Hopp és kopp

Az All-Star hétvége elmúltával, az átigazolási határidő lejárta után, jócskán a szezon harmadik harmadába érve az ember bátran készíthet egy számvetést az NBA csapatainak erőviszonyairól.
Persze, ilyenkor többnyire elmaradnak a világot megrengető csodák, hisz azért némi rálátással meg lehet jósolni már a szezon elején egy-egy gárda szereplését az alapszakaszban. Mindig akadnak azonban olyan együttesek, akik borítják a papírformát, pozitív vagy negatív értelemben egyaránt. Néhány sérülés a mélybe, míg egy pár merész, de jól elsülő csere a magasba repítheti bármelyik csapatot.

Hopp

A Lakers, a Celtics, vagy a Cavaliers kirobbanthatatlan helye a tabella elején valószínűleg egy szurkolót sem késztet arra, hogy a meglepetéstől a szívgyógyszerei után kapkodjon. A Spurs szintúgy az élmezőny örökös és megunhatatlan tagja. A Hornets, a Jazz vagy a Magic társulata is jóval több idén, mint erős középcsapat. Van viszont egy csapat, akiktől szerintem kellemes meglepetés a mostani helyezésük, és ez nem más, mint a Denver Nuggets.(37-20)

Billups-Anthony Az a csapat, amelyik évek óta beragadni látszik a 0-4-es rájátszás-szereplésekbe. Pedig, látszólag több van bennük. Hisz itt játszik Carmelo Anthony, a 2003-as draft 1/3-asa. Az az ember, aki nem tud eleget nyújtani ahoz, hogy ne várjon tőle mindenki többet. Pedig benne kb annyi van, amennyit idén látunk: 22pont, 7 lepattanó, 3 gólpassz… Kevés? Tőle igen. A 15 kihagyott meccs pedig rettentő sok. Róla aztán elmondtak már mindent: nem igazi vezér, kulcspillanatokban hajlamos összeesni, túl sokat vállal, túl keveset vállal, sőt, egészen az “olimpiai csapat szégyene” díszes titulusig vitte. Nem csoda, ha kicsit belefásult a folytonos bizonyításba.
Biztos nem önbizalomnövelési céllal rakták a nyakába anno Allen Iversont. Azt a játékost, aki az utóbbi néhány évben megközelítőleg sem tudja már ugyanazt hozni támadásban sem, mint rég, és akire láthatólag a sokak karrierjére jellemző, dicstelen vándormadárkodás vár. Az ő kettősük nem váltotta meg a világot, ahogy Marcus Camby sem a csapat védekezését.
Utóbbi két név nem is tagja már a gárdának, ellenben vannak mások, akiknek a tündöklés nagyban köszönhető. A jelenleg sérült, de amúgy első igazi másodvirágzását élő Kenyon Martin, az altesti problémáiból szerencsésen kilábaló Nené, és az igazán merész húzásként bevállalt, problémás billoggal ellátott Chris Andersen, nyugati mércével is durva magasember-állománynak számít. Mögöttük ott van a már említett Melo, és a hátvédek: a hasznos J.R. Smith, a kicsit ijesztő rapszódikussággal dobó Anthony Carter, és a külsőleg hasonlóan félelmetes, ámde jóval megbízhatóbb x-faktor, a lengyel Linas Kleiza.
És az az ember, akinek érkeztével egyszerre a Nuggets edzőgondjai is megoldódtak, valaki, aki bajnokcsapatokat irányított kiemelkedően, aki gyilkos dobó, és mellé jó védő, aki volt már nagydöntő MVP, és még ki tudja micsoda, a veterán Cauncey Billups.
Láthatóan ő volt az a láncszem, akire ennek a brigádnak szüksége volt, aki az ide-oda futkosó csürhéből csapatot kovácsolt, aki szervezettséget vitt a védekezésbe, és akinek köszönhetően a passzolás fogalmát megismerték Denverben is a nézők. Billupstól látványos leeresztést vártak sokan (köztük én is), de nem így lett. A csapatot szeretők szempontjából negatív mellékhatás, hogy érkeztével elhárult George Karl feje fölül, az a bizonyos Damoklészi kard.

Meddig tarthat ez az állapot?
A Denver sorsolása nem nevezhető gyilkosnak a továbbiakban, csupán 2-2 mérkőzés a Lakers-Jazz-Blazers trió ellen ígérkezik igazi fogcsikorgatós erőfelmérésnek. Fontos lenne számukra Nene mielőbbi, jó formában való visszatérése, de az előrejelzések szerint ez is csak napok kérdése. A Konferencia második, előnyös PO-helyét legkomolyabban a Jazz veszélyezteti, akik mostanában nagyon elkapták a fonalat.
A rájátszásban pedig némi szerencsével a méregfogaitól teljesen megfosztott Rockets, vagy az erőtlen Mavericks lehet az ellenfelük első körben. Márpedig, ha a lendület és az egészség megmarad, akkor a második körben a Hornets-Blazers duó bármelyike hazaküldhető egy 7 meccses sorozatban. A Konferenciadöntőbe jutás pedig a játékosok számára felérne egy győzelemmel.
Ami a távoli jövőt illeti, a társulat nem nevezhető túlkorosnak. A sapkát viszont erősen megterhelik a gigaszerződések: az Anthony-Billups-Martin-Nené négyes egymaga 50 millió körüli összeget tesz zsebre 2011-ig évente. Túl nagy mozgásterük tehát nem lesz; ellenben hasznos kiegészítő emberekkel, és egy épkézláb edzővel jövőre határ a csillagos ég. Ha bírják az “öregek” erővel.

Kopp

Nyilván egy szurkoló sem gyújt szobája parkettáján örömtüzeket, mikor azt látja, hogy kedvenc csapata megint 30 ponttal kapott ki otthon az utolsó előttitől. És nem bont pezsgőt akkor sem, amikor egy reménybeli 1/1-esre gondol. De magában azért tudja, hogy az NBA játékosszerződtetési lehetőségeiből adódóan, minden gárda életében eljönnek azok a hullámvölgyek, amik mintegy megágyaznak a jövőbeli sikereknek.
Senkiben nem fagy meg a vér a csodálkozástól, mikor megpillantja az Arenast masszívan nélkülözö, és egyéb sérülésektől terhes Wizards csapatát a tabella alján. A Thunder, vagy a Grizzlies zöldfülűekkel teletűzdelt alakulatától szintén nem vártunk bajnoki címet. A motorozásból visszamaradt Ellis vezette Warriorstól is csak maximum jövőre. A Kings menedzsmentje a legendás Bibby- Christie- Stojakovic-Webber-Divac csapat széthullása óta a haláltáncát lejti. A Timberwolves szurkolóinak pedig nem elég elviselniük McHale évtizedes ámokfutását, a tetejébe még Al Jefferson is kidőlt egész szezonra.
Akad azonban egy csapat, akinek a mostani dicstelen helyezésére kevesen tették volna a nyakukat, vagy még nemesebb szerveiket tavaly októberben. Éspedig a Toronto Raptors. (22-36)

Bosh
Egy társulat, amit egy egykori COY dirigál a padról, a hatodik embere a 2006. évi draft 1/1-ese, franchise playere pedig egy bizonyos Chris Bosh, elég nagy meglepetés, ha nem arat győzelmet győzelem után. És mikor mindez a keverék kiegészült a nyáron a rendkívül sérülékeny, de még mindig klasszis magasembernek számító Jermain O’Neal-el, az elvárások elérték a playoff második körét. Néhány tényezőt azonban kihagytunk a számításból az esélylatolgatások során.
Például, hogy Bosh kapitány gyáván és tétlenül játszik a nálánál ijesztőbb erőcsatárok ellen, rendre elkedvtelenedik és alulmarad a palánk alatti zúzásokban, a nála kisebbek, ideértve a csapattársait is, lefutják, viszont középtávolról nem akkora császár, hogy ezeket tartósan ellensúlyozni tudja. Nem állítom, hogy nem jó játékos (22pont, 10 lepattanó, 2 gólpassz), de mindenképpen szüksége volna valakire, aki időről időre felemelkedik mellé, akivel megoszthatja a terhet, azt pedig idén senkitől nem tudta megkapni.
O’Neal személyében nem szereztek egy igazi palánk alatti center vadállatot, aki megcsinálta volna neki a helyet. Ezzel szemben a menetrendszerűen érkező sérülés lesújtott JO-ra, így ő nem váltotta meg a világot.
Bár az olasz Andrea Bargnani, aki a másodéves-szindrómáját az újoncidényében letudta, kirobbanó formában játszik idén, stílusban meglehetősen hasonlít Boshra, így mellette nem, maximum helyette érdemes a pályán tartani.
Segítséget jelenthetne a remek spanyol irányító, Jose Calderon, aki bűntetőzésben, triplázásban, és osztogatásban igencsak sokat lódít csapata szekerén, de mindenből sokat levon kissé öhm… könnyelmű védekezése. Tetézi a helyzetet, hogy újabban sérüléssel bajlódik, ami szomorú, tekintve, hogy backupja, a horvát Roko Ukic maximum pszichés terrornak jó.
Továbbtekintve elsötétül a kép, mert bár a két kiscsatár-specialista, Jason Kapono és Jamario Moon tökéletesek lennének abban, amihez értenek, azaz az egykori tripladobó-győztes triplákat szórna, a hajdani globetrotteres meg betörne és zsákolna, ehez képest valami adminisztrációs hiba folytán egész eddigi szezonban a másik specialitását erőltették, elképzelhetően pocsék eredményességgel.
Dobóhátvédben pedig a rapszodikusság és az agyatlanság mintapintyei találhatóak, akik talán ketten adnának ki egy cserét, de kezdőjátékost semmiképpen, nevezett “Bad JoeyGraham és Anthony “Not Candice” Parker.
Ebből a gárdából kellett volna a csupaszív, ámde nem túl magas kvalitásokkal megáldott Sam Mitchellnek győztes felfogásban, összeszedetten játszó masszív rájátszáscsapatot faragni. Ehez képest a “dobjatok rá többet” taktikáját sikerült kidolgoznia. December elején a szurkolók hangos tetszésnyilvánításai mellett menesztették is. De a győzelmek csak nem jöttek, így a menedzsment a cserehatáridő végének közeledtével újra lépett, és megszerezte Shawn Mariont és Marcus Bankst JO-ért és Moonért cserébe a Heattól. Kérdéses, hogy Marion érkezése elegendő lesz-e az üdvösséghez. Egyes szirénhangok szerint nem, de ez idővel úgyis ki fog derülni. Mindenesetre már megérte, ha mostantól a Raptors játékosai látnak majd csapattárstól élesben is néhány lepattanót, és végre feltöltődik valamiféle jelentéssel számukra ez a kifejezés.

Meddig tarthat ez az állapot?
Egy pillantás a Raptors jelenlegi centerállományára (Voskuhl-O’Bryant-Jawai-Humphries, utóbbi kettő sérült, előbbi kettő gáz), egyből könnyek szöknek az ember szemébe. Ezen a nyáron vagy egy cserével, vagy egy jó draftal javítani kellene. De ami talán még fontosabb, hogy szerezzenek egy kis keménységet a hátsó posztokra. Marion kezdetnek nem rossz, de őt még meg kell győzni, hogy maradjon, kérdés, hogy ez-e a cél. Az ő maradásánál nagyobb veszély Bosh 2010-es távozásának emelkedett valószínűsége. Mindenesetre a Toronto vezetőségének hamarosan el kell döntenie, hogy milyen irányba szeretnék továbbvinni a gárdát, és ezen döntésük évekre meghatározza majd a Raptors arculatát.

Szerző: Galambos László

Dátum: 2009. 02. 24.