Ha van csapat, amely szeret rácáfolni a kétkedőkre, az minden bizonnyal a San Antonio Spurs gárdája. A 2007-es bajnoki címet követő időszakban divattá vált eltemetni a texasi gárdát, és bizony sokáig úgy tűnt, hogy az újjáépítés valóban elkerülhetetlen. A kritikusok nyilván nem számoltak Gregg Charles Popovich személyével, aki talán példátlan módon úgy volt képes átformálni csapata arculatát az utóbbi néhány évben, hogy annak magjához (a nagy hármashoz) nem nyúlt hozzá. Így történhetett meg, hogy a 2000-es évek nagy részében fojtogató védekezéséről, és precíz, de időnként stagnáló támadójátékáról híres társaság, zsigeri ösztöneit meghazudtolva a liga egyik leglátványosabban támadó csapatává avanzsált. Új ligához új felfogás dukált, a látványos stílus pedig találkozott az eredményességgel. A 2012-es konferencia döntőt egy 2013-as, drámai csatában elveszített nagydöntő követte, hogy aztán a csapat 2014-ben – hat év szünet után –, újra megszerezze a hőn áhított Larry O’Brien trófeát.
Mi történt tavaly?
A Spurs top favoritként vágott neki a tavalyi, 48. szezonjának (39. az NBA keretein belül), a 2013-2014-es idényhez képest gyakorlatilag változatlan aktív rotációval. Bár a csapatnak volt egy 8 és egy 11 meccset számláló győzelmi sorozata is, azt már az alapszakasz közben sejteni lehetett, hogy a címvédéshez vezető út rögösnek bizonyulhat. A Spurs végül elveszítette utolsó reguláris szakaszban lejátszott mérkőzését (a fent említett, zsinórban 11 győztes meccs után), így 55-27-es mérleggel, a Nyugati Főcsoport 6. helyén végeztek. Ennek eredményeként az első körben a liga egyik legatletikusabb csapatával, a Los Angeles Clippers-szel szemben kellett megméretni magukat. A Chris Paul, Blake Griffin duó végül túl soknak bizonyult, ahogy természetesen az sem segített, hogy Tony Parker sérüléstől hátráltatva pályafutása egyik leggyengébb szériáját futotta. A párharc minden idők egyik legkiélezettebb playoff csatározásaként vonult be az NBA történelmébe, de a Spurst ez nyilvánvalóan nem vigasztalta, hiszen a Clippers hét meccsben, az utolsó meccsen mindössze két ponttal ellenfelük fölé kerekedve búcsúztatta őket.
Mi történt a nyáron?
A szezon végeztével Popovich és a R.C Buford úgy döntöttek, hogy a csapatnak szüksége van egy olyan pályafutása csúcsán lévő játékosra (és lehetőleg magasemberre), aki le tudja venni a terheteket a veteránok vállairól. A korlátlan szabadügynökök közül két játékos volt leginkább alkalmas erre a szerepre, Marc Gasol és LaMarcus Aldridge. A spanyol tökéletes fit lett volna mind a Spursbe, mind pedig Duncan mellé (akiről már akkor lehetett sejteni, hogy nem fogja szögre akasztani a kosaras csukát), a fiatalabbik Gasol azonban elég hamar mindenki tudtára adta, hogy eszébe sem jut egy esetleges váltás. Így maradt az egész eddigi profi pályafutását oregonban töltő játékos, aki van annyira jó, hogy ne kelljen B-tervnek nevezni, és ezt a vezetők is pontosan tudták. Ahhoz azonban, hogy le tudják igazolni, a Spursnek előbb el kellett engednie Thiago Splittert Atlantába, némi sapka alatti helyért cserébe. Amikor ez megtörtént, már mindenki tudta, hogy Aldridge döntött, és végül alá is írta négy évre szóló, 80 millió dollárt garantáló maximum szerződését.
Az első dominó ledőlte után a Spurs végre újraigazolhatta saját szerződésre váró játékosait is. Duncan még aznap aláírta 2 évre szóló, 10,4 millió dolláros szerződését, hogy aztán két héten belül a csapat másik három fontos láncszeme is kövesse példáját. TD után Danny Green, a csapat legjobb 3&D játékosa szignózta alá 4 évre szóló, 45 milliós kontraktusát, majd őt követte Kawhi Leonard, aki Aldridge mellett a csapat másik maximum fizetést kapó játékosa lesz az előttünk álló szezonban. A 2014-es döntőben legértékesebb játékosnak megválasztott kiscsatár 5 évre, 94 millióért hosszabbított. Végül pedig a csapat másik veteránja, az argentin Manu Ginobili is aláírt, 2 évre 5,8 millió dollárért. Bár a roster mozgások miatt a Spurs kénytelen volt feladni legendás mélységét (a fent említett Splitter mellett Marco Belinelli, Aaron Baynes és Cory Joseph is távoztak), azért minőségi segítség is érkezett, ráadásul meglehetősen olcsón. David West megsüvegelendő módon (11 millió dollárról lemondva), egy évre írt alá a veterán minimumért.
Mi várható jövőre?
A Spurs kerete természetesen még mindig bombaerős, a csapat mélysége viszont kérdéseket vethet fel. Ha a gárda legjobbjai egészségesek tudnak maradni a rájátszásra (vagy meggyógyulnak addig), nem kérdés, hogy a Spurs megint ott lesz a top bajnokesélyesek között, valószínűleg társbérletben a Warriors, Cavaliers duóval, esetleg az OKC-vel kiegészülve. Kérdéses még, hogy Aldridge után ki lesz a második számú opció, Leonard végre kiteljesedhet, vagy közös teherviseléssel próbálják majd megoldani a pontszerzést.
Legjobb forgatókönyv
A csapat magja egész évben egészséges tud maradni, West másodvirágzását éli, komoly terheket levéve Duncan válláról. Aldridge élete leghatékonyabb szezonját futja, Leonard pedig felnő mellé támadásban. Mindketten 20 pont körül átlagolnak, 33-35 perc játékidőben. A csapat első vagy második helyen jut be a playoffba, ahol már senki nem tudja őket megállítani.
Legrosszabb forgatókönyv
Kiderül, hogy Aldridge nem passzol tökéletesen a játékrendszerbe, a csapat pedig megint sérülésektől tizedelve próbál eredményes maradni, közepes sikerrel. 52-53 győzelem, ami nem elég a hazai pályához. A Grizzlies, Clippers, Rockets vagy az OKC búcsúztatja őket az első körben.
Eddigi sorrendünk: