Az ötlet már nagyon rég felvetődött. Ha már kedvenc kosárlabda bajnokságom játékosai végre kontinensemre tévednek, akkor lássam őket élőben. Hetekkel ezelőtt megtörtént a jegyek megrendelése és a szálloda lefoglalása.

Kedden délelőtt búcsú a családtól, szomorú visszatekintés a két éves húgi integetésére. A terminálban rövid izgulás a tucatnyi turbános meglátása után, na ja, Isztambulba tartok.

A repülés jól indul, a kifutópályán ragadunk a géppel, a pilóta bemondja, hogy a török városban légi bemutatót tartanak, így egy órát várnunk kell a felszálással. Maga a út azért jól telt, habár a magyar légitársaság költekezése jócskán megcsappant legutóbbi utazásom óta, egy szikkadt szendviccsel és egy deci narancslével próbálták kiszúrni a szememet a közel két órás repülés alatt.

Az Atatürk reptéren gyorsan igénybe is veszem az információs pult nyújtotta segítséget, az öreg arab ad egy térképet is, meg bejelöli hol kell leszállnom a metróról. Hol máshol, mint a végállomásnál, ami már csak azért is baráti, mert a metró a reptérről indul, így elsőtől az utolsó megállóig mehetek. Szerencsére a metró az nem olyan metró, mint nálunk, alig megy a föld alatt, így már az első fél óra után tudom, hogy egy igazán fejlett és gyönyörű városba érkeztem.

A hotel nem épp a város szofisztikált részébe esik (kvázi a harlem és a kínai negyed sarka), el is tévedek, nem sokan beszélnek angolul, aki beszél az is rossz irányba küld el. A recepción is több a mutogatás, mint a duma, de azért megértetik velem, hogy nincs több üres szobájuk, viszont mivel a foglalásom tényleg itt van, ezért első éjszaka az elnöki lakosztályban lakhatok. Keserű szájízzel be is cuccolok a plazma tv-s, erkélyes szobába, ami a szálloda legfelső emeletén, az étteremmel van egy szinten, és még csak száma sincsen.

Késő délutánra jár már, így csak a közeli környéket vizsgálom meg alaposabban, nem messze van a város legnagyobb bazárja, a bejáratnál le is folytom első (de semmiképp sem utolsó) gyrosomat.

Este a behűtött sörrel nézem az ágyból a török-görög derbit, fergeteges izgalmak, a török kommentátor extázisban ordibálja Ilyasova nevét minden egyes tripla után. A meccs a harmadik negyedre nyitottá válik, a hazaiak legyőzik az ősi elenséget, én pedig abban a tudatban térek nyugovóra, hogy holnap hasonló kaliberű találkozókat láthatok majd élőben.

Másnap korán ébredek, egyrészt mert reggeli csak tízig van, másrészt mert érdekelnek a város nevezetességei. Azért nem kell nagy turistának hinni, olyan vagyok, mint a Colin Farrell által játszott Ray az In Bruges című filmben.

A Haga Sofia mellett a Kék Mecsetet is meglesem kívülről, viszont a bemenetelhez le kell venni a cipőt, így inkább kihagyom a benti lábszag okozta örömöket. A távolban felsejlik a Boszporusz-híd, aminek a túloldala már Ázsia. Gyorsan felszaladok még a Galata-toronyba, ahol jó magasról tudok körbepásztázni az impozáns városon. Hazafele még gyorsan veszek a barátnőnek egy hógömböt a nagy bazárban, az alkudás sima ügy, szó nélkül belemennek ezek abba is, ha féláron akarsz megvenni valamit.

Az utazás viszont nem sima, mivel többször is át kell szállnom a stadionhoz vezető úton, ráadásul itt nem lehet lógni a tömegközlekedésen, mindenhova zsetonos beléptető rendszer van, amit a közelben lehet venni másfél török liráért (átszámolva olyan 260 forint). A villamos után egy vonatszerűségre kell átszállnom (hívjuk hévnek), a megálló konkrétan egy vár közepén van. Egy helybélitől és egy rendőrtől kérek útbaigazítást, kiérve a várból közel 200 méterre fel is sejlik az Abdi Ipekci sportcsarnok.

A beléptetés gyors és rokonszenves, pár perc múlva már a szektoromat keresem, addig is lövök egy képet Hedoval.

A jegyem nem szól valami jó helyre (sarok és fönn), de az első derbi a Horvátország – Tunézia, így az emberek csak lézengenek, gyorsan be is ülök középre, amolyan TV közvetítős helyre.

A meccs sima, a tunézok mintha olyan mentalitásban játszanának, hogy 40 másodperc a támadóidejük, végig kapkodva dobnak a duda pillanatában (ha egyáltalán dobnak), így a horvátok kiütéssel nyernek.

A második derbi már érdekesebb, USA – Irán, ám hiába várom a nagy embertömeget, még csak félház sem telik meg a mérkőzésre. Ez már csak azért is érdekes, mert jegyet gyakorlatilag alig lehetett kapni. Annyi baj legyen, gyorsan le is rongyolok az első sorok közé fotózni (itt már kérték a jegyemet, úgyhogy nem maradhattam itt a meccs végéig, csak a fotók erejéig). Odom sétálgat, Iguodala légcselezget (van szó az egyhelyben pattogtatásra?), Durant turnaroundokat dobál. Két lelkes iráni újságíró be is ordít neki mellettem, a Thunder sztárja pedig nekem integet ki, meg is van az első nedves alsógatyám.

A meccs még simább, mint az előző, habár az irániak egyetlen NBA játékosa, az elképesztően magas Haddadi okoz kemény pillanatokat az igazi center nélkül kiálló Team USA-nek.

Jönnek az alley-oopok, a távoli triplák, félvállról is könnyen hozzák a meccset az amcsik, akiknél minden játékos szerez legalább egy kosarat.

A meccs végefelé van igazi highlight is, igaz fordított szerepkörben, a 208 centis Kevin Love löbböl föl egy alley-oopot a 191 centis Russell Westbrooknak, aki a labdát háttal húzza a gyűrűbe, fel is pattan mindenki, aki nem iráni, jómagam bónuszként idegbeteg módjára ütögetem a két kis felfújható izécskémet, ami minden ülőhelyen megtalálható volt.

A meccs után az iráni játékosok rohannak közös képet csinálni Duranttel, halkan fel is kuncogok, ez vajon melyik más sportág világbajnokságán történne még meg.

A nap záróderbije hozza a legtöbb izgalmat, ráadásul végre van Suns-os érdekeltség is, a szlovénoknál a jövő évi szezon legjobb hatodik embere, Goran Dragic, a braziloknál az újdonsült Raptor, ám Phoenixben jó pár szezont lehúzott Leandro Barbosa.

Hihetetlen, de igaz, a lelátók is megtelnek, elképesztő mennyiségű zöldruhás (ők lennének a szlovénok), és egy kisebb, de annál hangosabb falkányi brazil. A meccs első félidejét nyugati szomszédaink uralják, kintről elképesztő veszélyesek, bent Varejao nehézkesen küzd Brezeccel. A félidő előtt Dragic barátom először egy fantasztikus betöréssel jelentkezik (hátmögött húzta át a ziccer előtt), majd bedobja a második negyed végi buzzert, amit a bírók végül érthetetlen módon nem adnak meg (tisztán eldobta pedig).

A negyedik negyedre a szlovén tábor elhalkul, mivel a dél-amerikaiak a tizenhét pontos hátrányt ledolgozzák kettőre, ám ennél közelebb nem jutnak, Leandro lövöldözi erőtlen hármasait, na igen, ezek ismerősek a Suns meccsekről, Szlovénia nyer 3 ponttal.

A meccsek közben és között egyébként jól szórakoztam, ha épp nem a csinos táncoslányok rázták, akkor volt Wave, Dance- és Kiss Cam, különböző Crowd Challenge-ek (üvölteni kellett telitorokból, hogy az adott mennyiségű hangra történjen valami szimuláció – például egy animált macska zsákolt, ha megvolt az adott hang, ha nem, akkor pofára esett – és hasonlók), valamint szokásosan nézőtérről választott ajándékokért dobáló emberek.

Éjfél után pár perccel vergődtem haza, azzal a tudattal, hogy végre élőben is láthattam NBA játékost kosárlabdázni.

Kiruccanásom utolsó előtti napján rengeteg elütni való időm volt, így elvillamosoztam a külvárosba, ahol a város három legmenőbb hotelje egymás mellett állt. Célom természetesen az volt, hogy valamelyik játékossal összefussak, de a szálloda fokozottan őrzött volt, így még csak bejutni sem tudtam.

A város legnagyobb sétálóutcájában azért ettem egy jót, meg ha már ott jártam, vettem gyorsan egy fehér Nash-mezt, ha már a narancs Amare büszkeségem a nyáron elértéktelenedett.

Feszítettem is benne, mint pók a lucernásban, csütörtökön már az első meccs az amerikaiaké volt. Miután a stadionban körülbelül egyedül én énekeltem az amerikai himnuszt, tönkreverték a tunézokat is.

A legnagyobb zsákolást ismét Westbrook jegyezte, körülbelül a harmadik szálkától elugorva húzott egy egykezeset, láthatóan igyekezett kiszolgálni a közönséget, rengeteg szép megmozdulása volt. A mérkőzés embere mégsem ő, hanem Eric Gordon lett, aki legalább féltucat triplát beszórt.

A második meccs most sem hoz sok izgalmat, a szlovénok könnyen legyűrik Iránt, bár több is lehetett volna a meccsben, Irán pár pontos hátrányban a meccs vége előtt percekkel ugyanúgy játszott, mint addig, a támadásokat nem sürgették, teljesen úgy tűnt, hogy megelégszenek a tisztes zakóval, meg se próbálnak nyerni.

Utolsó találkozóm a brazil – horvát volt, amit gyakorlatilag a vip páholy melletti szektorból, a brazil szurkolótáborral izgultam végig. Barbosa jól nyomta, mellette Marcello Machado dobott be mindent, a horvátok pedig hiába tartották magukat egy ideig Popovic és Planinic révén, ha épp nem a brazil kisemberek, akkor Varejao és Splitter dobott kosarat könnyedén.

Hat meccsel és megannyi élménnyel gazdagodva hagytam el a stadiont, másnap pedig az országot.

Amíg élek, bizonyára nem fogom elfelejteni.

Szerző: Kun Zsolt

Dátum: 2010. 09. 05.