleg financiális alapon gondolkodó, a szakembereken átnyúló tulajdonosokkal ez szinte lehetetlen feladat.

A nagy FA mágnesként működő óriáspiacok szereplőivel nem foglalkoztunk, a New York örök bukdácsolása, a sokáig mindenből jól kijövő Los Angeles, vagy a történelmi sztársűrűséget felépítő Miami egy külön történet, és később külön írásban emlékezek meg róluk az FA piac nyitásának környékén. Addig is a márciusi őrület közeledtével előtérbe kerül a draft, és a csapatok capszituációit vizsgáló sorozat is tervben van.

Addig is becsüljük meg jól ténykedő Vergiliusainkat vagy reménykedjünk, hogy bukdácsoló csapatunk tulajdonosa figyelembe veszi az új idők követelményeit, a következő stáb kinevezésénél.

Szerző: Sziebig Andor

Dátum: 2014. 02. 03.