Nullnyolcvankettő

Mindanyiunkat folyamatos izgalomban tart a kérdés: vajon Allen Iverson játszik-e még valaha, és ha igen, melyik csapatban, kezdő lesz-e vagy csere, Philadelphia lesz-e ez a hely vagy más. Személy szerint jómagam is könnyesre aggódtam már a zsebkendőmet, főleg az utóbbi eshetőség miatt, de most nem erről lesz szó.

Pedig Nets-szurkolóként szívesebben írnék erről, úgy éljek. De sajnos olyan dolognak van aktualitása kedvenc csapatom háza táján, ami mellett egyre kevésbé lehet szótlanul elmenni, és az pedig a kiábrándító szezonkezdet. 0 győzelem 17 vereség mellett még a legpesszimistább (vagy realistább) szurkolóknak is durva. „Sikerült” megismételni a Heat 1988-as, és a Clippers 1999-es teljesítményét. És a gödör alja még nem látszik, ugyanis a csapatra vár még egy Dallas elleni küzdelem, ahol szintén nem ők az esélyesek.
Hogy történhetett mindez? Miként jutottunk idáig? Az okokat kívánom feltárni ezzel a kis írással azoknak, akiknek a Nets az érdeklődésük peremén van, és értetlenül állnak a negatív rekordbeállítás előtt.

1. Végletekig kivéreztetett keret

A Nets a nyáron elküldte Cartert és Andersont Orlandoba. Utóbbi folyamatos fejlődését és remek játékát látva az ember úgy érzi, kicsit túl lettek fizetve a Magic managerei. Előbbi elvesztése pedig, nos… Nálam kevésbé kevesen ragaszkodtak Carter személyéhez a csapatban, de azt el kell ismerni, hogy cirka 15 pontot dobott el a vezetőség, amit egyelőre senki nem tudott pótolni. Nem beszélve a meccsdöntő buzzerekről, a távolról való veszélyességről, az irányítói affinitásról.

Courtney Lee (aki amúgy egy hellyel hátrébb kelt el a drafton, mint Anderson) egyelőre képtelen felnőni a feladathoz, amit kimondva-kimondatlan rá testáltak: pótolja Vincet. Igaz, kevesebb is a tiszta dobóhelyzete, mint amennyi Orlandoban megvolt, de ezt leszámítva érezhető rajta, hogy teher alatt játszik. Arról most nem beszélve, hogy rengeteget kihagyott sérülés miatt.

Magyarán, a vezetőség üzletileg jó, szurkolói szemmel rossz cserét ütött nyélbe a nyáron. Persze, az egész szezont előre determinálta a 2010-es Nagy Nyári Szabadügynök Piac, ami mindent megoldó fétisként lebeg mindenki szeme előtt. Így juthattunk el odáig, hogy a keretben van egy álomszerződéssel rendelkező Harris, egy másodéves Lopez, mellettük pedig lejáró veteránok és zöldfülű első-másodévesek. Gyakorlatilag azzal a mentalitással kezdtek neki a szezonnak, hogy „mindegy mi lesz, úgyse nyertek, de nem is kell nyernetek”. Őrületesen lelkesítő lehet az első meccsnapon, a feldobás előtt feladni az egész idényt.
Ezt a pengeélen táncoló, amúgy is utolsó ötbe várt gárdát utolérte a balvégzete.

2. Sérüléshullám

A 2009/2010-es szezon kezdőcsapata mindösszesen kettő percig volt a parketten: a Minnesota elleni idegenbeli nyitómeccsen ekkor sérült le Jarvis Hayes. Más kérdés, hogy őt elfogadhatóan pótolta Terrence Williams és Douglas-Roberts, de azért ez mégse mindennapos.

Illetve, ez előfordul. De az, ahogy a lavina továbbgördült, az ritkábban. A teljesség igényével: Hayes azóta sérült; Dooling végig bírta a nyitómeccset, majd azóta ő sem lépett pályára; Harris a második meccs után dőlt ki tíz mérkőzés erejéig; a szezont remek formában kezdő Yi a negyedik közepéig bírta, azóta csak öltönyben láttuk; a szintén nagyon felpörgő, és a nyakába szakadt lehetőséggel élni tudó CDR-t a disznóinfluenza „gyanúja” vette ki a rotációból az ötödik vereség után, három újabb vereséget otthonról, a kamillás inhalációból kipislogva nézett csak végig; az amúgy sem túl meggyőző Lee pedig a hatodik meccs után dobta be a törölközőt, és hagyott ki hat találkát. Battie edzésen dőlt ki, még a legelején.
Simmons családi okok miatt hagyott ki egy mérkőzést (a nyolcadikat amúgy), és a kezdőbe jobb híján meglepően jól beépülő Najera pedig a tizenegyedik bukta óta érezteti a hiányát.

Még felsorolni is rettenetes. És jól látszik: nem 12. emberekről van szó, hanem kezdőjátékosokról. Lopez az egyedüli, aki nem hagyott ki még idén meccset, ő a kezdőcsapat utolsó mohikánja.

3. Könnyelműség és pech

A 0-17 más megvilágításba kerül azáltal, hogy megnézzük, hány félig már megnyert, vagy nyerhető volt köztük. Mert volt nem kevés, amit elkönnyelműsködtek a srácok, pl a szezonnyitót, ahol –sértődés ne essék- látványosan lebutultak a Wolves szintjére, és kikaptak két ponttal; vagy idevehetjük a Philly elleni két hárompontos vereséget, amik mind hozhatóak lettek volna.
Figyelemreméltó, hogy a teljes kerettel felálló Bostonnal szemben partiban voltunk három negyeden keresztül, aztán a negyedikben Allen előlépett, és kifújta a srácok orrát rendesen… De akkor még volt némi tartás a csapatban.
Ez a gerinc az egyik legnagyobb csapást talán a Heat elleni idegenbeli meccsen szenvedte el, mikor Wade meccsdöntő utolsó másodperces triplája, és az így szerzett egy pontos hazai győzelem levarázsolta a felderengő mosolyt a játékosok arcáról.

4. Alulteljesítők és reménységek

Az ember nem vár csodát a pad végén ülő játékosoktól, lehetőségek ide vagy oda. De ettől még profi kosarasokról van szó, és ha innen nézzük, bizony súlyos hiányosságok vannak, öregnél-fiatalnál egyaránt.

Rafer Alston az egyik, akire ki vagyok kicsit bukva. A csinos statisztikák ne tévesszenek meg senkit. Ez az ember nem irányító, az bizonyos. Azon túllendültem, hogy nem tudja három lépéshiba nélkül felhozni a labdát, úgyse fújják be, csak csúnya. De ha felhozza, akkor láthatóan szenved, hogy mihez kezdjen vele. Pumpál, megindul, visszafordul, nem látja az embert, nem mozgatja a csapatot. Végül az utolsó három másodpercben ad egy rossz passzt, vagy rádob egy kényszeres dobást, ami „jó esetben” nem megy be. Ha mégis, akkor összejön a meccsenkénti 10 pontos átlag, 5 gólpasszal, amire átlag 3 eladott labda jut. Nem rossz, de mire jó?

Sean Williams a másik jómadár. Jelzésértékű volt, mikor a vezetőség a fiatalok közül csak vele nem hosszabbított szerződést. Fejben, és munkamorálban is súlyos gondok vannak, talán ha a labdán is lenne képernyő, szívesebben dobálná edzéseken. Így azonban iszonyatosan hullámzó teljesítménnyel (ami azt jelenti, hogy egy elfogadható meccse után hoz két olyat, ahol a statisztikai lapján a 4 fault és 4 eladott labda mellett 2 szerzett pont árválkodik csupán) szerepel, amit Frank edző még némi bojkottal is honorál, magyarul a padon felejti akkor is, mikor vele együtt tudna összesen hét játékost a pályára küldeni. Ez amennyire érthető, annyira demoralizáló lehet.

De van öröm is, „Radarfül” Hassell nem csak védekezésben, de támadásban is odateszi magát, mondjuk azt nem mondanám, hogy ésszel játszik, de a lelkesedése példamutató. A másik „öreg”, akit megkövetek, az Eduardo Najera, aki sérüléséig a maradék csapat esze volt, irányítói erényeket csillogtatott, minden sikeres támadásban benne volt a keze, védelemben minden labdába minimum belepiszkált.
A fiatalok között is van, akiben bízhatunk. CD Roberts ugyan pillanatnyilag nem sokkal több egy pontszóró gépezetnél, de talán épp az az egyik legnagyobb hiánycikke a csapatnak. Néha rossz nézni, ahogy leszegett fejjel belerohan három védőbe, és megpróbálja hat kar között rádobni, de a 36 perc alatt elért 17 pontos átlag megsüvegelendő. Terrence Williams a másik, aki viszont minden területen észreveteti magát, ő viszont még kicsit meg van illetődve az NBA-től érzésem szerint, mindenesetre a 27 perc alatt termelt 10 pont, 5 lepattanó, 2 gólpassz reményteljes.

Ez mindenestül, önmagában azonban még kevés lenne a győzelmekhez (ahogy ténylegesen kevés is).
Hogy mi hiányzik?

5. Lelkesedés és szisztéma hiánya

Brook Lopez a Nets igáslova. Howardon kívül minden centerrel szemben dominál, folyamatosan két ember helyett játszik támadó és védőoldalon egyaránt. Ezt azonban tudják az ellenfélnél is, a végtelenségig nem mehetnek a bepasszok, meg a lefordulások, mert folyamatosan lekettőzik, és lassan eljutunk oda, hogy nincs kinek kipasszolni, el kell vállalni a rossz dobást. Ez pedig elkeserítő, ahogy ennek a jelei elkezdtek megjelenni Lopez arcán, és az egész mozgásán. Iszonyú fáradtnak tűnik 17 meccs után, mondjuk, van is rá oka. 36 perc, 18 pont, 9 lepattanó, majd’ 3 blokk. Kevés, ha nincsenek társak.

Boone lelkes, de képtelen a labdát megfogni (bár a Lopez-Boone-Hassell felállás ígéretes lepattanózó triónak tűnik eddig). Simmonsnak nem esnek a triplák. Sajnos ha neki sem megy, akkor gyakorlatilag nem marad távoli dobónk.
(Jól jellemzi az egysíkú támadójátékot a Denver elleni teljesítménye a „dinamikus Trió” nak: 68 játékperc alatt Lopez, Roberts és S. Williams berámoltak összesen kettő mezőnykosarat a Nuggetsnek, tíz próbálkozásból. Siralmas.)

Látható tehát, hogy ez a kiszámítható támadójáték (gyakorlatilag Lopez centereztetésére épül) kevés dobott pontot eredményez. Az pedig vereséget szül. A vereségek tönkrevágják a védekezési hajlandóságot. Eleinte még szaladgáltak a játékosok ide-oda, de az utóbbi néhány meccsen „sarkukon állva” védekeznek, csak moziznak, nem egyszer három védőnk között szedik le a támadópattanót… Ebből nagyon nehéz felállni, jelenleg se Franknek, se nekem nincs ötletünk, mit kéne tenni. Várjuk a sérültek visszatértét, hátha…

6. Következmények

Taktikusnak átlagos, vagy annál jobb, bár elég merev és konok. Motivátornak átlag alatti. Bűnbaknak tökéletes. Ki is? Hát a vezetőedző, a kis vörös öltönyös, Lawrence „Fire” Frank. Nem, mintha sok köze lenne ehhez a vereségsorozathoz. Elvégre nem ő tördelte el a játékosok lábát. De az egyszeri szurkolóknak tettek kellenek, márpedig edzőt könnyebb cserélni, mint játékosállományt. Sérültről egészségesre. Középszerűről szupersztárra.

Frank volt a Kelet második legrégebben edzősködő figurája. Érdekesség, hogy mikor átvette a stafétát, 2004 január 27.-től február 14.-ig egy 13-0-s győzelmi sorozatot produkált a csapat. Fehér lovon jött, szamárháton távozik. És hogy ki jön helyette? Majdnem mellékes. (Tom Barrise, amúgy.)

7. Lemerülni, kibekkelni…

Egy átlag Nets-szurkoló mostanság nem a következő meccset, vagy a rájátszást várja, hanem a következő szezont. A különböző sebtapaszok az unalomig citáltak: milliárdos orosz tulajdonos; épülgető új brooklyni aréna; Messina, az európai sztáredző; 1/1-es draftcetli és John Wall (bár ettől még nyerhetne a csapat, elvégre 0-82-es szezonért is csak egy darab 1/1-est adnak, ha adnak…); és persze James, Wade, Bosh, Stoudemire, lehetőleg egyszerre. Éjszaka, álmából felriasztott drukker pillanatnyi töprengés nélkül mondja fel a leckét.

Csak tartanánk már itt.

Szerző: Galambos László

Dátum: 2009. 11. 30.