Amikor néhány héttel korábban megszületett a "Dallasi zsákutca" című bejegyzésem, a hozzászólásokban több alkalommal is előfordult Jason Kidd neve, mint lehetséges megmentőé. A cikkben szándékosan zárkóztam el mindenféle megoldási javaslat elől, de azt most már kifejezetten sajnálom, hogy amikor lett volna lehetőségem, nem írtam le az akkor még csak ötletszinten létező cserével kapcsolatos kételyeimet.
Mert valljuk meg, Cuban addig ugrált, mint féllábú a seggberúgó versenyen, amíg belekényszerítette játékosait egy olyan táncba, amelyet jelen körülmények között nem akarnak, nem tudnak, illetve nem engedik nekik eltáncolni.
Szeretném leszögezni, mielőtt a Mavs-fanatikusok keze ökölbe szorulna, hogy ez a bejegyzés nem róluk, illetve nem csak róluk szól. A helyzetelemzésemmel természetesen lehet vitatkozni, sőt, szeretném is, ha vitatkoznánk, de most, ellentétben a múltkori alkalommal, sokkal inkább a szituáció gyors és fájdalommentes kezelésére szeretnék megoldást találni.
A Dallasnak nincs szüksége Jason Kiddre.
Nem kívánok állást foglalni azzal kapcsolatban, vajon túljutott-e már Kidd pályája zenitjén. Abban azonban azt gondolom, kiegyezhetünk, hogy amikor csúcsformában játszik, akkor sem azért szeretjük, ahogy felállt védelem ellen játszik. Kidd lételeme a gyorsindítás, páratlan érzékkel fedezi fel a visszarendeződő védelem sorai között keletkező "légifolyosókat" és bármikor képes arra, hogy sebészi pontosságú passzaival a lehető legtökéletesebb ütemben találja meg a gyűrű felé törő játékost.
A csapat, amelyhez azért hozták, hogy bajnoki címet nyerjen nekik, vagy inkább velük, ezzel szemben évek óta a Liga egyik legkomótosabban támadó gárdája.
Az úgynevezett Pace Factor rangsorban, amely azt hivatott megmutatni, hogy egy csapat 48 perc alatt átlagosan hány támadást vezet, a Dallas 2006-ban a 26., 2007-ben a 28., idén pedig a 24. helyet foglalja el.
Arról nem is beszélve, hogy az a Kidd, aki kreatívabb, mint Timbaland (de legalábbis egálban vannak), egy olyan edző kezei közé került, aki az otthoni párnacsatákat is hetekkel korábban leegyeztetett forgatókönyv szerint vívja az asszonnyal.
Nem hiszem, hogy Avery Johnson képes lesz felülemelkedni egyre nyilvánvalóbbá váló hiányosságain. Azt még megértem, hogy a Mavs jelenlegi kerete képtelen arra, hogy együtt fusson Kiddel. De azt nehezen tudom elfogadni, hogy az NBA történelmének egyik legnagyszerűbb irányítójának legtöbbször az a feladata, hogy egy tessék-lássék módon elszakadó Howardnak vagy Nowitzkinak odalökje a labdát. Erre egy majom is képes. Vagy Barea. Csak az előbbi beéri banánnal.
Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy Nowitzki sajnálatos sérülése kiváló alkalom lesz arra, hogy minden érintett kibújjon a felelősség alól, mindent a német bal lábára fogjon, és változtatások nélkül vágjon neki a következő szezonnak.
Egy szó, mint száz, azt gondolom, hogy Kidd idehozatala hiba volt.
Hiba volt, mert a szárnyait bontogató Devin Harris sokkal inkább illett a csapat egyéni alakításokra épülő játékába.
Hiba volt, mert Harris mellett Dioptól is búcsút kellett venniük csak azért, hogy megnyugtatónak tűnő megoldást találjanak egy olyan posztra, melynek klasszissal való betöltése a modern kosárlabdában nem alapkövetelmény.
Érdemes fellapozni az almanachokat! Tizennyolc évvel kell visszatekernünk az idő kerekét, hogy olyan bajnokcsapatot találjunk, amelyet Kiddhez mérhető klasszis (Isiah Thomas) vezetett harcba!
Azóta?
Chicago Bulls: John Paxson, BJ Armstrong és Ron Harper
Houston Rockets: Kenny Smith és Sam Cassell
San Antonio Spurs: Avery Johnson és Tony Parker
Los Angeles Lakers: Ron Harper és Derek Fisher
Detroit Pistons: Chauncey Billups
Miami Heat: Jason Williams
Félreértés ne essék, remek játékosokat találunk a fenti listában. De hogy bármelyikük is Kidd kalibere lenne? Ugyan már…
Még a legközelebb John Stockton jutott, akinek azonban kétszer is fejet kellett hajtania a Bulls előtt.
Valóban egy zseniális irányító az, amitől bajnok lesz az esélyes?
Hagyjuk most magára az ezer sebből vérző Mavericks-et és ugorjunk rögeszmefuttatásom másik szereplőjéhez, a Denver Nuggets-hez.
Vettem a fáradságot és végigböngésztem a Nuggets statisztikáit. Azt lehet mondani, hogy bár kisebb eltérések kimutathatók, de az Iverson érkezése óta bekövetkezett változások két alapvetésben foglalhatók össze: Többet dobnak. Többet kapnak.
Utoljára talán a szezont megelőző beharangozómban fejtettem ki, mennyire hiányzik ebből a csapatból egy vérbeli irányító. Andre Millert annak tartottam, sőt, megkockáztatom, hogy az NBA legalulértékeltebb játékmestere. Még Steve Blake-kel is kiegyeztem volna. A Nuggets vezetősége azonban másképp gondolta, és ez szerintem súlyos hiba volt.
A Nuggets győzelmi mutatója évek óta 55 és 60 százalék között mozog. Tavaly ez bőven elég volt a Rájátszáshoz. Idén talán csak akkor kerülhetnek be, ha a Rockets vagy a Mavs összezuhan.
Talán ennél is aggasztóbb, hogy a bivalyerős 2003-as 3. választottja, Carmelo Anthony úgy tűnik, hogy megállt, de legalábbis lelassult a fejlődésben.
Ez a csapat rohanásra született.
Ráadásul egy olyan edző küldi őket pályára, aki sok egyéb más hiányossága mellett képtelen kordában tartani a játékosokban tomboló adrenalint.
Ennek a csapatnak egy olyan irányítóra lenne szüksége, aki képes arra, hogy ébren tartsa a lángot, űzze, hajtsa őket előre és könnyű kosarakat dobasson velük. Egy vérbeli játékmesterre, aki azonban évtizedes rutinjának köszönhetően másodpercek alatt felismeri, mikor fel visszafogni a tempót. Egy legendára, akire felnéznek a nehezen kezelhető fiatalok és elfogadják, hogy mindennek úgy kell történnie, ahogy a Főnök akarja. Mert ha Ő a pályán van, akkor nincs szükség edzőre, főleg olyanra nem, mint Karl.
Gondolom, kitaláltátok, mire akarok kilyukadni…
A holtszezonban cseréljen helyet Kidd és Iverson!
MI TÖRTÉNNE DALLASBAN?
Avery izolációkra épülő rendszerébe bekerülne a tökéletes fegyver, akinek még egy zárásra sincsen szüksége ahhoz, hogy dobóhelyzetbe kerüljön; viszont ha szorul a hurok, játszi könnyedséggel találja meg a tisztán álló csapattársat. Egy csupaszív játékos, aki mellett Howard nem teheti meg, hogy hosszú percekre eltűnik, és látszólag félgőzzel játszik. Egy mentor, aki képes arra, hogy megtanítsa Nowitzkit, mi fán terem az agresszivitás.
Képzeljünk magunk elé egy villámgyors és ponterős backcourtot Iversonnal és Terry-vel, vagy egy konzervatívabbat Stackhouse-zal! Szerintem nem hangzik rosszul. De még az is működhetne, ha Lue és Iverson kezd, és Terry Stackhouse-zal büntet a kispadról. A kombinációs lehetőségek száma, ha nem is végtelen, de igen széles.
Ez a Dallas szerintem inkább lenne esélyese a bajnoki címnek, mint a jelenlegi.
Elképzelt kezdőcsapat: Iverson – Terry – Howard – Nowitzki – Dampier
MI TÖRTÉNNE DENVERBEN?
Kidd újra azon a területen kamatoztathatná képességeit, ahol nem igazán van hozzá fogható.
Iverson távozásával JR Smith kikerülhetne a büntiből és a kezdőben igazolhatná, hogy az NBA egyik legkiválóbb streaky shootere. Anthony végre ismét egyedül tölthetné be a go-to-guy szerepét és fickándozhatna a gyorsindítások által adódó könnyű kosárszerzési lehetőségekben. Kenyon Martin pedig újra összekerülne azzal az emberrel, akinek mindent köszönhet.
Karl meg ülne a kispadon, szarul nézne ki, mint mindig és csak annyi dolga lenne, hogy hülyén mosolyogjon. Mint mindig.
A Kapitány elintézne mindent.
Elképzelt kezdőcsapat: Kidd – Smith – Anthony – Martin – Camby
A fizetések stimmelnek, az óra ketyeg. Szerintem nincs min gondolkodni!
Szerző: Tőrös Balázs
Dátum: 2008. 03. 26.