Amikor 1963 nyarán John F. Kennedy kijelentette, hogy ő egy diós sütemény, még kanyarban sem voltam. Csaknem fél évszázadnak kellett eltelnie, hogy eljussak Németország szívébe. Alig néhány órát töltöttem Berlinben, de olyan élményekkel távoztam, hogy legszívesebben sajtótájékoztatót tartanék, hogy most már nyelvtanilag is helyesen ország-világ tudtára adjam…

Ich bin Berliner.

Nem emlékszem pontosan, mikor merült fel először, hogy ki kellene menni Berlinbe. Ha minden igaz, még június elején beszéltünk erről Csabival, amikor már tudni lehetett a helyszíneket, a dátumokat és a mérkőző feleket.

Hogy miért pont Berlin? Egész egyszerűen azért, mert a négy város közül ez esik a legközelebb Budapesthez, és akkor még úgy gondoltuk, hogy autóval megyünk.

Elhatározásunkról értesítettük a Sport TV-t, ahol örömmel fogadták elhatározásunkat. A felállás a következő volt: ha mi megoldjuk az utazást és a szállást, ők elintézik, hogy közvetíthessünk is.

Aztán teltek a hetek és nem történt előrelépés. Illetve történt, de azzal túl sokra nem mentünk. Kiderült például, hogy fapadossal gyorsabban és főleg olcsóbban kijutunk, mintha autóval próbálkoznánk. Szállást is találtunk, de lefoglalni semmit sem tudtunk, mivel az NBA nári álomba merült és képtelen volt egyértelmű választ arra a kérdésre, hogy képesek-e kommentátorállást biztosítani, és ha igen, milyen feltételek mellett.

Mivel sokszor felmerül, hogy mi mennyibe kerül, csak egy apró közbeszúrás az arányok érzékeltetése végett. A berlini akkreditációért annyit kért az NBA, mint amennyit az NFL felszámít azért, hogy a Superbowlt a helyszínről lehessen közvetíteni.

A végső válasz úgy egy hónapja érkezhetett meg. Mehetünk! Irány a légitársaság honlapja, ahol szembe kell süljünk azzal a ténnyel, hogy a júniusban még 6000 forintért vesztegetett zsuga már 15 000 forintba kerül. Rámegyünk, mint Illés Béla a hosszú átadásra. Szállást azonban nem foglalunk, mivel úgy gondoljuk, hogy tökös gyerekek vagyunk, és azt a pár órát a meccs után gond nélkül elütjük Berlinben.

Az indulás előtti este rácsörgök Csabira, hogy megbeszéljük másnapi találkozásunk helyszínét és időpontját. Nem kellett volna. Kiderül ugyanis, hogy kicsit megcsúszott, és még csak a Hornets feltérképezésével végzett. Én persze, mivel egy marha vagyok, csípőből felajánlom, hogy akkor majd én megcsinálom a Wizardsra vonatkozó részt, csak küldje át az övét, hogy tudjam, milyen mélyre kell ásnom.

Legyen elég annyi, hogy hajnali fél négy is elmúlt, mire ágyba kerültem, viszont az anyag a hírek szerint kifogástalanra sikeredett. Három és fél óra alvás után jókedvűen ébredek, csak nem igazán tudom, ki kivel van. Mire kiérek a repülőtérre, már két kávé próbálja intenzívebb munkavégzésre ösztökélni a vérkeringésemet. Kevés sikerrel…

Berlinbe másfél óráig sem tart az út. Rövid kupaktanács a buszmegállóban, hogy akkor most merre. Térkép természetesen nincs nálunk, így a vakszerencsére bíznánk magunkat, ha nem sietne segítségünkre egy magyar származású lány, aki aranyos akcentussal percek alatt elmagyarázza a helyi tömegközlekedési alapelveket, a zónákat, a jegyvásárlás fortélyait, valamint azt is elárulja, hogy jutunk be a városközpontba.

Néhány órányi céltalan barangolás és egy kiadós ebéd után érkezünk az Ostbahnhof névre hallgató villamosmegállóba. A hírek szerint innen lehet a legkönnyebben eljutni a mérkőzés helyszínére, az O2 Worldbe.

Ritka pillanat következik.

Feladjuk büszkeségünk és rövid tökölés után megkérdezünk egy helyi erőt, hogy pontosan merre is induljunk. Az instrukciók rögzítése után szedjük a sátorfánkat és valóban, néhány perc múlva megpillantjuk a nemrég átadott arénát.

A bejáratot két mackó őrzi, az egyik a Hornets, a másik a Wizards mezében feszít.

Konyhanémetem felelevenítésével másodpercek alatt kiderítjük, melyik bejáratnál várják a sajtó munkatársait. Megkönnyebbülünk, mivel kiderül, ezek tényleg tudtak arról, hogy jövünk. Rövid keresgélés után előkerül ennek nyakba akasztható bizonyítéka, rajta a rendezvény logójával, egy hatalmas "MEDIA" felirattal, valamint a nevemmel: Balazs Tarajs. No igen…

Kapunk NBA Europe Live-os jegyzettömböt, NBA logós vezeték nélküli egeret, megmutatják, hol találunk enni- és innivalót, illetve megtudjuk a Wi-Fi kódokat is. Utóbbiakra azért van szükségünk, hogy bejelentkezhessünk a T-Mobile SMS-falára.

A magyar ember, mint tudjuk, találékony. Hiába kérnek meg, hogy lehetőség szerint maradjunk a büfében, én hugyozási ingert színlelve felderítőútra indulok. Nem kell hozzá két perc és már az interjúszobában vagyok. Az asztalon NBA TV-s mikrofonok, a háttérvászon meg pont olyan, mint a tengerentúlon, csak ezen a túra logója szerepel.

Gyerünk tovább! Itt kimegyek, ott bejövök és egyszer csak a pálya mellett találom magam. Éppen hang- és fénypróbát tartanak, így igazából pont senkit sem zavarok. Elképedve nézem azt a hatalmas gépezetet, amely most még erőlködik, de alig néhány órával később már gördülékeny programmal kápráztatja el a nagyérdeműt.

A kezdőkörben két fiatalember éppen Detlef Schrempfet és John Havliceket "játssza el", amíg odafent beállítják a fényeket. Hihetetlenül profi az egész, és ez az este egészére maximálisan igaz, nem tapasztaltunk semmilyen fennakadást.

Én meg csak bambulok és meglátom a sajtónak fenntartott ülőhelyeket. Húzom a szám, mivel az egyik palánk mögött kapunk helyet. Felmegyek, keresem az asztalunkat, de sehol sem látom a sportcsatorna nevét. Amikor végül megtalálom, abban sincs sok köszönet. Egy árva széket kaptunk, nincs monitor, nincs füles és egyáltalán, a kibaszott palánk mögött ülünk, vagyis esélytelen, hogy az ember tisztességesen tudjon kommentálni.

Riasztom Csabit, aki a magyar felmenőkkel rendelkező Jesset, az NBA európai kapcsolattartóját tárcsázza. Nyugalmat erőltet a hangjára és elmondja neki, hogy éppen a helyünknél állunk és nem vagyunk feldobva. Legnagyobb meglepetésünkre Jesse azt válaszolja, hogy a helyzet kifejezetten érdekes, mivel ő is a helyünknél áll, és szerinte minden rendben.

Aztán meg is halljuk, ahogy kurjongat. Nem értjük, mit keres a pálya szélén. Aztán már igen, de akkor meg alig hisszük el.

Bizonyára ti is láttátok már, hogy a döntő alatt a nemzetközi stábokat az oldalvonallal párhuzamosan, a parkettől légvonalban 20-25 méterre helyezik el. Hát itt nem ez történt. Mivel vélhetően nem volt túl nagy tolongás a helyszíni közvetítési jogokért, nemes egyszerűséggel lepakoltak minket a felezővonalhoz a DSF stábja mellé.

És még mindig nem hisszük el.

És még mindig nem hisszük el.

És még mindig nem hisszük el.

Aztán már igen, de akkor sincs sok időnk örömködni, mivel kezdődik a sajtótájékoztató. Megilletődve ülünk be a kollégák közé, de megbeszéljük, lesz, ami lesz, mindenképpen kérdezünk valamit. Előzetesen abban maradtunk Csabival, hogy én kérdezek egyet Eddie Jordantől, ő pedig egyet Byron Scott-tól, de ahogy telnek a percek, kiderül, hogy a kollégák nagy része inkább hallgatózni ült be, így lassan azon vesszük észre magunkat, hogy csak a magyarok kérdezősködnek.

Eddie Jordan kissé megtört, látszik rajta, hogy marhára nem hiányzott neki ez a túra, szívesebben ápolná a sérültjeit odahaza. Ennek megfelelően a válaszai kissé sematikusak, nem lehet kiugrasztani a nyulat a bokorból, így azon kívül, hogy a meccsen Antonio Daniels sem fog játszani, sok érdekeset nem tudunk meg.

Byron Scott ellenben mosolygós, közvetlen és rettentő szimpatikus. Átgondoltan, okosan, bevállalósan válaszol, végig a kérdező szemébe néz. Az est egyik személyes fénypontja akkor követezik be, amikor az egyik kérdésemre így kezdi a válaszát: "Great question. You should be a coach."

Amikor kimegy a teremből, visszanéz egy fiatal lengyel újságíróra, aki Celtics-pólóban ült be a sajtótájékoztatóra. "We’re gonna get ya’ this year" – mutat rá, majd teli pofával röhögve kimegy az ajtón. Egymásra nézünk Csabival és ugyanarra gondolunk. Ezt nagyon meg tudnánk szokni.

Közmegegyezéssel úgy döntünk, hogy David Sternre egyáltalán nem vagyunk kíváncsiak, ezért visszasietünk a pálya mellé. Összelőjük a hangot Budapesttel, természetesen ezzel sincs semmi gond, majd bárgyú vigyorral nézzük, ahogy a játékosok melegítenek.

Érdekes, hogy a sztárok közül csak Chris Paul melegít a többiekkel; Peja Stojakovicsot, David Westet, Caron Butlert és Deshawn Stevensont sehol sem látjuk. Ők minden bizonnyal valahol máshol dobták be magukat.

Ahogy a játékosok lassan visszavonulnak az öltözőbe, úgy telik meg a nézőtér. Tőlünk öt méterre két ismert német színész, Daniel Brühl (Good bye, Lenin) és Franka Potente (A lé meg a Lola) foglal helyet. Az egyik szervező pont a mi asztalunkon rendezgeti az ültetőkártyákat. Az egyik papíron meglátjuk Brad Pitt nevét. Hitetlenkedve ránézünk, mire zavart mosollyal válaszol: "Maybe. We are prepared."

Bradet végül nem láttuk, ellenben kisvártatva megérkeztek a csapatok, ezúttal azonban már teljes létszámban. A melegítés folytatódik, de egyre intenzívebb, ziccerek helyett mind gyakrabban látunk combos zsákolásokat.

Elnézem a New Orleans-i fiúkat és nem irigylem őket. Dollármilliók ide vagy oda, a pöcsöm se játszana türkizkék cipőben. Sztojakovics most már kiköpött úgy fest, mint egy vakációzó szerb fegyverkereskedő. Posey fülében akkora gyémánt csillog, hogy Stuttgartból is látszik. Jordan szemmel láthatóan nehezen kezeli a tényt, hogy pályára léphet a Hornets mezében. Sims a jelek szerint Tayshaun Prince és Roberto Dueñas zabigyereke. Ryan Bowen úgy néz ki, mint egy kiöregedett öttusázó. Paul pedig cuki és kész.

A túloldalon Stevenson hajáról Will Smith ugrik be, amikor még Fresh Prince volt. Elképedve figyelem, mennyire girhesek a Wizards fiataljai. Mire eszembe jutna róluk valami vicces, a látóteremet kitölti Caron Butler, aki egy laza mozdulattal felkúrja a lábát az asztalunkra, hogy megigazítsa a cipőfűzőjét. Az ő cipője is szutyok, viszont ha hihetek az orromnak, Ben Gayt, vagy valami hasonló izomlazítót használ.

Aztán kialszanak a fények és jön a bemutatás. Bevallom, voltak fenntartásaim a berlini közönséggel kapcsolatban. A párizsi meccsen kis túlzással azt is lehetett hallani, ha valaki a szomszéd kerületben fingott. Londonban egy fokkal már jobb volt a helyzet, pedig nem mondhatni, hogy Anglia az európai kosárlabdázás egyik fellegvára lenne. Berlin viszont maximálisan kitett magáért. Az emberek együtt éltek a játékkal, alanyi jogon is szívesen tapsoltak és kurjongattak, ha viszont bejátszottak egy jól ismert dallam, eldobták az agyukat és ezerrel tomboltak, mi pedig "ráharaptunk" a mikrofonra és igyekeztük átordítani az eszelős germánokat.

A meccset mindenki látta. Aki esetleg nem, sokat nem veszített vele. A Wizards egy félidőn keresztül fogalom nélkül lövöldözött, a Hornets pedig egy szívsebész precizitásával operált mindkét térfélen. A második félidőre csökkent a különbség, szorosabbá vált a mérkőzés, viszont visszaesett a színvonal. Paul osztott néhány alley-oop passzt, láttunk egy-két derék blokkot, Julian Wright pedig néhány perc elteltével egy csúnya ütközés után a parkettán maradt és nem is tért vissza az öltözőből.

Néhány méterről nézve a következőket vettem észre…

1. A tempó még itt, az előszezonban is szédületes.

2. Biztos vagyok abban, hogy a fotelből nem látszott, mekkora erőfeszítésébe került a Wizardsnak, hogy csak ennyire játsszon szarul.

3. Ilyen közelről nézve még hihetetlenebb, hogy ekkora emberek hogy képesek ennyire fürgén és ruganyosan közlekedni a pályán.

Lefújás után rohanunk vissza az interjúszobába, ahol az edzők a mérkőzés előtti formájukat hozzák.

Jordan értelemszerűen nem túl vidám. Egykedvűen válaszolgat a kérdésekre, de látszik rajta, hogy ebben a pillanatban gyakorlatilag bárkivel cserélne a világon.

Scott nagyon jókedvű. Megkérdem tőle, mire számít ebben a szezonban Armstrongtól, illetve azt tudakolom, hogy Posey "kamu zárásainak" ötlete honnan ered. Most is szívesen válaszol és ahogy hallgatom, azon gondolkodom, mennyire semmilyennek is tűnik az oldalvonal mellett.

Utánuk Paul, Sztojakovics és Butler érkezik.

Szemmel láthatóan szeretnének gyorsan végezni, a moderátor két-három kérdés után már el is engedi őket. Paultól azért csak sikerül kérdeznem egy sematikusat, így nagyon nem is bosszankodom a semmitmondó válaszon.

Aztán vége.

Összepakolunk, kifelé még benézünk a shopba, de semmi érdekeset nem találunk, így belevetjük magunkat a berlini éjszakába.

Ez azonban már egy másik és kevéssé izgalmas történet.

Teljesült egy álmom, élőben láttam egy NBA-meccset. Igaz, hogy csak edzőmeccs volt, de mégis, ott voltam és olyan helyről nézhettem, ahonnan nagyon keveseknek adatik meg, így eszembe sem jut panaszkodni.

Szerző: Tőrös Balázs

Dátum: 2008. 10. 17.